A víz érintése
2018.02.20.

Guillermo del Toro szerelmesfilmjében mindenért lehet rajongani, csak a szerelemért nem. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Azt mondják, Guillermo del Toro a horror nagymestere, pedig egyértelmű már rég, legalább az Ördöggerinc, de még inkább A faun labirintusa óta, hogy a mexikói rendező a tündérmesék mestere. Nem a rózsaszín, az eszképista, hanem a szuroksötét, de arany fényben csillogó meséké, amelyek a sötét oldalunkkal szembesítenek. Filléres szörnyfilmekből, antik melodrámákból és kortalan allegóriákból foltozta össze romantikus rémuniverzumát Del Toro, aki melankolikus mosollyal meséli ezeket a történeteket, amelyek gyakran a történelem valamelyik válságpontján, a második világ- vagy a spanyol polgárháború, ha pedig A víz érintését vesszük, a hidegháború alatt játszódnak. Egész pontosan 1962-ben, amikor még teljes mellszélességgel lehetett hinni az amerikai álomban, mert a gazdaság virágzott, a kertvárosok épültek, és JFK-t se lőtték le még, de közben a kubai rakétaválság és az űrverseny is dübörgött, az amerikai kormány pedig megvizsgált minden lehetőséget, hogyan tehetne szert némi előnyre a space race-ben. 

„Ha a szovjetek kutyát lőttek az űrbe, mi miért ne küldhetnénk egy halembert?” Ez motoszkálhatott Richard Strickland ezredes (Michael Shannon) fejében, aki kihalássza az Amazonasból és Baltimore-ba küldi ezt a furcsa lényt, hogy kísérletezzenek rajta. A helyi őslakosok istenként tisztelték, ő inkább az elektromos áramot vezeti belé a botjával, mintha túllelkesült rendőrként verné a fekete tüntetőket Chicago utcáin. De hálistennek barátai is akadnak a halistennek (Doug Jones, Del Toro Andy Serkise): a tudományt a politikai érdekei elé helyező tudós (Michael Stuhlbarg) és a néma takarítónő (Sally Hawkins), aki előbb ápolni és etetni, majd őszintén szeretni kezdi őt. Elisa egy mozi felett él, éjjelente tojást főz és a kádjában maszturbál, a kormánylaborban a cserfes barátnőjét hallgatja, munka után pedig hollywoodi musicaleket néz a szomszédban lakó festővel, és arról álmodozik, hogy ő is úgy énekel és táncol majd egyszer, mint Ginger Rogers vagy Shirley Temple. Nincs teljesen egyedül, mégis magányos, egy örök kívülálló, aki úgy érzi, történetesen egy láncra vert, beszédképtelen halban találta meg az igazi társát.

A szerelmet úgysem tudják kifejezni az elkoptatott frázisok, csak az a bensőséges, privát nyelv, amely kialakul két ember között olyan viccekkel és utalásokkal, amiket csak ők értenek. És mivel Elisa nem tud beszélni, arra utal, amin szavak nélkül is osztozik a többiekkel: a mozira. Szerelmesdalokat jelel, amikor segítséget kér, összecsettinti a lábát a szomszédjával, ha boldog, és fekete-fehér táncbetétben álmodozik arról, hogy hangosan megvallja az érzelmeit. Így lesz a kis Del Torót inspiráló filléres szörnyfilmekhez, valamint a régi hollywoodi mozihoz intézett szerelmeslevél A víz érintéséből, egy színdús és megható melodráma, amit mintha Vincent Minnelli rendezett volna A fekete lagúna szörnyéből.

És így válik egyben az Oscar-szezon legpolitikusabb filmjévé is. Del Toro ugyanis ráérzett, hogy a fake news és a megvalósult újbeszél korában afelé haladunk, hogy menthetetlenül kiábránduljunk a szavakból. Mélységesen tudunk azonosulni a takarítónő némaságával, hiszen szavakkal manapság legkönnyebben hazudni lehet, és a beszéd a hatvanas évek Amerikájában is csak bonyolítja az emberek életét. A barátnő, aki folyton fecseg, örömtelen házasságban él, mert a férje hallgat a tévé előtt, és ha megszólal, csupán dirigálni tud neki. A művészt, aki megtöri a hallgatását és felfedi valakinek a melegségét, elutasítják. A messiás pedig, aki megváltja őket, mindvégig néma marad.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Del Toro megint gazdag szimbolikával mélyítette el a filmjét: a folyóistenben egyaránt láthatjuk Jézust és a népmesék Dévényi Tibi bácsiját, az aranyhalat, akitől hármat lehet kívánni, ha kifogják. Ettől a haltól kívánni ugyan nem lehet, de ő is megváltoztatja azoknak az életét, akikkel találkozik: a művésznek inspirációt és magabiztosságot, a barátnőnek lehetőséget ad, hogy – bár Delilának hívják – ne lépjen az árulók közé, a takarítónőnek pedig, akire kiskorában egy kosárban találtak rá átvágott hangszalagokkal, a szerelem mellett a hazatérés élményét nyújtja, és a felfedezést, hogy valójában partra vetett halként tengette az eddigi életét.

Nem véletlenül viccelődött azzal Del Toro, hogy Pasolini Teorémáját forgatta újra, csak épp egy halistennel. A víz érintése egy kitért katolikus filmje, amelyben a másik elfogadása és az idegenek szeretete viszi előrébb a világot – az aktuálpolitikai áthallásoktól nem teljesen függetlenül. A lakás alatti moziban például a Ruth könyvét vetítik, amelyben a zsidó családba házasodó Ruth azután is az anyósával tart Izraelbe, hogy meghalt a férje, mert úgy véli, ennyi idő és megpróbáltatás után ők már összetartoznak. Csak egy apró utalás ez, de a származási és vallási különbségeken átütő ragaszkodás motívuma végigkíséri a filmet, és elülteti bennünk a gondolatot, hogy Del Toro ezúttal sokkal szebben fejtette ki a történetét szimbólumokban, mint a cselekményben.

Azt akarta kiírni a halisten sztorijából, amit A szépség és a szörnyeteg egyik nagy hazugságának tart: hogy a szörnyet meg kell változtatni, tökéletes és tökéletesen jellegtelen herceget faragni belőle. Az ő szörnyét nem domesztikálja senki, megmarad annak a vad, állatias lénynek, akit kihalásztak az Amazonasból, mert a takarítónő olyannak fogadja el, amilyennek született. De a mágikus transzformáció és az odáig vezető rögös út helyére Del Toro nem illesztett más, izgalmas konfliktusokat – még a szadista kormányhivatalnok előli menekülésből is hiányzik a suspense. A halemberből pedig a mélység: az, hogy ne csak a mindenkori másik szimbóluma legyen. Hiányzik, hogy többet kommunikáljon a takarítónővel, ha már megtanul jelbeszélni, és hiányzik, hogy több időt töltsünk velük, és átéljük a szerelmüket, vagy épp a konfliktust, ami abból fakad, hogy egy civilizálatlan lény él egy civilizált közegben. A faun labirintusába például az csempészett egészen a stáblistáig tartó feszültséget, hogy nem lehetett eldönteni, milyen szándékkal csábítja a faun a túlvilágra a kislányt, aki az anyja halála után egyedül marad a polgárháború poklában. Tényleg egy természetfeletti lény, aki meg akarja menteni Ofeliát, vagy csupán a gyermek tudatalattijának és halálvágyának a kivetülése?

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A víz érintésében mindenki az, aminek látszik, és így a jellemekből és a történetből is nagyon hiányzik a csavar. Az, hogy az emberek második, harmadik dimenziót nyerjenek, mint mondjuk az igazgatónő az Ördöggerincben, akinek a fagyos külseje mögött a túlélő szíve dobog, mert muszáj keménynek lennie, ha már a férfiak csak a halált tartják hősiesnek. Ezt szimbolizálja a műlába is: egy hideg tárgy, ami közelről nézve mégis gyönyörű, és aminek az üregébe értékes dolgokat lehet rejteni. A halembernek viszont nincsenek rejtett tartalékai: ő végig csupán egy hal marad, a megváltás és az elfogadás üres szimbóluma, és ettől a film is túl evidens lesz, kiszámítható és kockázatmentes – nem is ráz meg úgy, mint az Ördöggerinc vagy A faun labirintusa.

De ha a nagy katarzis elmarad, csodálni azért van mit. Elsősorban Del Toro vizuális stílusát, amely most tárja elénk a legérettebb, legkifinomultabb vonásait. Például abban, ahogy a színekkel játszik, a vörössel, amely a szerelmet, az életet és a halált (a vért) hozza közös nevezőre, és a mozit, ami Del Toro számára szintén az életet jelenti. Vagy a zölddel, amely itt a jövő színe, a kormánylaboré és a Cadillacé, amit az ezredes vásárol, és akinek a figurája arról az árról is sokat elmond, amit a minden erejét a technológiai fölény megszerzésére koncentráló, de az ennek érdekében elkövetett atrocitásokat a szőnyeg alá söprő Amerika fizetett azért, hogy szuperhatalom váljék belőle.

Hibái ellenére is sok mindenért lehet tehát rajongani Del Toro új filmjében. Például Alexandre Desplat franciásan borongó zenéjéért. Vagy Sally Jenkinsért, aki némafilmes játékába Lillian Gisht és a csodálatos Amélie-t is becsempészte. A természetességért, amivel Del Toro a szexet, de még inkább az önkielégítést ábrázolja, amely magányos tevékenység ugyan, de mégsem szomorú. A melankóliáért, ami a túl hamar vagy túl későn született plakátfestőből (Richard Jenkins) árad. A pimasz dialógokért, amik az élet apró igazságaival, például a mindig melléhugyozó férfiakkal humorizálnak, és az iróniáért, hogy Del Toro egy néma takarítónőről forgatta a legviccesebb filmjét. De leginkább azért, hogy A víz érintése elülteti bennünk a reményt, hogy a külsőre csinos, belül üres Bíborhegy után Del Toro ismét jó úton halad. És ha továbbmegy rajta, talán még az az idő is eljön egyszer majd, amikor az elsőszámú mesterművét már nem A faun labirintusának hívják.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018