Beszélgetés Horváth Illéssel
2018.03.06.

A Magyar Színház társulatának tagjával, Horváth Illéssel színház és film kapcsolatáról, népjóléti intézkedésekről és közönségnevelésről is beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Hogyan került a Pesti Kitérő a Pesti Magyar Színházba?

Horváth Illés: Egyszer beszélgettünk Zalán János igazgatóval arról, hogy a színháznak közösségi helyként is kellene működnie, én pedig örömmel kezdtem dolgozni azon, hogy olyanok is jussanak el hozzánk, akik eddig azt sem tudták, hogy létezik ez az épület. 

R: Ez jól hangzik. Hogyan fogtál bele, miért éppen ez lett ennek a fajta nyitásnak az egyik első eleme?

HI: Nyáron, egy kisfilm forgatásán megismertem Horváth János Antalt, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmdramaturg szakra jár. Összebarátkoztunk, meséltem neki a terveimről és felvetettem, hogy csináljuk együtt. Később csatlakozott hozzánk Dobos Evelin is, aki szintén az egyetemen végzett műsorkészítő szakon. Azóta Jancsi a színház állandó munkatársa lett, több fronton is nagy segítségemre van.

R: Mennyire voltak meg ehhez a technikai adottságok? A vászon például megvolt már korábban? 

HI: Igen. És az egész épület jól vizsgázott. Amikor először lediktálták, hogy milyen technika kellene, kicsit megrémültem, de kiderült, hogy minden igényt maximálisan teljesíteni tud a színház és a szakemberei. A mesterszakosok diplomafilmjeinek októberi vetítése volt a pudingpróba, a diplomamunkák már kipróbált rendszerben kerültek a közönség elé. 

R: Neked hogy tetszettek ezek a kisfilmek? 

HI: Érezhetően egy iskolát képviselnek, hasonló ízlésvilág, fogalmazásmód, ritmus. A most végzős 6x6-osok, azt hiszem, érzelmesebb filmeket csináltak, ami hozzám sokkal közelebb áll. A Légmell és a Szép alak című filmek például egy életre bennem maradnak. Gyönyörű filmek. De nem szeretném játszani a filmesztétát, én csak megszerveztem ezeket az eseményeket. 

R: A vetítés után Hajdú Szabolcs beszélgetett a rendezőkkel. Rendkívül tapintatosan és figyelmesen. 


HI: Alapvető szándékunk volt, hogy legyenek szakmai beszélgetések, amelyek elmélyítik, rétegzettebbé teszik az estét. Az egész Pesti Kitérő alapfilozófiája a diskurzus, a találkozások, az együttlét lehetőségének a megteremtése. És öröm volt látni a nagy létszámú fiatal közönséget, akik érdeklődve tartottak az eseménnyel.

R: Látványos az aktivitásod ebben az évadban, és a közönség, akit a Pesti Kitérőben láttam, tényleg más volt, mint akiket egyébként szoktam nálatok látni.

HI: Igen, és bevallom, van ebben az aktivitásban egyfajta céltudatosság: nemsokára rendezni fogok itt, és szeretném a színházat megmutatni, legalizálni efelé a szubkultúra felé is. Ez nem megy egyik napról a másikra. Összetett feladat, ami nagyon sok munkát igényel. 

R: Az első rendezésed a Köztársaság volt. Miért éppen ezzel a Szálinger Balázs-drámával dolgoztál?

HI: Halálosan beleszerettem a szövegbe. Ráadásul akkoriban színészként kezdtem hitehagyottá válni, ami nekem tulajdonképpen identitásválság volt, hiszen egészen addig mást sem csináltam, az volt az életem.  Az anyag adta a löketet, hogy megpróbáljam, mert olvasva láttam magam előtt egy előadást. A bemutató után egy gyakorlott színházi ember megkérdezte, mennyire sikerült megvalósítani, amit elgondoltam, azt feleltem, 93%-ban – abban maradtunk, ezzel elégedett lehetek.

R: A Balta a fejbe című előadást is látod? Mi fogott meg ebben az anyagban? Lőrinczy Attila drámája eléggé más, mint a Köztársaság.

HI: Igen, most is látok egy jó előadást. A darabválasztásban közrejátszott ugyanaz, amiért a Pesti Kitérő sorozatba is belevágtam – benne van a lehetőség egy olyan progresszívebb előadás létrehozására, ami a fiatalabb nézők érdeklődését is felkeltheti. Azóta persze sokat foglalkoztam az anyaggal, és pontosan tudom, mit szeretnék vele mondani. 

R: Miért te vagy ebben a társulatban a szerencsés, aki kitalál valamit és csinálhatja? Nem mondom, hogy ne lettél volna proaktív, vagy ne lenne benned ambíció, de biztos másokban is van.

HI: Szerénytelenség lenne azt mondani, hogy megdolgoztam ezért? Vidéki egyetemen végeztem, onnan vidéki színházakhoz vezetett az út, amelyeket nyughatatlanul váltogattam, majd a Pesti Magyar Színház társulatának lettem tagja. Itt készült egy Frankenstein című előadás, amelynek Orlai Tibor volt a produkciós partnere. Ennek az ismeretségnek köszönhetően két évvel később Tibor bizalma és támogatása révén létrejöhetett a Köztársaság Zsámbékon, majd a Trafó nagyszínpadán. Annak szakmai és közönség sikerének eredménye ez a helyzet. Zalán János, a Magyar Színház igazgatójának nyitottsága és motiváltsága persze kell hozzá. És meg is van. Egyébként voltak nagy fordulatok az elmúlt két-három évben. Nemrég még nehéz lett volna elképzelni, hogy ilyen klassz dolgokat hozhatunk létre. 

R: Derék és ambivalens vállalás.

HI: Terheltté teszi az egyébként nagyszabású terveket, ahogy kinéz az épület, illetve ahol elhelyezkedik, mindehhez pedig van egy 660-as nézőterünk, szóval itt nem lehet kifinomult művészszínházat üzemeltetni. Ahhoz, hogy ne zárjon be, hogy fent lehessen tartani kompromisszumokat, jó megoldásokat kell találni.

R: Nem lehet ideális helyzet.

Fotók: Gerencsér Judit
Fotók: Gerencsér Anna

HI: Egyáltalán nem könnyű. A színházak többségének az állami támogatás mellett is piaci szempontokat figyelembe véve kell működnie, hogy életben maradjon. Az állami támogatás mértéke rendkívül fontos, hiszen a művészetnek jó esetben sokakat kell elérnie, meg kell értetnie magát és meg kell érintenie az embereket. Periklész annak idején nem véletlenül tette ingyenessé a színházba járást. A Magyar Színház hatalmas nézőteréhez tömegfogyasztásra is alkalmas előadásokat kell létrehozni, amelyek ugyanakkor minőségiek és tartalmasak. A jövő évadban azt gondolom, mindez létrejöhet. Nagyszerű tervek vannak. Nagyon bízom abban, hogy ami megérett a cserére, azt szépen, menet közben lehet cserélni. Személyesen pedig úgy érzem, élvezem az igazgató bizalmát, nyitott a párbeszédre, értjük egymást és tettre váltja, amiben meg tudunk egyezni. 

R: Ahol most tartasz, mit mondasz, mi a dolga a színháznak? 

HI: Érzelmeket kiváltani. Hozzám nem is áll közel az egyébként nagyra becsült okos német színház. Én akkor tudom, hogy élek, ha érzek. Az együttérzést megélni olyan, mint a szerelmet – és ezt szeretném megmutatni másoknak is. És nem szégyellem azt mondani, hogy ez nevelés, mert a nevelés a lélek gondozása. Aki megérintődik egy alkotástól, az egy ideig kicsit jobb ember lesz. Erről meg vagyok győződve. Ebből egyenesen következik, hogy minél több ilyen élményhez kell juttatni minél több embert. Engem a Légmell és a Szép alak nevelt. Máskülönben pedig vágyam egy jó értelemben vett kultúrház megteremtése. Ezért volt már itt slam poetry est, MOME-s animációs filmek vetítése, beszélgetések, és lesznek koncertek is, a Pesti Kitérő és a színház mellett.

R: Azt hiszem, jelentős gesztus egy színházban filmes eseményt szervezni: mennyire van átjárás a színház és a film között, adott esetben a képzés alatt?

HI: Akik együtt járnak egyetemre, egy diplomafilm készítésekor kézenfekvő módon együttműködnek – hogy aztán később ebből ki marad benne a filmgyártásban, az már rengeteg mindenen múlik. Ez is olyasmi, ami egy bizonyos határig tanulható, de aztán elsősorban alighanem érzék kérdése, hogy ki tud annyira egyszerűen, eszköztelenül, adott esetben már szinte csak a puszta kisugárzásával játszani, ami érvényes, érdekes. Nem mindenkiben nyílnak mélységek attól, ha azt mondják neki, hogy ne csinálj semmit és veszi a kamera – ez mindenekelőtt adottság. Persze a filmesek többet tudnak erről. 

R: Te egészen korán kerültél a színházi szakmába, Ruszt József több rendezésében is játszottál gyerekként, és nem tudom, hogyan emlékszel vissza, de akkoriban, illetve például nála, ahogy fel tudom idézni, sokkal erőteljesebben és stilizáltabban dolgoztak a színészek, mint ahogy a legtöbb mai független előadásban, aminek aztán látható a hatása a hagyományos, úgymond kőszínházi munkákban is. 

HI: Nemcsak a színház, az emberek is változnak. Más egy mai ember lelkülete, habitusa, mint huszonöt évvel ezelőtt, ami talán a fiatalokban még inkább szembeötlő – és ez óhatatlanul tükröződik az alkotásokban is. Ugyanakkor nemrég hosszú idő után újra együtt játszottunk Gálffi Lászlóval egy Orlai-produkcióban, és nem dolgozik másképp, mint akkor – ugyanaz a színpadi létezés, ami nála átélt, és hitelesen sajátja, egy mai fiataltól értelmezhetetlen játékstílus lenne. Ez természetes. De egy nagy alakításnak – bármilyen eszköztárral vagy épp eszköztelenül van megrajzolva –, látható a minősége, a mélysége. A mai rendezők közt viszont sokkal kevesebben dolgozzák meg úgy a színészeket, mint annak idején Ruszt.

R: Nem lehet, hogy ez is, ahogy a színészet is a társadalommal együtt változott?

HI: Lehet ebben is valami, persze a szakmában köztudottan van néhány olyan rendező, akivel pont színészvezetési kvalitásuk miatt szeretnek a színészek dolgozni, mint például Zsótér Sándor vagy Valló Péter. Az ő meghívásuk népjóléti intézkedés is a társulat felé – rendesen megdolgoztatják a színészeket, s jellemzően többet hoznak ki belőlük. Ehhez a típusú munkához a szakmai formátum és a karizma mellett figyelmes embernek is kell lenni, hiszen igencsak érzékenyre húzott idegrendszerekkel kell dolgozni, miközben a rendezőnek kellően eltökéltnek, hogy ne mondjam, erőszakosnak is kell lennie. Ez egy ellentmondásos elvárás, de az ellentmondások feszültségeiből születnek a nagy dolgok. 

R: El lehet tanulni ezt valamennyire egy rendezőtől munka közben?

HI: Ez alkatfüggő. Én színészként is mindig arra törekedtem, hogy egy készülő előadással univerzálisan foglalkozzak, ne csak a saját feladatommal, mert érdekelnek az összefüggések – ezen persze egyáltalán nem múlik, hogy egy alakítás milyen lesz. Zseniális színészi munkák születnek anélkül, hogy az illetőnek a leghalványabb fogalma lenne az adott előadás mibenlétéről. Nem mondom, hogy nincs bennem némi ellenérzés ezzel kapcsolatban, de a tehetség számtalan formában nyilvánul meg, és olyankor meg kell adni a neki kijáró tiszteletet.

Szerző: Proics Lilla