A két K-s társulat (Stúdió K, k2 Színház) koprodukciója ezt mutatja be, tíz egymást követő kabaréjelenetben. A színpadi események és a saját életünk között természetesen nem kell semmiféle összefüggést keresnünk. Bőven elég, ha a Konferanszié javaslatát követve kikapcsolódunk és a legjobb tudásunk szerint szórakoznunk, miközben a társulat a legjobb tudása szerint szórakoztat minket (ahogy erre, a színház előcsarnokában, szerződést is kötünk). Persze csak ha képesek vagyunk arra, hogy a ruhatárba, a kabátunkkal együtt, felakasszuk a gondolkodó eszünket is. Ellenkező esetben ugyanis már kissé nehezebb nem észrevenni, hogy a messzi-messzi Németország nincs is olyan távol, és a réges-régi események nagyon is jelenszerűek.
 Borsányi Dániel, Nagypál Gábor |
Brecht gigantikus tandrámájából, mely csak kérdez és felmutat, de nem ad biztos válaszokat, a dramaturg-rendezők (Benkó Bence és Fábián Péter) tíz jelenetet tartottak meg, melyekben 1933. január 30-tól (Hitler birodalmi kancellárrá való kinevezésétől) egészen 1938. március 13-ig (az Anschluss kihirdetéséig) jutunk el. Közben egymással össze nem függő életképeket láthatunk a gyanakvás és gyűlölet által fűtött mindennapokról, ahol bárki bárki besúgójává válhat (ahogy ezt a Krétakereszt, a Feljelentés vagy a Spicli jelenetek igazolják), és ahol a szeretők rettegnek a szerelmesük, a szülők a gyermekük árulásától. Ebben az egyre inkább elembertelenedő környezetben lehetetlen átlátni a mindent mozgató legfelsőbb érdekeket, a hatalmi gépezet valódi működését. Itt nemcsak a kisemberek, de a hivatali köztisztviselők és a nemzeti gárdisták is kiszolgáltatott bábok (ahogy ezt a Jogorvoslat jelenet mutatja), akik nem rendelkeznek szabadon döntéseik, sorsuk felett.
Ebben az új világban a „tisztességes” szó már nem bír semmilyen értelemmel, nem véletlen, hogy ki sem tudjuk találni a darabot indító akasztófa játékban. Ez a falra felrajzolt krikszkraksz ábra még fontos szerepet kap az első felvonás végén: amikor a papírmasé sonkák árulását megtagadó hentes boltjának üres kirakatában felakasztja magát, nyakában egy ártáblával, melyen az áll: „Én is Hitlerre szavaztam”.
 Boros Anna, Spilák Lajos, Piti Emőke |
Ám ne szaladjuk ennyire előre, és ne áruljuk el a gyakran poénra járatott jelenetek végét! Mert fontos hangsúlyoznunk, hogy az egyre fokozódó szorongásokat figyelve, nézőként sokat nevetünk. A két K-s társulat, kezdeti ígéretéhez híven, végig szórakoztat: songokkal, zenés betétekkel, látványos tablóképekkel kitöltve a jelenetek közötti átmeneteket. Ebben is hűségesek maradnak a brechti színház egyik alapelvéhez, mely a megszakítás. A kizökkentő intervallumok, valamint a megállított és kimerevített pillanatok ugyanis időt és lehetőséget biztosítanak a közönségnek a látottak végiggondolására, majd ezek nyomán önálló álláspontjuk kialakítására. Az alkotók továbbá ügyesen alkalmazzák az olyan „elidegenítő-effektusokat” is, mint a feliratok. Nemcsak az egyes jelenetek címét látjuk kivetítve, de az első jelenet két taccsrészeg SS-katonájának érthetetlen beszédét is így olvashatjuk. Valamint megjelennek az előadásban a brechti „idézhető gesztusok”: a nyomatékos mondatok, az eltúlzott reakciók, a teátrális mozdulatok. A színészek egy pillanatig sem feledkeznek meg arról, hogy ez nem a beleélés, hanem a tiszta ábrázolás színháza. Még a valóban megrendítő nagymonológokban is (mint A zsidó feleség) megmarad egy távolságtartás, és ez még inkább igaz az erősen karikírozott SA és SS tisztek megformálására.
Walter Benjamin joggal írta Brecht epikus színházának játékstílusáról, hogy abban a művészi érdek egybeesik a politikai érdekkel, mivel „nem nehéz belátni, hogy emigráns német színésznek alkalomadtán SS-legényt vagy néptörvényszéki bírót alakítani alapvetően más feladat, mint, mondjuk, egy tisztes családapának Molière Don Juanját megformálni”.
Természetesen az a történelmi közelség és érintettség, amely Brecht társulatának színészeit még visszatartotta attól, hogy harcostársaik gyilkosait és bíráit átéléssel akarják ábrázolni, már rég megszűnt, ugyanakkor az ábrázolt közeg bizonyos elemei és szereplői ma is ijesztően ismerősek.
Így például a második rész nyitányaként hosszú listát kapunk az emberi butaság számtalan fajtájáról: a szép, a hihetetlen, a sejtelmes, az őszinte vagy az osztrigabutaságról; de ne feledkezzünk meg a vérfagyasztó vagy sztratoszférikus butaságról sem! Ez utóbbi hatására „az ember ereiben megfagy a vér, mint a sztratoszférában, amikor felnéz egy olyan emberre, aki nagyon magasan ül és ilyenkor dadogva kérdi önmagától: hogyan kerülhetett ez az ember ezzel a fejjel ilyen magas pozícióba?” Ugyanígy az elvakultság, a szűklátókörűség, az elvtelen törtetés, a köpönyegforgatás és a hazug alakoskodás egyéb reprezentánsai sem szorulnak külön bemutatásra. Legfeljebb csak azt nem értjük, hogyan lehetnek ugyanazok a bohócfigurák és bábok még mindig hatalmon.
 Piti Emőke. Fotók: Szedő Iván. A képek forrása: Stúdió K |
Brecht tandrámájának jeleneteiben a kisemberek megadóan tűrik sorsukat, próbálnak túlélni (több-kevesebb sikerrel) a rájuk nehezedő, egyre erősödő nyomás alatt. Amit viszont – és ezt tudniuk kell! – maguknak választottak, vagy legalábbis nem mondtak rá nemet.
Az előadás utolsó jelenete a Népszavazás, amikor az emberek döbbenten hallgatják a rádión át a Führert éltető, diadalittas tömeg hangját, amely – ahogy megjegyzik – egészen úgy hangzik, mintha a nép hangja lenne. A hallgatók szava, ezzel az állati üvöltéssel szemben, néma és elnyomott marad. Ugyanakkor felvetődik a kérdés, hogy ha a történelem időnként ismétli önmagát, az ilyen helyzetekben van-e más választás? A válasz egyértelmű: a nemet mondás.
Ezen a ponton a kettős társulat tagjai egy kollektív, mégis személyes állásfoglalást tesznek: letörlik arcukról a festéket, és immár leplezetlenül lépnek elénk. Levetkőzve a félelmeiket.
A „Nem-dal” zárja az előadást, mely közben – még a taps és a színházból való távozás előtt –lehetőséget biztosít számunkra is arra, hogy elgondolkozzunk a látottakon. Bertolt Brechttől tudjuk, hogy az epikus színház olyan érdekeltekhez szól, „akik ok nélkül nem gondolkodnak”. És ha jobban meggondoljuk, van rá okunk.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.