Láv Diaz: Ördögök évadja / Berlinale 2018
2018.03.01.

A „slow cinema” kultikus alakja zavarbaejtő rockoperája révén hazája erőszakos múltján keresztül mesél halálról, érzelemről, mítoszról – vagyis a propaganda hatalmáról. Az eddig levetített berlini verseny legkiemelkedőbb darabja. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Miképpen reagáljon az egyszerű állampolgár egy durvuló, egyre gátlástalanabb eszközökhöz nyúló, államilag irányított elnyomásra? A kérdés – mint tudjuk, érezzük – kortárs társadalmakban is rendkívül aktuális, hiszen a kollaborációtól a teljes ellenállásig terjedő, a kompromisszumok különböző fokozatait tartalmazó skálán nagyon sok pozíció felvehető. A fülöp-szigeteki Lav Diaz életművében fontos szerepet játszik hányatott sorsú hazája történelmének meglehetősen elrajzolt, a mikroszituációt az univerzális misztikumig általánosító feldolgozása – mint azt két évvel ezelőtt ugyancsak Berlinben bemutatott, nyolc órás opuszában is láthattuk.

Mindentől távoli vidéken felfegyverzett bandák erőszakoskodása, mélyszegénységben élő falvak további fosztogatása, sűrű trópusi erdőségek és a mindezek között, mögött megbúvó, létező vagy képzelt istenek és szellemek alkotják legújabb művének, az Ördögök évadjának alappilléreit. A film első perceiben elhangzó narráció szerint 1979-ben járunk, mikor a két évvel korábban hatalomra került autokratikus vezetés hatalmának megszilárdítása érdekében szükségállapotot vezetett be, és felfegyverzett civilekből szerte az országban olyan paramilitáris szervezeteket hozott létre, amelyek az ország legtávolabbi szegleteiben is megvalósították a tisztogatást és elterjesztették a terrort. A helyzet kísértetiesen emlékeztet arra, amit Joshua Oppenheimer világhírűvé dokujában, Az ölés aktusában láthattunk a huszadik század második felében ugyancsak vérbe borult Indonézia kapcsán.

Lav Diaz azonban nem dokumentarista: lassan hömpölygő, apró helyzeteket kinagyító, a történelmet a belső történésekkel és mentális tartalmakkal keverő megközelítése mélyebb, alapvetőbb elemzésnek nyit teret. Az Ördögök évadja ugyanis egy a rendező által szerzett zenékből összeálló musical, vagy még inkább rockopera, ahol néhány apró kivételtől eltekintve minden szereplő énekelve szólal meg, és adja elő álláspontját, utasítását, vagy fogalmazza meg túlcsorduló érzelmeit. Ez a megoldás, Diaz korábbi műveinél is elidegenítőbb hatást hoz létre, hiszen a részben az ábrázolt világ szegénységéből fakadó, de ugyanakkor tudatos alkotói döntés által még tovább csupaszított környezet sem a valószerűség, sem a zenés műfaj követelményeinek nem felel meg. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Világvégi kis faluban, vagy inkább tanyavilágban vagyunk, ahol a helyi paramilitáris csoport – beszédesen Nárcisznak nevezett főnöke ihletésére – úgy dönt, hogy a fegyveres erőszakon túl megpróbál a helyiek fejébe is belemászni, és olyan féligazságokból, hazugságokból és vallásos szimbólumokból kevert hamis mitológiát, „új egyházat” hoz létre számukra, amely által hosszú távon ellehetetlenítenek minden ellenállást. Erre a megkínzott vidékre utazik el a film elején annak az ellenzéki költőnek az orvosfelesége, aki aztán a film második felében elindul megkeresni az eltűnt Lorenát. Az igazán különleges ebben a műben az, hogy a rockopera megidézése nem formai játék csupán, hanem a történet lényegét és tanulságát érintő, azt átélhetővé tehető megoldás.

A szinte négy órás film elején egy városi rendezvényen látjuk az ellenzéki költőt és feleségét még együtt, amint nem énekelve, hanem prózai beszédben adja elő versét – mily ellentmondás! –, mely ráción alapuló ellenállásra buzdít. A továbbiakban azonban szép lassan mindenki énekelve kommunikál, zenei kíséret nélkül felhangzó, mégis – talán a nyelv zeneisége miatt – rendkívül dallamos számokat hallgatunk, amelyek a formából fakadóan racionális érvelés helyett ráolvasásszerű ismétlések, ritmusos szekvenciák által leginkább a világhoz való érzelmi viszonyulásról (legyen az szeretet vagy düh) szólnak. Legkésőbb a film közepe táján jövünk rá arra, hogy mi a zenei műfajnak itt a szerepe, akkor, mikor a kis faluban élő idős „bölcs” úgy próbálja az egybegyűlt falusiakat (egyébként sikertelenül) meggyőzni a terjesztett mitológia hamisságáról, hogy egyes sorokat nem énekelve, hanem száraz beszédben ad elő.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Lav Diaz itt valójában enyhén mcluhani ihletésű médiaelméletet prezentál: a zene az andalító propaganda „nyelve”, a hatalomé, amelyik kínzás és brutális nemi erőszak közben adja elő a legfülbemászóbb slágert. A helyieken segíteni kívánó orvosnő, a bölcs, a családját elvesztő asszony majd pedig a költő azért vall kudarcot, mert bármit kíván mondani, a zene médiumán szólal meg, ezért a szavak jelentésétől függetlenül nem tud radikálisan eltérőt megfogalmazni. Lav Diaz egy történelmi eseménysorozaton keresztül mintha valójában a fake news kortárs problémájára reflektálna azt állítva, hogy hiába minden törekvés, ezen a nyelven nem lehet ráción, elmélyült gondolkodáson alapuló üzenetet átadni, mert maga a racionálistól idegenkedő médium (és nem a fegyverek tűzereje) tartja fogva az emberek elméjét.

Az Ördögök évadja gyönyörűen előadott, egyszerűségükben kellemes dallamain és statikus, szinte színházszerű beállításain keresztül elkeserítően sötét, igazából kilátástalan képet fest egy néhány évtizeddel ezelőtti korról, amely csak látszatra különbözik napjaink világától. A hosszú – bár a rendező életművében egyébként kifejezetten kurtának számító – játékidő ezúttal nem a szikár képek kontemplálását hivatott elősegíteni, hanem a zenébe való belefeledkezés révén próbálja átélhetővé tenni a média hatalmát. Egy formanyelvében, koncepciójában oly mértékben tudatosan felépített, végtelenül pontosan megvalósított műről van szó, ami ebben a tekintetben felülmúl mindent, amit eddig a Berlinalén láthattunk.

A film adatlapja a Berlinale honlapján itt található. 

Szerző: Gyenge Zsolt
Címkék: Berlinale 2018