Black Mirror 4. évad
2018.02.20.

Aki képben akar lenni, merre tart a világ, az a Black Mirrort nézi. Még akkor is, ha korunk legfontosabb sci-fi sorozata mostanra áldozatul esett a saját sikerének. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Charlie Brooker az az újságíró, aki tényleg csinált jobbat. Évekig kritizált filmeket, politikusokat és videojátékokat, majd megalkotta saját sorozatát, a Black Mirrort, amely hamar túlnőtt a konkurencián, mert szellemes ötletekkel és epés humorral vet számot azzal, hányféleképpen tud az ember élni és visszaélni a technológiai fejlődéssel. Itt nincsenek gonosz multicégek, vagy az emberiséget kiirtó mesterséges intelligenciák, csak féltékeny férjek és egoista politikusok, megzsarolt tinédzserek és bosszúvágyó nézők, egyszóval törékeny, labilis emberek. Na meg a nélkülözhetetlennek hitt technológiák, amelyekről azt hisszük, jobbá, de legalábbis kényelmesebbé teszik az életünket, és csak akkor fedik fel jellemtorzító veszélyeiket, amikor már nem úszhatjuk meg a káros mellékhatásokat.
 
Brooker pont jókor – 2011-ben – indította útjára a Black Mirrort, amikor társadalmi szinten is elkezdtünk szembenézni azzal, hogyan formálják személyiségünket az okoseszközök és a közösségi médiák. Ez szerencsére azzal is egybeesett, hogy a science fiction épp egy technológiai fejlesztésnek – a digitális trükkfilmezésnek – köszönhetően visszaszivárgott a fősodorba, és újra elfogadottá vált disztópiákban mérlegre tenni az életünket. Mondjuk, hogy mi történne, ha gyilkolni lehetne egy hessteggel, és a felelőtlen internetes gyűlölködés automatikusan a kipécézett ember halálával járna. Vagy ha az összes társas érintkezésünket, mint egy internetes szolgáltatást, értékelni lehetne egy ötcsillagos skálán. Mennyire élhető egy bájmosolygó társadalom, amelyben mindenki a pozitív visszajelzéseket hajszolja? És az, ahol a valóságban is blokkolhatnánk azt, akivel nem akarunk szóba állni, és a párkapcsolati problémáinkkal együtt az elhagyott exeinket is besöpörhetnénk a szőnyeg alá? Mi történne az elvált szülőkkel? Mibe torkollnának a kibeszéletlen problémák?
 

Legtöbbször persze gyilkosságba, de a Black Mirror nem a technológia, hanem az emberiség árnyoldalairól mesél, a nihilizmust fanyar humorú ambivalenciára cserélve. Már formátumában is lázad, és szakít a folytatásos, cliffhangerrel izgató szériák divatjával, hogy az Alkonyzónát stílusában és szerkezetében is megidézve részről részre más történetet meséljen el. Az antológiasorozatok hangnemeket és témákat váltogató szabadsága üdítően friss levegőt pumpál az epizódokba, mert így könnyen megfér egymás mellett a médiaszatíra, amelyben a brit miniszterelnök közvélemény-kutatást végeztet, meghágjon-e egy malacot a tévében, ha azzal megmenti a királyi család elrabolt tagját, és egy melankolikus elmélkedés arról, hogy pótolhatja-e az embert a klónja, amit a digitális lábnyomából, az internetes kommunikációjából kreáltak. (Persze hogy nem, hiszen a robot nem lóg folyton a neten, és a szex után sem alszik el – jegyzi meg Brooker a rá jellemző iróniával.)
 
De zseniálissá azért érhetett a sorozata, mert lenyűgöző érzékkel tapintott rá a korszellemre, és itt még véletlenül se arra az elkoptatott közhelyre gondoljunk, hogy Waldóval, a komoly politikai karriert befutó, mocskos szájú rajzfilmfigurával megjósolta Donald Trump eljövetelét, vagy épp a politika feloldódását a szórakoztatóiparban. Hanem arra, hogy Brooker a technológiahasználatból fakadó dilemmáinkat még a meglehetősen rövid, az egy órát alulról súroló epizódokban is tonnás erkölcsi vagy filozófiai súllyal ruházta fel. Egyik legerősebb részében, a The Entire History of You-ban például az életünk minden pillanatát rögzítő szemimplantátum gerjeszt féltékenységi drámát, mert Liam egy baráti vacsora után az őrületbe hajlóan elemezgeti, hogyan flörtölt barátnője egy másik férfival. És miközben Brooker gyomrosok egész sorozatát viszi be a féltékenység kínzó bizonytalanságát és túlhabzó bosszúvágyát sem elkendőző részben, azon is merengett egy sort, hogy ha minden emlékünk bármikor elérhető, ha minden múlt az örök jelenben van felfüggesztve, akkor nyugodtan kiiratkozhatunk a valóságból, és elmenekülhetünk a párkapcsolataink elől az emlékeinkbe, szex közben nyugodtan nézhetjük például azt a régi aktust, amikor még szenvedély és intimitás is volt a szeretkezésben. De még erre is rá tudott licitálni, amikor a nyolcvanas éveket érzékien életre keltő, Emmy-díjas San Juniperóban a két szerelem közti választást emelte vallási kérdéssé. A harmadik évad legjobb részében a digitális klónokat nem rabszolgaságba döntik, mint a White Christmasben, ahol az ember azért készít másolatot a tudatáról, hogy az jobban végezze el az okosotthonok és digitális asszisztensek munkáját, hanem a halálos betegek számára biztosítanak öröklétet. De mi történik azokkal, akik hisznek Istenben? Ők megölik magukat, mert úgy vélik, így találkozhatnak csak a halottaikkal – másoknak pedig marad a digitális öröklét, a változatlan élet a felhőben, ahol új szerelmet, új kalandokat találhatnak maguknak. Vagy lőhetik magukat kitartóan egy kis kokainnal, hogy érezzenek valamit azután is, hogy eltompultak a buliváros végeláthatatlan ingereitől.
 
Toby Kebbell (A képek forrása: MAFAB.hu)
Toby Kebbell (A képek forrása: MAFAB.hu)
Aligha túlzás tehát azt mondani, hogy az okosan ambivalens és pimasz csavarokat tartogató Black Mirror eddigi epizódjai tobzódtak az ötletekben, és valóságunk egy, kettő, nem ritkán három aktuális rétege állt össze bennük bizarr rémálommá, mint mondjuk a Fifty Million Meritsben, amely a fogyasztás ördögi körét a tehetségkutatókból, a fitneszfasizmusból és a freemium játékokból rajzolta fel egészen innovatív módon. De a tavaly karácsonykor debütált negyedik évadot nézve úgy tűnik, mintha Brooker kezdene kifogyni az eredeti gondolatokból. A sorozat ismételni kezdte magát, és ez alighanem a sikernek köszönhető, amely az eredetileg az angol Channel 4-on rajtolt produkciót a harmadik évadra átrepítette a Netflixhez. A streamingóriás az eddigi három helyett immár hatrészes évadokat rendelt Brookertől, és alkotótársától, Annabel Jones producertől, és a mennyiség természetesen a minőség rovására ment. Brookerék egyszerre írták a harmadik és a negyedik évadot, de külön forgatták, a legújabb csomagot így afféle B-oldalként érdemes fülelni, amit akkor élvezhetünk igazán, ha már belerázódtunk a Fekete tükör univerzumába, és örülünk, hogy még mindig nem ébredtünk fel ebből a szórakoztató lázálomból. Most épp erre az elköteleződésünkre erősítenek rá: a negyedik évadban – kiváltképp a Black Museum című záróepizódban – a sorozat saját maga előtt hajt fejet, amikor az egyes részek tökéletesen rímelnek az előzőekre (a Black Museum a White Christmasre, a Hang the DJ a San Juniperóra), a történeteket pedig teleszőtték a korábbi részekre vonatkozó utalásokkal (az Arkangelben waldós uzsonnás dobozzal, a Metalheadben San Juniperós képeslappal, az USS Callisterben pedig a Hang the DJ randiappjával találkozhatunk).
 
Stílusos hát, hogy a negyedik évad első és egyben legerősebb része, a USS Callister épp a kóros rajongásról és a geekkultúra sötét oldaláról rántja le a leplet, amelyben egy informatikai cég vezetője, egy kedves, aszociális nerd, akit a saját cégében is elnyomnak, mert nem tudja érvényesíteni az akaratát, bosszúból bemásolja számítógépes játékába a munkatársai digitális klónját. Brooker egyik legnagyobb hozzájárulása a sci-fi műfajához, hogy a klónozás etikai dilemmáját a digitális tudatok megalkotásával és másolásával helyettesítette, akiket szerinte hol a kényelmünk (White Christmas), hol pedig a szórakoztatásunk (Black Museum) érdekében taszíthatunk majd rabszolgaságba – a tudósok számításai szerint nagyjából száz év múlva. A USS Callisterben Brooker mindezt egy sziporkázó Star Trek-paródiában hozta közös nevezőre másik visszatérő témájával, a virtualitásban meglazuló erkölcsi érzékkel, és faragott a fősodort meg nem értett zsenikként meghódító geekekből kicsinyes lényeket, ami már csak az új Star Wars-filmet övező botrányok miatt is roppant aktuális. A Black Mirrorban az ember azért teremt világokat, hogy gyermeteg zsarnokként uralkodhasson felettük, és ha kiélheti ott minden infantilis fantáziáját, akkor elpárolog minden motivációja, hogy normálisan viselkedjen a valóságban, és felülvizsgálja az emberi kapcsolatait.
 
Bár a sorozat epizódjai mind stílusukban, mind témájukban széttartóak, az új évadot mégis összefűzi egy motívum: az emberek megnövekedett igénye a kontroll iránt. Brooker megint tökéletesen érzi a kor szavát, és azt, hogy a kataklizmák fenyegetésében élve még jobban vágyunk rá, hogy uraljuk a környezetünket, és amikor a frusztráló bizonytalanság után végre megkaparintjuk a kontrollt, akkor biztos, hogy túlkompenzálunk. Mint a szorongó anyuka az Arkangelben, aki chipet ültet a lányába, hogy az implantátumnak köszönhetően mindent lásson egy tableten keresztül, amit a lánya is. A Jodie Foster rendezte epizód tökéletesen foglalja össze, miért kelthet hiányérzetet bennünk az új széria, hiszen az Arkangel hiába indul ki egy már-már létező alaphelyzetből (GPS-követőt manapság a cipőjükben is hordhatnak a gyerekek, a háziállatokba pedig bevett dolog chipet ültetni), ha nem hajlítja azt sci-fibe és nem viszi el az abszurd végletéig. Foster nem azzal törődik, hogyan deformálja a lány személyiségét a túlféltéssel járó, folyamatos kontroll, és persze az, hogy a káros hatásokat az anya kiblokkolhatja a látóteréből, mert ha nem szembesül a veszélyhelyzetekkel, akkor a védelmi reflexei sem épülnek ki a védelmi reflexei – inkább egy meglehetősen sztenderd anya-lánya melodrámára futtatja ki a történetet. Az egyórás játékidő gyakran kevés ahhoz, hogy a karaktereket kívülről-belülről megismerjük, és érzelmileg is rántson magával a sztori, ezért a felvetett kérdéseknek kell irányítani a figyelmet: ha ez súlytalan, ha nem tesz hozzá ahhoz, amit a neten már amúgy is elolvastunk, akkor a katarzis is elmarad.
 
Ez történik a Crocodile című részben is, amely egy újabb érdekesnek ígérkező variációt nyújt be arról, hogyan válnak az emlékeink köztulajdonná, ha lemondunk a magánéletünkről a biztonságunk érdekében. Ebben a világban a biztosítók átlapozhatják a memóriánkat egy szkennerrel, ha tanúi voltunk egy bűnténynek vagy balesetnek, a Crocodile-ben a kis számítógépen visszanézett és közszemlére tett emlékeink pedig egy komplett gyilkosságláncolathoz vezetnek. Az epizódot Izlandon forgató és a történetbe ezzel jóleső, jeges borzongást csempésző John Hillcoat azonban nem tudja átemelni az epizódot az izgalmas krimiből a lebilincselő sci-fi szintjére, mert ő sem a technológiai innováció következményeire, és az ennek hatására elhajló morális iránytűnkre koncentrál, hanem arra, hogyan burjánzik egyre tovább az erőszak.
 
A Black Mirror akkor delejez igazán, ha azokat az emberi szorongásainkat állítja reflektorfénybe, amelyeket felerősít a technológia – vagy épp megoldást kínál rá, és az ígéret, hogy megszabadulunk tőle, még borzasztóbb következményekhez vezet. Mint a negyedik évad Tindert parodizáló romantikus thrillerében, a Hang the DJ-ben, amelyben már nem kell aggódnunk a párválasztás miatt, mert a Rendszer intézi a szerelmi életünket. Fentről mondják meg, kivel randizunk, mit eszünk a vacsorán és azt is, hogy meddig leszünk együtt, hogy a sok egyéjszakás kaland, páréves kapcsolat, és hosszú adatelemzés után meghatározzák a tökéletes társunkat, akivel leélhetjük az életünket. Az epizód slusszpoénja, amely visszamenőleg átértelmezi az egész történetet, gyenge ugyan, de az odáig vezető út bővelkedik az ötletes pillanatokban, hiszen randiappok nélküli, kényelemből fenntartott, vagy épp felületes vonzódásra épülő párkapcsolataink elé tart tükröt, és arról is mond egy-két keresetlen szót A homár után szabadon, hogyan nézne ki a szingliséget valamiféle jellemhibának láttató kapcsolatkényszerünk, ha egy Wayward Pines-szerű disztópiába csomagolnák.
 
De kapunk variációt arra is, hogyan szabadulna el a Terminátor a Black Mirrorban, ha egy robotkutyába költöztetnénk Schwarzenegger tudatát. A Metalhead a sorozat talán legmegosztóbb epizódja, egy 40 perces ujjgyakorlat a monokróm akciófilmezésben, amely nem épít világot, csak szembesít a terrorral, amit a megállíthatatlan gép elől menekülő anya átélhet. Legszimpatikusabb olvasatában ez a robotkutya a technológia metaforája, és a jövőnké, amely elkerülhetetlenül levadássza az emberiséget. Egy kényelmi funkciókból, alvó üzemmódból, GPS-követésből és távtöltésből fegyvert kovácsoló gép, a fogyasztói kultúra tökéletes gyilkoló masinája. Frappáns értelmezés, csak hát kell hozzá némi jóindulat, mint az egész évadhoz is, amelyben már csak pislákol a zsenialitás. Hogy még így is elgondolkodtatóbb és provokatívabb, mint az éves hollywoodi sci-fi-termés, azon nem is érdemes elidőzni. Azon viszont már sokkal inkább, hogyan újíthatná meg Brooker a sorozatát. Csökkenthetné talán a tempót, hiszen a két év alatt kihozott 12 epizód egyértelműen megfeküdte a kreativitását. Bevonhatna esetleg új írókat, hiszen a legsikerültebb részek közül kettőt (Nosedive, The Entire History of You) sem ő jegyez. De a legjobb lenne, ha végre Hollywoodba is betenné a lábát – vagy legalább az egyik külkerületébe, ahol van elég pénz ahhoz, hogy moziban álmodja újra a legfontosabb disztópiáit, és végre ráérősen fejtse ki a történetet: úgy, hogy igazán mélyre merülhessünk a technológiának kiszolgáltatott ember érzelmi válságában. Lehet, hogy Brooker ellőtte már a legjobb ötleteit, de az igazi meglepetése, biztos vagyok benne, még várat magára.
 
A sorozat mind a négy évada elérhető a Netflixen.
Szerző: Soós Tamás