A fecsegő potyautas 26.
2018.03.01.

Én, ugye, kívülről, mint néző, csak azt látom, hogy mi a fiatalság. Hogy mindent tud, és hogy semmit sem tud. Bármikor eljátszik engem, egy anakronisztikus, melegítős véglényt. Bármikor eljátssza a veszélybe kerülő embert, de nem tudja, mert honnan tudná, mi a veszély. Eljátssza a romlottat, de nem tudja a megromlást. Bármikor eljátssza a boldogot, a derűs embert, de nem tudja, mi az, hogy boldogság, boldogtalanság. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Amikor fölhívott, egy nappal az előadás – premier - előtt, a magasságos frász állított kést a hátamba. Kellene egy családi fotó. És a dédpapáról. A frász az eltűnt, a semmibe veszett tárgyak miatt támadt. Ruhák, háztartási kellékek, poharak, tányérok, kések villák, egész szettek vesztek már oda. Úgy tűntek el, mintha nem is lettek volna. 

Kellék, apa. Csak beviszem, érted, vigyázok rá, mint az életemre, ígérem. 
De hát lehet vigyázni! Úgyis törik, szakad, romlik. Mert mit ér a kellék?! Jut eszembe, nagyon, rendkívül fontos filozófiai, drámaírói, tárcaírói kérdés. A kellék! El kell egyszer beszélnem a kelléket! A kellékek novellája, húúú.

Mert eltűnt például három! melegítő nadrágom! Ordítottam nyilván toporzékoltam, te Izsák, te, gyerünk a hegyre. Másnap hazahozott egy idegen szart, gondolom, útközben vehette el egy hajléktalan mellől, hogy apa, nyugodjál már le, nesze. 


Találtam képet a dédnagyapjáról. Apám után maradt vagy húsz fényképes mappa, azokban az ő, az apám élete vizuális kiszerelésben megtekinthető. Néha meg is tekintem. Vannak kazetták is, amelyekre rámesélt. Apám egész életében, de különösen öregkorában az apját kereste, aki eltűnt a második világháborúban, cca. 33 évesen, harminc évvel a születésem előtt, és aztán már soha nem is látott előre. Nem tudta, mi történik velünk, kik azok, akiket ő nemzett. Lett egy olyan érzése, hogy azok nem jók. Romlottak. Silány anyag, tartják a kezüket. Ne akarj. Érd be. Csak ez maradt neki, az egyetlen fogódzó, a nem változó tényező, a könnyűre áhított, földíszített múlt, hogy volt egy apja, aki szerette, akitől nem kellett félni. Utána már csak az árvaság. Egész életedben félni, és árvának lenni, Füzesgyarmat, Törökszentmiklós, Cleveland, Törökszentmiklós, árvaság. 

Elvittem a premierre a gyereknek a dédapja képét, több fénymásolat, kemény papír. Előrelátás. Használja föl, csinálja. Tessék. Így ment, ilyen ruházatban a Don-kanyarba.

Osztálya második előadását látom, Marton-osztály különben, most Géza és Forgács Péter tologatja az óriás kerti törpéket. Sírok kifelé, befelé, ha nézem őket. Valahonnan a ködben táncoló panelokból fölrémlik Máté Gábor osztályáról egy film, ötödéves színművészetis növendékek, hogy együtt, és hogy csinálták, és hogy aztán még mindig együtt, nyaranta közös munkák - csak nem a híres, nevezetes Máté-Horvai osztály? Kvázi dokumentumfilm fiatal, kezdő, a fiatalságtól még nyers, hangos, őszintébb, tétovább és esetlenebb ifjú emberekről. Köszönöm, emlékezet. Akkor éreztem először ezt. Égni kezd a szem, megtelik sósvizes fénnyel. Fuldokolva nyeldesni visszafelé a megrendülést. Mintha a közös, szépen koreografált bűntelenség utolsó pillanata lenne. Íróknál ezt, ilyet soha. Bazmeg, úgyis egyedül leszel mindig. Egyedül csinálod, a mondat meg te, és passzé.  

Hanem hogy ők, az Ódry tétova, szegényes félhomályában! Nem is tudják, de az együttlétre még közösségként tekintenek, egymásra hagyatkoznak és összetartoznak, nem, nem tudják, de egy különös, csodás organizmusban egzisztálnak. Óvoda-dzsungel. Ti vagytok a kert. Látszik-e, hogy ferde a véghang. Hogy nincs veled a másik. Nem látszik, én, ugye, kívülről, mint néző, csak azt látom, hogy mi a fiatalság. Hogy mindent tud, és hogy semmit sem tud. Bármikor eljátszik engem, egy anakronisztikus, melegítős véglényt. Bármikor eljátssza a veszélybe kerülő embert, de nem tudja, mert honnan tudná, mi a veszély. Eljátssza a romlottat, de nem tudja a megromlást. Bármikor eljátssza a boldogot, a derűs embert, de nem tudja, mi az, hogy boldogság, boldogtalanság. 
Nem tudja még, hogy az, amiben van az az ÉDEN. Az éden az, hogy még bármi lehet. Az éden az, hogy nem elég. Az éden az, hogy bírok a túl sokkal is, elbírom a bírhatatlant. Az éden az, hogy nem múlik el, van, van, van. Az éden az, hogy zörög az avar a bokád mellett, és meglátod az elcsúszó kígyót, veled van ő is. Minden ezután jön, hogy elmúlik, hogy romlik, hogy más lesz. Rámászik, nyomni kezdi a hátadat az idő, gyermek.

Játszanak az Ódryn, Tóth Kriszta csodásra dramatizált Pixeljében, és csináltak egy kis truvájt, bizony jó truvájt, mert az előadás egy kiállítás bemutatójával ér véget. Pezsgő is. Minden szereplőnek, alaknak lett egy kis mementója. Szép dolog, komoly tett.

Mármost a dédpapája, vagyis az én nagyapám, vitéz volt. Úgy értem, bírt a vitézi ranggal. Az apám is vitéz volt, és ha mondhatom így, erősen jobb felé tájékozódott végül. És a dédpapa, akikről semmit nem tudunk, aki eltűnt a második világháborúban, akiért egész életében sírt a fia, ebben az előadásban zsidó volt. Fotóját a dédunokája odaragasztotta a mákos kalács alá. Jól van, csöndesen mondom, bingó.