Vajda Mihály: Szög a zsákból
2018.03.04.

"Elmegyek marxizmust tanulni. S akkor kiderül majd, hogy az elmélettel van-e baj, vagy „csak” azzal, ahogyan alkalmazzák. Ne tessenek röhögni! Hülyegyerek voltam, akinek a tudatából ráadásul törlõdött mindaz, amit átélt." MESTERHÁZI MÓNIKA ÍRÁSA.

„Nem emlékszem a gyerekkoromra” – ezzel a felütéssel indul Vajda Mihály önéletrajzi kötete. A mondat, mint kiderül, az első kilenc évre vonatkozik: a kontinuus emlékek a németek bejövetelével, 1944. március 19-ével kezdődnek, amikor a szülei hirtelen a gyerek előtt is beszélnek a legfrissebb döntéshelyzetről.
 
Ez az emléktelen kisgyerekkor a kiindulás, bár a tabu megfogalmazásával, rögzítésével valahogy mégis sikerül mögé lesni, és ezt-azt meglátni: a nagyapa alakját, a villamosvonalakat, egy cselédet, a szülők közötti síri csendet. Vajda óvatosan figyeli az emlékeket: „ezt csak tudom, emlékezni nem emlékszem rá”, analitikusan, ami a külvilágot illeti, ugyanakkor – ami a szülőket illeti – mítoszt vagy legalábbis történetet teremtve a hiány köré, mégis megtorpanva: „Őszintén szólva szándékosan nem kutakodom.”  
 

Az olvasó figyelmét eleve felkeltő, igen személyes keresés azáltal válik a Tények és tanúk sorozat fontos darabjává, hogy a szerző a 20. század történelmét hívja evidenciául a családtörténet egyes részleteinek kikövetkeztetéséhez. Ahogy szerencsésebb korokban nyaralásokhoz, munkákhoz, baráti kapcsolatokhoz, születésekhez, halálokhoz tájoljuk az ilyesfajta emlékkeresést és nyomozást, a Szög a zsákból támpontjai a nácizmus kiépülésének időpontjai. Magda, az anya elnyeri a porosz Képzőművészeti Szövetség egyéves ösztöndíját, de 1933 tavaszán már nem utazhat ki Berlinbe. Ekkor kötnek házasságot a szülők. Megszületik Vajda, a család egy villát bérel Mátyásföldön, majd ’38 nyarán, ismeretlen okokból visszaköltöznek a belvárosba. „1938-ban a hírhedt antiszemita Endre László lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja. Talán – és meglehet, hogy ez a feltételezés a legvalószínűbb – a szüleim úgy gondolták, jobb ilyen időszakokban a nagyvárosban.” Ahogy a szerző keresi a kimaradt éveket, anyja depressziója okait, apja háttérben elhomályosuló alakját, a visszaemlékezés előhozza a magyar zsidó polgárság jellegzetes dilemmáit: a kikeresztelkedést (nem erkölcsi kérdés, inkább irrelevánsnak tűnik), a kivándorlást (hosszú, konstruált – inkább, mint négyéves korból rekonstruált – párbeszéd a szülők közt, nincs döntés, tehát maradnak), a gyerek előtti hallgatást, és általában a túlélők hallgatását, a Sorstalanságból is ismert felejtést (habár Vajda történetében a szülők házasságából eredő személyes elfojtás és háborús elhallgatás egybeesik). 
 
A személyes emlékezés tíz hónapja, a csillagos házban és a gettóban töltött idő alatt a tízéves gyerek is átéli az emberi méltóságtól való megfosztást, az üldözötti státuszt, noha „bizonyos hibák eredményeképpen” életben marad, nem deportálják. Ebben a minőségében lehet „a végül is be nem következett vég kezdetének tanúja”.
 
Az élettörténet egyre inkább egybefonódik a kötetben az eszméléstörténettel. „Abban az időben, melyre már emlékszem, azaz a holokauszt utáni korszakban alig-alig akad olyan pesti zsidó gyerek, aki ne lett volna szabad, mint a madár.” De itt még csak tíz éves. Az ötvenes években már „hazugságok tanúja”, ahogy a figyelemreméltó fejezetcím jelzi. A magyar történelem fordulatos hazugságokat kínál, a tényeket elrejti, és bár a gimnazista gyereknek vannak rossz érzései (a kikényszerített vastapssal, később a kitelepítésekkel kapcsolatban), és néha ösztönösen jól dönt (mikor DISZ-tag lesz, megbízzák egy fontos elvtárs lányának megfigyelésével, de ő inkább egy másik lányt visz moziba), vagy felismeri a visszás helyzeteket (megérzi, hogy a felnőttek félnek tőlük, gyerekektől), mégis idő kell, hogy a felismerések visszamenőleg összeálljanak, és ezalatt előrefele kell élni, és további tévedésekbe esni. Előrefele összeáll egy narráció, egy életrajz, a Lenin Intézettel, majd a bölcsészkari filozófia szakkal, 1956-tal, a Lukács György körüli Budapesti Iskolával, később a párttagsággal, 1968-cal, 1977-tel, brémai vendégoktatói státusszal, itthoni ellenzéki léttel, tanítással. Ezekkel párhuzamosan folyamatosan változik a szerző gondolkodása, amit már visszamenőleg értelmez. „Az iskolai matematikát jól értem […], viszont nem értem a világot […]. Elmegyek marxizmust tanulni. S akkor kiderül majd, hogy az elmélettel van-e baj, vagy „csak” azzal, ahogyan alkalmazzák. Ne tessenek röhögni! Hülyegyerek voltam, akinek a tudatából ráadásul törlődött mindaz, amit átélt. Pontosabban nem törlődött, de valahová a tudatelőttesbe száműzetett.” A marxizmus megismerésétől az ív Marx megismerésén, Husserl olvasásán át Heideggerhez, az ideológiától mentes filozófiához vezet – ezt a kötet második felét kitevő életút-beszélgetés tárja fel (amely ott lesz izgalmas, ahol az életút módszertana helyett műhelybeszélgetéssé válik).
 
De miért jó a könyv? A felismerések és a visszatekintő kérdések, töprengések, puhatolódzó megállapítások, önironikus megjegyzések miatt. Vajda felidézi, hogy egy brémai vitán, 1978-ban egy magyar barátja megkérdezte, „miért volt nekem szükségem, vagy nekünk, akikről beszélek, szükségünk ’68-ra ahhoz, hogy ennek az államszocializmusnak a gondolatát végképp feladjam, feladjuk? Miért nem volt elég ’56?” A válasz összetett, és egy másik kérdéshez vezet: „kik voltak ezek a »mi«?”. A visszaemlékezés alapján: különböző időszakokban más-más emberek. Mégis úgy tűnik, hogy a holokauszt traumáját gyerekként átélt, a nyomás alól felszabadult, az 50-es-60-as évek politikai labirintusába belökött nemzedék közös élményeiről és dilemmáiról van szó. Akik (megint másik alanyok: ebben a történetben Vajda és egy barátja) Nagy Imre felhívására ’56-ban nemzetőrnek jelentkeznek. Idegenséget érzékelnek „Nos mintha mi, két holokauszttúlélő zsidó fiú, itt ebbe a bizonyos másik világba keveredtünk volna, amely minket – ha felfedjük identitásunkat, azt, hogy zsidók vagyunk, s hogy számunkra ez a forradalom vagy felkelés azt kellene, hogy célozza, hogy ezentúl egy becsületes, az igazsághoz mindig ragaszkodó szocializmust építsünk – valamilyen formában kitaszított volna magából. Nem emlékszem olyasmire, hogy zsidóztak volna, nem emlékszem tulajdonképpen semmire, csak arra emlékszem: világossá vált számunkra, hogy nekünk itt semmi keresnivalónk nincsen”. 1968 az a fordulat, amelyik már másfajta eszmélést tesz lehetővé, talán mert még tizenkét évnyi távlatot jelent, és mert mentes a magyar társadalom megosztottságától és feldolgozatlan traumáitól. (NB: Ha visszatekintve ’68 világmozgalomnak tűnik is, jellemző, hogy Vajdának egy évtizeddel később, egy konferencián nyugati baloldaliak előtt kell érvelnie az általuk idealizált szocialista rendszer ellen felkelő cseh ellenzékiek igazáról.)
 
Ebben találkozik a kötet két szála, a család- és holokauszttörténet és a társadalomról gondolkodó filozófus pályájának képe: a múltfeltárás szükségességében. A Szög a zsákból kötet végkövetkeztetése (és ebben Vajdát két kortárs regény, Zoltán Gábor Orgiája és Závada Pál Egy piaci napja, a nyilasterror és a 46-os pogromok feldolgozása erősíti meg): hogy a múlt lezáratlanul továbbél. (Ha van generáció, akiknek a figyelmét felhívnám erre, az épp a sajátom, akik a rendszerváltás tájékán diplomáztunk: én legalábbis hosszan éltem abban a tudatban, hogy a második világháború, de még 1956 is olyan lezárt korszakai a történelemnek, amelyekről ugyan tudnom kell, de nagyon régen voltak – ’56 konkrétan 11 évvel a születésem előtt, de ’45 is csak 22-vel –, mi pedig lelkesen léptünk a rendszerváltást követő évekbe. Ennek 28 éve...)
Szerző:  Vajda Mihály,  Cím:  Szög a zsákból,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  4499 Ft.,  Ár:  368 oldal