Tony Iommi és T. J. Lammers: Iron Man – A Black Sabbath útja mennyen és poklon át
2018.04.03.

A Black Sabbath gitárosának önéletrajza egy igazán nagy zenész meghökkentően apró dobása. GREFF ANDRÁS ÍRÁSA.


Ha Hollywood képes volt regényírók százaiból kikényszeríteni, hogy az érzéki mondatalkotás és a részletező miliőrajz helyett egyfajta forgatókönyves redukcióval inkább csak a fordulatok halmozására koncentráljanak, a tévésorozatok brutális sikere pedig sok köteten keresztülhömpölygő mesemonstrumokat formált kívánatossá és kereskedelmileg célszerűvé, akkor nem gondolhatjuk, hogy a könyvipar érintetlen maradhat a közösségi média mindnyájunk tájékozódási gyakorlatát mélyrehatóan megváltoztató befolyásától. Nem is maradt: az érintésnyi közelség és a frissen tisztított táblaüvegek átláthatóságának ígéretével csábító felületek (a blogoktól a fényképek megosztására épülő közösségi hálózatokig) az írásos kitárulkozás már-már fenyegető árhullámát hívták elő. A vallomásos szövegekre irányuló markáns közönségigény nemcsak olyan szépirodalmi eseményekre adhat magyarázatot, mint amilyen Karl Ove Knausgard (természetesen sokkötetes, mintegy sorozatosított) memoárjának világsikere, hanem azt is megvilágítja, hogy kettővel vagy hárommal alacsonyabb polcon miért vált elkerülhetetlenné a rockzenész-önéletrajzok döbbenetes túltermelési gyakorlata. Mivel pedig a sikerüket nagy nehezen napjainkban is megtartó rocksztárok 95 százaléka a színpadon alapvetően a múltjából él, az élettörténet elbeszélése sokszorosan kiváló (a friss és releváns dalok megalkotása helyett végzett) pótcselekedetnek tűnhet – még akkor is, ha a hétköznapias mozzanatok feltárása végképp beomlasztja a mítoszt, amely életben tartotta ezt a szórakoztatóipari állatfajtát: a rocksztárt. A rocksztárt, aki hagyományosan inkább valahol az Amerika Kapitány-szerű képregényfiguráktól a Dinonüszoszig vezető ösvény felénél téblábolt (tört-zúzott, paráználkodott, énekhangokat és fel nem szívódott szeszt okádott) a sarki közért vagy az anyajegyszűrő központ váróterme helyett. Bizonyára nem véletlen, hogy napjaink két legnagyobb rocksztárja, a szerepkör valódi utolsó, izgató rejtélyességét hűen őrző bölénye, Mick Jagger és Axl Rose ellen tudott állni a kor emlékirat-gyártási furorjának, amely néhány év alatt odáig vezetett, hogy a sok hírességet kézfogásig menően ismerő, saját jogán ugyanakkor csak igen szerény csúcsokat ostromló, reménytelen turnéin átlag tizenöt fizető néző előtt vitézkedő Adam Bomb például egyenesen két kötetben tárta világ elé csalódásokban oly gazdag életpályájának kivonatát.

Tony Iommiról, a Black Sabbath gitárosáról egyvalami legalább biztosan nem állítható: hogy ne volna jelentékeny figura. Zenekarával komplett műfajt (a heavy metalt) sikerült világra vajúdnia, öt évtizedes pályafutása során pedig nem csupán végignézte, hanem az egyik legmegbízhatóbb tehetségként folyamatosan aktívan alakította is kezdetben mélyen lenézett, napjainkra viszont gyakorlatilag minden szinten elfogadottá vált zsánerét. Iommit nem feltétlenül ezerszínű személyiségként, ellenben csodálatos hangszeres zenészként ismerhette meg a világ, akinek rendíthetetlenül komor, de a hallgatói képzeletben ezzel együtt is igen tágas világokat megnyitó játékában olyan érdekesen keveredett a blues, a rock és – hallgassuk csak meg alaposabban a korai Black Sabbath-lemezek gitárszólóit! – a jazz, hogy neki és számos híres követőjének is csak nagyon lassan sikerült kiapasztania ezt a forrást.

A tisztességben megőszült brit zenészveterán memoárja innen olvasva vaskos csalódás, hiszen Iomminak egész egyszerűen nincs mondanivalója a zenéről. A sajátjáról sem nagyon, a pályatársaiéról viszont végképp semmi: a műfaj feltalálója mintha keresztülszenderegte volna a heavy metal meredek kanyarokban igazán nem szűkölködő felemelkedését, bukását, majd visszatérését, benne az általa kidolgozott gitározási stílus olykor egészen radikális megújítási és megtagadási kísérleteivel, és még azokról a jelentős együttesekről sincs egyetlen gondolata sem, amelyeket nyilvánvalóan a Black Sabbath inspirált (a Judas Priesttől a Soundgardenen át a Metallicáig). Ebben az unalmasan megbízható panelekből összeillesztett, természetesen nem a megszólaló által írt, hanem óriásinterjúkból folyószövegesített (a szellemi kőművesmunkát bizonyos T. J. Lammers végezte el) kötetben így nem marad más, mint a karrier eddig is közismert, a Wikipedián egyetlen kattintással elérhető állomásainak végigdarálása, néhány közepesen szórakoztató anekdotával ékesítve. (Ha már anekdoták: Iommi társa a bűnben, Ozzy Osbourne énekes például jóval messzebbre jutott a szórakoztatásban a könyvpiacon, köszönhetően annak az egyszerű ténynek, hogy gitárosánál úgy ötször-tízszer izgalmasabb, saját maga sárba tiprását túlzás nélkül művészi színvonalon garantáló életmód mellett kötelezte el magát – memoárja Én, Ozzy címmel magyarul is olvasható.)

Vincze Ádám fordításában mindez lendületes, eleven változatban kerül az olvasók elé, akik legföljebb a kényszeres argóvadászatot érezhetik indokolatlannak: például amikor a sok “lefenyít” és “vágom” (vagyis: értem, tudom) után még azt is megkapjuk, hogy valaki “szovázott” (a börtönszlenget nélkülöző eredetiben egyszerűen csak: aludt). Más kérdés, hogy ezeken túl viszont már tényleg semmi nincs, ami mérsékelni tudná a nagy gitáros önportréját bagatellizáló elemi ingerszegénységet.
Szerző: Greff András
Kiadó:  Cser Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  352 oldal,  Ár:  4495 Ft