Van valami, amivel kapcsolatban pártállásra való tekintet nélkül is minden hazai tévénéző egyetérthet: saját gyártású minőségi sorozatokkal nem igazán kényeztetett el bennünket egyetlen magyar tévécsatorna sem. Persze, az HBO-t ilyenkor nem illik számolni, mert ők már évek óta készítenek olyan szériákat (igen, persze, hogy a Terápiára és az Aranyéletre gondolunk), melyekkel nyugodtan ki lehetne állni a nemzetközi porondra is. De ha a többieket, a nagyobb kereskedelmi csatornákat és a köztévét nézzük, nem lehetünk boldogok.

 

Scherer Péter, Stohl András és Lengyel Tamás

Amikor az RTL Klub 2015 őszén elindította a Válótársakat, könnyű volt arra gondolni, hogy most eljött a Kánaán, belépünk végre a sorozatgyártó nemzetek közé, és évek múlva ontani fogják a hazai csatornák magukból a jobbnál jobb sorozatokat. A helyzet azonban az, hogy a fentiek egyike sem következett be, a Válótársak leginkább csak a nem túl elmés A mi kis falunk előhírnöke volt. Illetve egyszersmind egy minden elemében közepes sorozat.

 

Most, hogy a harmadik évaddal véget ért, és a hibák okait keressük, elsőként nyilván az jut eszünkbe, hogy hát a Válótársak holland adaptáció volt, hogyan is lehetett volna jó?! Ez persze nem túl elfogadható magyarázat, elvégre a Terápia is adaptáció, mégis, milyen remek volt. Ugyanakkor nem kikerülhető a tény, hogy amit a sorozatban láttunk, azt a hollandok már látták évekkel ezelőtt, mert a hazai alkotók mintha csak a neveken és a helyszíneken változtattak volna. Ott is három férfi költözik össze, miután válságba kerül a kapcsolatuk, és így történt ez nálunk is, csak itt nem Boudewijnnek, Davidnek és Jorisnak, hanem Bálintnak, Dávidnak és Jocónak hívták a főszereplőket, bár ami azt illeti, még a nevek is hasonlítanak egymásra. A hollandoknál és nálunk is arról szóltak az epizódok, hogy hogyan alakul ennek a három férfinak a sorsa, lesz-e újra kapcsolatuk, vissza tudnak-e menni a szép házaikba, vagy örökre a közös lakásban lesznek kénytelenek élni. Ez elsőre kicsit sem hangzik izgalmasan, és másodjára sem lesz sokkal eredetibb, de nem is a cselekmény egyszerűsége volt a Válótársak igazi hibája. Hanem az, hogy a történet harminc epizódon keresztül alig akart elmozdulni a kiindulópontról. Így ha valaki a harmadik rész után elkezdte nézni a huszonegyediket, úgy érezhette, nem sokból maradt ki. Maximum más házban lakott a három főszereplő.

 

A bátortalanság volt a Válótársak megrontója, lehetett ezt már az első évad során is látni. Mintha az alkotók egyetlen igazán merész húzást sem mertek volna eszközölni, mivel akkor biztosan elfordulnak a nézők. Pedig azt azért megtanulhatták volna a holland változat adaptálói, hogy a jó szériák mernek bátrak lenni, ha úgy hozza a sors, könnyedén kiírnak főszereplőket, eltesznek láb alól szeretett figurákat, és az ember ezért izgatottan várja a következő évadot. Itt viszont ennek a bevállalós szellemnek nyoma sem volt, a sorozat rendre ugyanoda tért vissza: van három fickó, és történhet bármi, ők újra meg újra közösen fogják felvenni a harcot az élet nehézségeivel szemben. Ez néhány epizód erejéig akár fenemód izgalmas is lehet, de három évadon keresztül a kitartó néző alighanem húzza a száját. Ráadásul okkal húzza, mert elég bosszantó tud lenni, ha úgy telnek el epizódok, hogy nem történik semmi, csak éppen Joci megint veszekszik a párjával, aki a babavállalás árnyoldalaival kénytelen szembenézni, és közben Dávid a huszonegyedik epizódban is azt csinálja, amit a másodikban, nevezetesen megpróbálja visszahódítani a feleségét.

 

Scherer Péter és Balsai Móni (A képek forrása: MAFAB.hu)

Az ilyen típusú szériára szokták mondani a hozzáértők, hogy vérbeli dramedy, ami esetünkben valójában csak annyit tesz, hogy a Válótársak sajnos drámának gyengécske, és komédiának sem túl erős. Persze, még véletlenül sem olyan, sorozatnak nevezett telenovella, mint amivel például a hazai csatornák mind a mai napig szemetelik tele a képernyőt, mert, ne legyünk igazságtalanok, ez azoknál profibb széria. Sokszor kicsit műviek a beállítások, de az operatőrök láthatólag értettek a dolgukhoz, a díszlettervezők tudták, milyen lakásbelsőket alkossanak, csupán az olyan apróságok zavarják a nézőt, hogy válótársaink gyerekei gyakran kora délután mennek el éjszakai alvásra, ami csak azt mutatja, hogy a rendező sem figyelt mindenre.

 

Ennél jóval idegesítőbb, hogy a Válótársak mintha távolról sem ismerte volna a magyar valóságot. Ennek alighanem az az oka, hogy a forgatókönyvírók szinte semmit sem változtattak a holland verzión, de pár rész után ők is rájöhettek volna: ez baj. Az ember minél több epizódot néz meg a sorozatból, annál jobban erősödik a benyomása, hogy akik ezt írták, lehet, hogy még egyszer sem jártak magyar utcán, de szerencséjükre hazai kórházba sem kellett betenniük a lábukat. Mert amikor a sorozat első epizódjaiban feltűnik egy egészségügyi intézmény, az már-már olyan látványt nyújt, mintha a jövőből érkezett volna. De ha a Nagy Ervin alakította Péter kocsiját nézzük a harmadik évadban, akkor is azon fogunk gondolkodni, láttunk-e már valaha ilyet Budapest utcáin. Nem mintha ne szólhatna egy sorozat gazdag, szép és sikeres emberekről, de a Válótársak ezt a deklarált célját olykor olyan művin teljesíti, hogy vannak pillanatok, amikor egészen kellemetlen nézni.

 

Ám azért előfordultak olyan pillanatok is, amikor viszont egészen szórakoztatónak bizonyult a Válótársak. Mert bár komédiának kétségkívül halovány próbálkozás, szellemes, helyenként kacagtató jelenetei bőven akadtak. És ha az egyik részben azon lehet nagyokat vihogni, hogy Dávid tör-zúz a villájában, mert úgy felhúzza magát, a következőben meg már szinte sírva könyörög, hogy fogadja vissza a neje, akkor még azt is megfontolja az ember, hogy a következő részre is maradjon. Ilyen sorozat volt tehát a Válótársak: néha magunk sem tudtuk megmagyarázni az okát, mégis leültünk elé.

 

A legfőbb okot azért nem olyan nehéz körülírni. Ha azt mondjuk, a sorozat jutalomjáték volt pár színész számára, akkor talán még visszafogottan is fogalmaztunk. Ez volt ugyanis az a sorozat, amelyről leginkább úgy beszéltek, hogy tudod, ez az a széria, amiben Scherer Péter olyan szerethetően bohóckodik. Mert persze itt volt mellette Stohl András, Lengyel Tamás, de akárhogyan is alakult a történet, Scherer Péter Dávidja volt az, aki a legkellemesebb pillanatokat szállította. Kedves ripacskodás volt ez, nem kérdés, ám Scherer pontosan tudta, meddig lehet elmenni, mennyire érdemes kiakadni, kiabálni, hogy még ne legyen ízléstelen. Hasonló ügyes birtokosa volt ennek a tudásnak Alföldi Róbert, aki sajnálatos módon csak a harmadik évadban tűnt fel először, de akkor azonnal megfogta, a hátára vette, és cinikus coach-ként vitte is ott az egyre inkább elfáradó, semerre sem tartó sorozatot. Szintén erős szereplője volt a szériának Balsai Móni, akit ugyan hosszú ideig nehezen lehetett kiismerni, de aztán kiderült, hogy egyfajta spleen állhat a háttérben.

 

„Lehet, pia is kell” – szólt a sorozat főcímdala, amit érdemes lett volna úgy módosítani, hogy „lehet, szóda is kell”. Mert szódával még éppen elment a Válótársak, amit valószínűleg a legjobbkor fejeztek be az alkotók, hiába ment le a hollandoknál egy negyedik évad is, ezeket a köröket teljesen felesleges lett volna lefutni újabb tíz epizódban.