Mégis: nem kell ahhoz hibátlannak lenni egy műnek, de még egy produkciónak sem, hogy láttán néhány napi megnyugvást érezzen az ember: van, aki ébren van, s figyel helyettünk is.  Gyerekkoromban Móricz véletlenül kezembe került Árvácskája olvastán éreztem először a felvilágosulás titkos örömét, azt, hogy van remény, hisz van, aki tudja, miképpen megy a világ, ha nem is szólnak róla mások. Tóth Krisztina alakjai ebben a töredékes színműben felvonultatják a hazai társadalom bántalmazottjait és bántalmazóit, méghozzá úgy, ahogy „jó társaságban”, vagyis az általános álszentség birodalmában, nemigen illenék róluk beszélni. A szenvedő felek mindegyike eszköztelen és védekezésre képtelen. A szenvedtetők maguk is boldogtalanok, esetleg betegek is, mely állapot egy másik kultúra esetében rendkívüli beavatkozást igényelne, de mi ehhez szoktunk, számunkra ez az élet, s netán a boldogság is, csak hát – így néz ki.

Sztarenki Pál

Varázsló kéne ahhoz, hogy valaki ebből az írói ajánlatból egységesebb színházi élményt állítson elő. Csizmadia Tibor rendezőileg megtette, amit tehetett. Megváltoztatni nem tudta, tehát tudomásul vette azt az alkotói vegyes technikát, melynek segítségével ez a játék összeállt. Színészei kivétel nélkül megértették, mihez kéri segítségüket.

Klasszikus, feketén abszurd alaphelyzeten dobbant a történet: a sápítozó anyós (Tímár Éva), hétvégi ebédre várja lányát, Adrit (Bozó Andrea), s vejét (Debreczeny Csaba), de leginkább azért, hogy a vidéki ház kertjét fölásatva rábukkanjanak a dédi elrejtett urnájára. Miért? Csak. Hogy meglegyen, nehogy mások leljék meg, s így el lehessen menni innét, ha már a fiatalok ezt annyira akarják. A fiatalok azonban nem is annyira fiatalok már, van egy színművészetis fiuk (Hunyadi Máté e.h.), aki egy bölcsész lányba (Ladányi Júlia e.h.) próbál kapaszkodni. Van még egy szomszéd, a problémátlan, mindent megoldani és tönkretenni kész tahó, a szomszéd Józsi, Sztarenki Pál kiváló alakításában, akire majd rácsavarodik az egész történet, bár akkorra ő már kislisszol a bajból. 

Beköszön a múlt is: a fiú a padláson lelt ládában a nagymamával nehezen jellemezhető viszonyban élő, valahai nagyapa évtizedeken át írogatott, gyanús leveleit találja meg, melyek egy férfibaráthoz szólnak. Ez a motívum később elhal, de ahhoz elég, hogy a családban uralkodó hazugságok hálózata kitessék, s hogy megzavarja a mindenben elbizonytalanodó fiú lelkét. A lány, akinek a srác udvarol, szintén a múltjától, vidéken hagyott, titkolt bajokkal terhes családjától menekül. Ő az a nő a történetben, akinek se eszköze, se ereje, se baljós szerencséje nincs a teljes meneküléshez, ő az, aki majd itt marad. Ő a mienk. A sejthető bűn, amit ellene elkövettek, erejét vesztő sebet hagyott rajta, s ez az, ami miatt nem tud védekezni most, a törvényszerűen bekövetkező és megjósolható új támadás ellen. 

Bozó Andrea

A legjellemzőbb ábrázolási gond a legfiatalabbakhoz kapcsolható. Mind a ketten inkább csak elmondják és elmesélik, mit éreznek, mit szeretnének, pedig ez a technika a színházi közönségben inkább csak gyanakvást, s nem együttérzést szül. Ahhoz pedig, hogy akcióban lássuk őket, amint egy dráma szereplőiként épp érzelmeik szerint cselekszenek, s így jöjjünk rá, mi vezérli őket, nincs jelenet, nincs helyzet, csak elmondás és emlékezés van. Ez pedig színtiszta epika. A pokémon-vadászatba belegárgyuló férj legtöbb jelenetében egy szatirikus képregény figurájaként működik, a mások bajában azonnal a maga nyavalyáját sirató, szívtelen öregasszony pedig akár egy sötét, gogoli komédia hőse is tudna lenni. De nem lesz, mert minden rákövetkező jelenetben egy új játékstílus indul, más módon érző és ágáló szereplőkkel. 

Nemigen tudni, hogy időben hol járunk. Van persze játékforma, aminél ez nem szükséges. De itt a vetített szoba- és kollégiumbelsők, a vidéki kert az eladásra váró ház sarkával, meg az írói szóhasználat, olyan harminc-negyven évvel ezelőtti pillanatokat hoznak elénk, míg az egész pokémonosdit csak az imént hessegettük távolabbra, nem beszélve Józsi londoni lányának egészen mai problémájáról. A házaspár összecsapása, a támasz nélküli tanárnő kiborulása a tesze-tosza és sejthetően hazug férj dolgai miatt, egy realista társadalmi dráma elsietett csúcsjelenete. Az apa és a neki pokémonozást tanító, de beszélni a fiú problémájáról akaró lány közös jelenete pedig, sajnos, alig hihető, s bizony, nehéz elfogadni a szomszéd és a lány közös részegesdijét is. 

Szép, költőien groteszk elem az újonnan elhalt családtag ide-oda tett, friss urnájának a dédike kiásott hamvaira rímelő motívuma. De a jól játszható dráma másfajta érlelődési folyamaton megy keresztül, mint ami ezt a művet létrehozhatta. A tragédia, de akár egy színpadra vitt életképsor szerkesztése is sokkal hálózatosabb, partitúraszerűbb, ravaszabb, dramaturgiailag aláaknázott cselekménysort kíván. S ehhez nem elég időnként behozni egy máshol működőnek tetsző, tragikus vagy komikus eseményt, hisz a lényeg, a szándékok hálózata nincs meg. Lehet mondani, hogy ez a hálózat, ha lenne, mindenképp az akarások szálaiból tevődne össze, itt pedig inkább csak elszenvedések és lebénulások, s legfeljebb önsorsrontások vannak. Igen, ez igaz. Épp ezért nehéz drámában elmondani, mi is van velük. Más műfajban talán jobban életre kelnének. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Itt a legfőbb akarnok a maga körül forgó, szörnyeteg öregasszony, meg a borzasztó szomszéd. Tímár Évának jelentős erővel kell legyőznie a lényéből áradó intelligenciát és nemességet, de olykor sikerül, még ha mozaikos is marad ez a figura. Józsi viszont, Sztarenki remek alakításának is köszönhetően – ahogy mondani szokták – nagyon ki van találva. Már első megjelenésekor olyan irtózás kapja el az embert, mintha vegetáriánusnak egy darab szalonnába kéne harapnia. Beszéltetése azonban, különösképp pedig a lány ellenkezésére tett, önmagának is hazudós megjegyzései, nem mindig szervülnek, nem illenek egyéb, nyílt színi megnyilvánulásai közé. De azért ennek a típusnak súlyos és veszélyes köze van az élethez, és köze is lesz mindig. (A hetvenes években ezek a férfiak alig repedezett, helyre kis műbőr kalapot hordtak, sörte díszítéssel, még a moszkvicsukban ülve is. Vajon, most hol tárolják a később beszerzett padlizsán színű zakót meg a suhogós nadrágot? )

Bozó Andrea fásult, nagy-nagy egészségi bajjal küzdő, molylepke erejű tanárnője a reménytelenség maga. Azt a kortárs női létezést gyakorolja, amiről ebben az országban egyszerűen nem vesznek tudomást, pedig a pokémonok által megszállt linkek és a pálinkaszagú, tetovált macsók mind belőlük élnek, s aztán, ha tehetik, tőlük menekülnek. Neki megváltás a végső távozást, az innét való menekülést lehetővé tevő halálos kór. Tóth Krisztina kissé széteső, de fájdalmas megfigyelésekből szőtt darabjában ő az, aki továbbadja még a maradék erejét is. Hányszor vagyunk tanúi annak, amit Bozó Andrea játékában most újra megfigyelhetünk: a kétségbeesés indulatától fölemelt kéz lehanyatlik, s nem üt, nem vág a földhöz semmi, nem is legyint. Elernyed. Aztán „belemosódik” a földbe, s ha minden jól megy, az ő elomló sejtjeit igénybe véve, egy másik élet kapaszkodik fölfelé megint.  

Mindezt lehetne vidámabban is. Csak hát – itthon vagyunk.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.