Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HOGYAN NE NÉZZ NŐKET

Szabó Veronika: Queendom
2018. febr. 21.
Sokszor lenyűgöző és izgalmas. Mégis, a Queendom keményvonalas feminizmusával sem mond semmi meghökkentőt a nőiességről és a női testről a közönségének. HAJNAL MÁRTON KRITIKÁJA.
MU Színház, színházterem. Az U alakban leültetett közönség előtt egy nagy kör látszik a színpadon, amelyet különböző ruhákból raktak ki. A hét művész, hét nő, innen indul, hogy a későbbiekben vetkőzzön, öltözzön, szoborként pózoljon, táncoljon és néha kibeszéljen a közönséghez. Kezdetben aktokat megidézve merevednek ki meztelenül, hogy azután „életre kelve” látszólag őszintébben mutassák meg a testüket: ki félénken takarja el magát, ki őrjöng, ki a hátán található szokatlannak ható szőrszálakat mutatja a közönségnek (a bevállalósabbak meg is simogathatják itt a performert).
 
Az első jelenet közepére akarva-akaratlanul is kukkolókká válunk és viszonyítjuk egymáshoz a nagyon különbözőnek tűnő hét testet, illetve a hét személyt, amelyet mögéjük képzelünk. Más performanszszerű előadásokhoz hasonlóan egyébként is nehéz jellemezni a színészi játékot egy ennyire kiszolgáltatottnak és improvizatívnak ható helyzetben. A meztelen jelenetek alatt újra és újra előtűnik egy félénk kinézés, egy szégyenlősnek és őszintének ható, oda nem illő gesztus. Mégis a folyamatos átalakulás alapvető színházi élménye többnyire elfeledteti ezeket a megbicsaklásokat.
 
A testek érzékelése ugyanis gyakran pillanatok alatt, egy varázsütésre megváltozik: ami az egyik pillanatban még kizárólag a csábítás szolgálatában állt, az a következőben már egy megkínzott hústömegnek hat, hogy azután szeretetéhes személyeket lássunk, akik alkalmanként még a nézőket is megölelik. Az előadás nagyobb része különböző női szerepeket mutat fel a fizikai színház eszközeivel, hogy azután félig keményen, félig viccesen reflektáljon rájuk. Meglepett, hogy a sablon, „ideális” női figura is mennyire sokfélének hathat: látjuk a csábítót, a bálkirálynőt, a felszabadult tinit és így tovább, hogy végül különböző tipikus férfi karakterekkel is találkozzunk. A jelenetek ugyanakkor nem egyenrangúak: egy-kettő kifejezetten felületesnek és zavarosnak hat (elsősorban a ritkább, szöveges epizódok), míg mások hatásosabbak. Ilyen, amikor egy erotikus mozdulatsor fokozatosan veszti el minden kapcsolatát a szexualitással, hogy egy mesterkéltsége miatt humoros, absztrakt és céltalan rángatózásba fusson ki.
 
Az átváltozás és a gondolatiság minden izgalma ellenére az egész összességében valahogy mégsem működik tökéletesen. A kisebb probléma, hogy sok apró geg, sok önreflexív kiszólás egyszerűen nem ül még az erősebb jelenetekben sem és az ember csak érzi, hogy itt és most nevetést vártak volna az alkotók. A másik oldala a dolognak a Queendom egyébként izgalmas sajátossága, hogy meglehetősen gyakran lép kapcsolatba egy-egy nézővel. Általában nem kifejezetten interaktív módon, sokkal inkább egy-egy nézővel kitartott farkasszem, egy-egy ölelés, egy-egy személyesen nekünk címzett félmosoly formájában. Ez a különös áttetszősége a negyedik falnak érezhetően zavart okozott a közönségben, különösen akkor, amikor a szereplők valóban elkezdtek kibeszélni és kérdéseket feltenni a bent ülőknek. Ugyan volt néző, aki egyszer-kétszer félénken válaszolt, de ezen meg mintha a színészek lepődtek volna meg. Ez természetesen a későbbi előadások során még változhat.
 
Nem úgy, mint az előadás belső gondolatvilága. Ennek a magját a feminizmus második hullámának keményvonalas elméletei adják, amelyek a múlt század közepén a test, a tekintet és a nőiesség kapcsolatával foglalkoztak. Nem véletlen, hogy az előadásban szóba kerül a feminizmussal akkoriban erősen összefonódó pszichoanalízis, ahogyan az sem talán, hogy a produkció csúcspontja egy drageket idéző epizód, hiszen az időszak egyik legnagyobb filozófusa, Judith Butler is ebben látta a társadalmi nemek felforgatásának lehetőségét. Ez az irányzat a tekintet központi szerepe miatt különösen izgalmas a vizuális művészetek számára, hiszen folyamatos önreflexióra csábít (és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nekem mint színház- és filmkritikusnak nem Butler máig a kedvenc feminizmussal foglalkozó szerzőm).
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ugyanakkor napjainkban főleg olyan problémákat feszegetünk a nőiességgel kapcsolatban, amelyek már háttérbe szorítják a hajdani radikális meglátásokat: beszélhetünk-e még egyáltalán nőiességről, avagy mennyi hasonlóság van különböző társadalmi osztályok nőtagjai között? Hogyan viszonyulnak a nők a hatalomhoz, akarhatnak-e elnyomva lenni? És egyáltalán azzal, hogy a közbeszédbe és az egyetemi oktatásba bekerült feminizmusnak nem kéne-e radikálisan újrafogalmaznia magát? Természetesen a női test látvánnyá degradálása továbbra sem szűnt meg a tömegmédiában (bár a top filmek egyre kevésbé elemezhetőek az egykori pszichoanalitikus-feminista módszerekkel), de az erről szóló vitákhoz már kezdünk hozzászokni. A drag izgalmas, de legkésőbb Conchita Wurst Eurovíziós győzelme után már nem kifejezetten radikális. Butler meglátásait is sok kiváló szerző vitatatta és gondolta tovább.
 
Mindezzel azt szeretném csupán mondani (bizonyos fokig kívülről, heteroszexuális házasságra készülő, fiatal, fehér férfiként), hogy a #metoo és a zaklatási botrányok közepette a Queendom kérdésfeltevése nem igazán tud már felkavaró lenni. (Legalábbis – még egy önreflexió – a Mu Színház nézői között nem. Mert kevéssé valószínű, hogy azokhoz, akik még mindig női seggekkel akarnak eladni fesztiválokat, eljusson ennek a produkciónak akárcsak a híre is.)
 
Így pedig a Queendom megmarad egy néhol izgalmas, néhol megbicsakló színházi gondolatfutamnak valami olyasmiről, aminek már réges-rég a következményeivel illene foglalkoznunk. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek