Vándorszínészek
2018.03.07.

A felhők gomolyognak, a hópelyhek hullanak, a madarak és a színészek vándorolnak: drámaiatlan, roppant kiismerhető és egészében kedves film Sándor Pál őszikéje. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

"Süt a nap vagy fú a szél, / vándorszínész útra kél, / hegyen-völgyön halad szekér" - zengik a dalt az önérzetes komédiások a Déryné című filmklasszikusban, és a jelek szerint ez a pár Innocent Vincze Ernő-sor erősen megragadhatott az 1951-ben éppen csak kiskamasz Sándor Pál emlékezetében. Hiszen több mint hatvan évvel később teljes, egészestés filmet szentelt ennek az egyszerre romantikus és felettébb egyszerű szüzsének. Ez a Vándorszínészek, amelynek megszületését természetesen az időskori összegző-önigazoló ambíció, no meg némi kacérság is motiválta. Elvégre a Ripacsok alkotójától egy Vándorszínészekkel előállni nyilvánvalóan önreflexív és kacér gesztus, és az sem vitás, hogy a színházcsinálás mint téma alkalmasnak látszhat arra, hogy egy gazdag életművű filmrendező elmondjon valami fontosat a közös alkotás életre-halálra szóló ügyéről.
 
Mohai Tamás, Gáspár Sándor, Nagy-Kálozy Eszter és Rudolf Péter
Mohai Tamás, Gáspár Sándor, Nagy-Kálozy Eszter és Rudolf Péter
Önfeláldozás, együttlét, összetartás, ügyszeretet, néminemű erósz, sok emberi esendőség és még több ripacskodás: Sándor Pál filmje most (vagy tán pontosabb így: most is) ezeket mutatja fel a közös alkotás, a színházcsinálás legfontosabb összetevői gyanánt. Talán feltűnt az olvasónak, hogy a tehetség és a profizmus kimaradt a felsorolásból, merthogy a Vándorszínészek truppjában nemigen bizonyul perdöntőnek vagy meghatározónak ez a két tétel. (Igaz, a színjátszás hőskora, a mából visszatekintve, látszatra valóban mutathat némi deficitet mindkét téren - de tényleg csak látszatra.) Sándor Pál, Péterfy Gergely és az időközben elhunyt Szekér András közös forgatókönyve a korábbi Sándor-filmek világától igencsak távol eső közegben és korban, voltaképpen a "kell egy csapat" meg az "egyedül nem megy" üzenetét fogalmazza újra,  habár jóval kevésbé frappánsan, amikor is a vándortársulat súgója és kocsisa, Végh Péter kétszer is elkiáltja a szekér elé kötött (amúgy meglepően szép és jó erőben lévő) ló biztatására szánt mondatot: "Húzd az életünket!"
 
A film sztorija meglehetősen vérszegény: a vándorszínészek, nevükhöz híven, vándorolnak és szeretnének majdan Pestre és egyszersmind az ottani kőszínházba meg- és beérkezni. Minden, ami velük ezalatt történik, jó előre kitalálható: a tragédia és a szerelem éppúgy, mint az a színháztörténeti hitelű kikacsintás, hogy a társulat mellőzött fiatal tehetségéről, az ifjabb Vidnyánszky Attila által alakított Borostyánról egyszer csak megtudjuk, hogy az apját - hatásszünet és spoileres figyelmeztetés! - Petrovicsnak hívják és a foglalkozására nézve mészáros. Még az egyes szereplők (így különösen Hegedűs D. Géza) fel-, majd el- és újra feltűnése sem okoz meglepetést, inkább csak a cselekményvezetés esetlegességét hozza be színesítő mozzanat gyanánt a képbe. Abba a képbe, amely Garas Dániel operatőri munkája révén valósággal tobzódik a természet - szűnni nem akaróan esztétizáló - ábrázolásában meg a drónhasználat révén lehetővé vált magaslati gépállásokban.
 
Mohai Tamás, Martinovics Dorina és Rudolf Péter (A képek forrása: MAFAB.hu)
Mohai Tamás, Martinovics Dorina és Rudolf Péter (A képek forrása: MAFAB.hu)
A trupp tagjai nagyrészt ugyancsak kedvükre tobzódhatnak, s mi éppen ennek köszönhetjük a film legszerethetőbb pillanatait, s egyáltalán: azt a kellemes érzést, amely minden hiányérzet dacára, végigkíséri a Vándorszínészek megtekintését. A köcsögkalapú társulatvezető, majd sértett apaszínész, Gáspár Sándor dühödt grimaszok sorába merevítheti borvirágokkal gazdagon sminkelt arcát, Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter pedig színészpárt játszhat: Rudolf tragikus sorscsapásként viselt szöveg-nem-tudása és férji indulata meg Nagy-Kálózy asszonyi hosszútűrése okvetlenül megindokolná a pesti kőszínházba való  felszerződtetést. Helyből hiteles fej Végh Péteré és az áruló, szökött színészt adó Kovács Krisztiáné, míg ifj. Vidnyánszky Attila e film kulisszái közé is teljes sikerrel hozza be a maga animális lendületét és színészi-színházcsinálói aktivitását. Hegedűs D. Gézának kevés jelenléttel kell valami érdemit, azaz egy hajdan férfiként és színészként lenyűgöző egyedet felvillantani, s bár ez csupán félig sikerül neki, az eredmény így is a film nyereség-oldalához könyvelendő. A voltaképpeni főszerepben a valószerűtlen - és itt ahistorikus - hajszínű Mohai Tamás kissé túlhasználja zsiványos vágású tekintetét, ami különösen olyankor érződik inadekvátnak, amikor a rokonszenves fiatal színész amúgy épp a férfi-naiva újdonságnak számító szerepkörét próbálgatja. A történet előrehaladtával színésznői szerepköre mellé a társulatvezetői és rendezői tisztet is megszerző Martinovics Dorina szépsége lefegyverző, s talán még mutatósabb a húgát alakító modell, Jazmin Gonzales: neki nem is kellene mást eljátszani, míg Martinovicsnak több erre utaló jel szerint igen. Az emberi hamvasság azonban náluk is, de éppígy Mohai esetében is önértékkel bír, s ez a film néhány részletében magában is képes szavatolni a "romantikus vígjáték" megjelölés első feléért.