Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BEKUKUCSKÁLNI KÍVÜLRŐL

Beszélgetés Tóth Krisztinával
2018. febr. 17.
Ötven vers, a kerek évforduló „ünnepe”, mely egyfajta keresztmetszete költészetének, jelzi a honnan hova tartást is. A közelmúltban megjelent Párducpompa az elmúlt évek prózájának esszenciája. És itt a Pokémon go, Tóth Krisztina első színdarabja. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Születésnapodra jelent meg Lator László válogatásában az Ünnep című kötet. Lator mestered, az indulásod óta kísér figyelemmel. Mit mutat a pályáról az ő válogatása? Ugyanezeket a verseket tetted volna be te is a kötetbe?

 

Tóth Krisztina: Igazi meglepetés volt, s különösen nagy öröm, hogy Lator László vállalta a kötet összeállítását, pedig tudom, évek óta igyekszik elhárítani a felkéréseket. Hálás vagyok neki, hogy ezt mégis elvállalta. Az alapkoncepciója az volt, hogy ötven vers kerüljön a kötetbe. Igaza van, ebből a mennyiségből már kirajzolódhat valakinek a költői profilja, látszik, honnan hova jutott, éppen merre tart. Ahogy közeledünk a jelen korhoz, a későbbi kötetekből egyre több verset válogatott, ami azt jelenti, hogy a mostani hangot tartja érvényesnek. Nyilván azzal vagyok leginkább azonos, amit most csinálok. Lator nagy hangsúlyt fektetett a folytonosságra, úgy hiszem, azt akarta megmutatni, melyek a már kezdetektől jellemző jegyek.

 

Tóth Krisztina
Tóth Krisztina

R: A korai verseid rövidebbek, tömörebbek, most talán nagyobb teret, levegőt engedsz nekik, az állandóságot az adja, hogy ugyanazokra a dolgokra vagy kíváncsi, hasonló kérdések izgatnak, mint korai verseidben. Mennyiben állandósága a verseidnek a kíváncsiságod?

 

TK: Alkati adottság, hogy az ember hogyan viszonyul a világhoz, mi az, ami ebből a világból izgatja. A versek hangja nyilván változik, hiszen átalakul az ember ízlése, a közelítése, de nem hiszek a radikális váltásokban. Úgy képzelem, hogy ha épül egy életmű, abban mindig kitapintható, hogy merre tart, és jól látszanak az előzmények. Ott a személyes vízjel minden szövegen. Ugyanakkor a poétikai eszköztár közben gyökeresen megváltozhat ennél akár sokkal rövidebb időtávon belül is, a szerző személyes, csak rá jellemző hangja a másféle verseken is át fog ütni, ha van neki ilyen. De ez a prózára is igaz. Változhat a mondatok ritmusa, hosszúsága, mégis van valami a szövegekben, ami rám jellemző. Mondok egy példát. Elég sok nyelvre lefordították a Vonalkód című könyvemet. Sokszor kell rövidebb részleteket felolvasnom belőle. Érzékelem, hogy a mostani énem másképp szerkesztene, más, rövidebb, szárazabb mondatokat írnék. Változom, és a mondatok is alakulnak, mint az ember teste, bőre.

 

R: A lírádra is igaz ez? 

 

TK: Prózában is érzékelem a folytonosságot és a változást is. Azt is tudom, én merre szeretnék most menni, és ahhoz képest merre húz vissza a saját anyagom. Az erre való vágy, a megújulás igénye mégiscsak erős mozgatórugó. Amikor megírok valamit, mindig érvényesnek és befejezettnek érzem, mégis, amikor nekifutok a következőnek, akkor előkészületnek minősül az összes korábbi szöveg. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs „főmű”, de mégis ez hajtja előre az embert, ez készteti időnként a műfajok közötti váltásra. Ez a tapogatózás, ez a nyughatatlanság, keresés, hogy valamit akarok, mást, mint a korábbi dolgok.

 

R: Le is záródnak az egyes periódusok egy-egy kötet megjelenésével. Az Ünnepet hét verseskötetedből válogatta Lator László. Amit egykor lezártnak tartottál, hitelesnek, érvényesnek, húsz év távlatából ma mit mutat?

 

TK: Változik a perspektíva. Az élete delén nagyon szigorú az ember a saját fiatalkorával. Távolságtartással kezeli azt. Majd eljön egy bizonyos életszakasz, amikor olyan mérhetetlen távolságba kerül mindattól, ami akkor történt, hogy ez a távolság megengedőbbé teszi. 

 

R: Lator, mint sokaknak, neked is meghatározó volt az indulásodkor. Mennyiben hatott ő a korai verseidre? Mennyire „zárt be”, mennyire engedett?

 

TK: Lator mellett megemlíteném még azokat a tanárokat, akik műhelyt teremtettek maguk körül. Középiskolás éveimből Mezey Katalin, akinél többek között Kemény István, Vörös István, Térey János kezdett. A legnagyobb érdeme ezeknek a mestereknek, hogy nem akarták egységesíteni a tanítványaikat. Lator műfordító szemináriumára az egyetemen nagyon különböző emberek jártak, és ő nagyon nyitottan közeledett az egymástól eltérő hangokhoz. Ma már azt is sejtem, sok minden nem tetszhetett neki, de látta bennük az értéket, hogy merre lehet tovább mozdítani a hangot, hogyan lehet a saját írói hangot megkeresni. Nekem nagyon fontos volt, hogy pici technikai trükköket is megmutatott. Nem volt benne nagyképűség, soha nem kérkedett a tudásával, hanem lubickolt benne. Öröme telt a versekben és a tanításban. A mesterséget, a csinálás mikéntjét adta át. Szenvedéllyel tanított, azt közvetítette, hogy az irodalom, az alkotás érzéki gyönyörűség. Soha senkit nem akart legyőzni, nem játszmázott, nem vetélkedett, nem keverte össze az irodalmi intézményrendszert az irodalommal. Mindez az idő múlásával egyre inkább felértékelődik bennem, hiszen az irodalmi élet és a tágabb világ sem erre tart. Nagy örömömet lelem az írásban, a munkában, és az erre való képességet ő oltotta belénk.

 

R: Vannak állandóan visszatérő képeid, mint például kívülről bekukucskálni valahova. Az első köteteidben az utcáról néztél be például szobákba, s ez a fajta kíváncsiság – igaz, nagyobb térben – a legutóbbi verseidben is ott van.

 

Jelenet a Pokémon go című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Jelenet a Pokémon go című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

TK: Igen, talán ez az egyik legerősebb motívumom. Ha a másik oldalról nézem a bekukucskálást, akkor kiemelném a kívülállást is. Én vagyok az, aki mindig mindenen kívül áll, és sóvárogva szeretne belül lenni. Az otthontalanság kifejeződése s a helykeresés helyett maradt a helymeghatározás. Ez a prózámban is lényeges, ott is nagyon sok, aki kilép az adott szituációból, és más perspektívából figyel. Ezek ugyanannak a leképeződései, csak prózában.

 

R: Mint például legutóbbi köteted, a Párducpompa. Ezek azok az írások, például a tárcák, amelyek a versek paralleljei?

 

TK: Igen, de nagyobb egységben gondolkodva az Akvárium Verája, aki állandóan költözködik, keresi a helyét a világban, bizonyos értelemben alteregója az én írói lényemnek. A bekukucskálás ennek a kívülállásnak, vándorlásnak és helykeresésnek a része. Megfigyelői státusz.

 

R: Írásaidban nagyon élesen reflektálsz mindenfajta idegenségre. A Párducpompa az elmúlt évek esszenciája. A saját idegenséged érzékenyebbé tesz a mások idegenségére?

 

TK: Nyilván az ingerigényem belső státuszomnál fogva erre a legérzékenyebb, a kör legszélére kisodródottakkal érzek rokonságot. Akiket a centrifugális erő a létezés peremére dob.

 

R: Ez jelent valamilyen politikai állásfoglalást is. Sokszor megtalálnak felkérések, hogy írj, mondj szöveget rendezvényeken. Mennyiben része az írói énednek? 

 

TK: A szétválás vagy összemosódás mindig függ az adott politikai kontextustól, a szerző egyéni alkatától, képességeitől. Nem hiszem, hogy az ember alkata gyökeresen változik, inkább a körülmények hoznak ki belőle mást. Én alkatilag inkább introvertált vagyok, nem szívesen foglalok állást kérdésekben, ugyanakkor az írói lelkiismeretem, a közérzetem azt diktálja hosszú ideje, hogy rögzítsem, amit látok. Nem szeretem az irodalomnak álcázott pamfleteket, a politikai tárgyú költészetet, ez tőlem távol áll. Viszont az irodalomban nagyon világosan igyekszem arról fogalmazni, amit látok. Talán az a legerősebb állásfoglalás, ha az ember lehetőség szerint elfogulatlanul s a legpontosabban rögzít. Ez az én igazi állásfoglalásom.

 

R: Fontos számodra a műfaji sokszínűség, mert lehetőséget ad a továbblépésre. Mitől függ, hogy a próza hogyan vesz kanyart a vershez képest? Vannak továbbgondolt versek, amiből próza lesz?

 

TK:  A továbbgondolás időbeli sorrendiséget feltételez. Ezek olyan alapkérdések, képek, motívumok, amelyek a prózában is megjelennek. Amelyekről azt gondolom, többet hordoznak önmaguknál. Néha történetek, a versben többnyire állóképek. Ahogy minden emberi arc egy történet, számomra ugyanígy a város is, az épületek, ahogy változnak. Számos történetet rejtenek magukban, állandóan ott látom az egész sztorit.

 

R: A megragadott képből, pillanatból hozol létre történeteket. A Rózsavölgyi Szalonnak írtad első színművedet, a Pokémon gót. A színház is hasonlóan működik?

 

TK:  Voltak már dialógusaim és egy figurám, aki, úgy éreztem, többet akart megmutatni magából. Valahogy életre kel. Ahogy az Akvárium című regényben Klári mama, a Pokémon go színdarabban a nagymama volt meg először. Még pontosan nem tudtam, hogy mit szeretnék a szöveggel, de éreztem, hogy szeretnék valami ilyesmit. Amikor elkezdtem prózát írni, már évek óta írtam olyan verseket, amelyekben ott volt egy mikrotörténet. A prózánál egy idő után azt éreztem, hogy izgatnak a dialógusok, érdekel, hogy beszélnek. Ekkor keresett meg Zimányi Zsófia, hogy írjak egy színdarabot. Szerencse, mert alkatomnál fogva még évekig vacakoltam volna a megírásával. Abban az ihletett időszakban, amikor az emberben már körvonalazódik, hogy mit szeretne, akkor minden egy pontba tart, minden alapanyaggá válik. Hirtelen összeáll a szöveg. Gyönyörű, örömteli időszak ez.

 

R: A címadás neked nagyon fontos. Még semmit nem tudok a műről, de van egy nagyon erős atmoszférája. Ez is, mint a „fő alak”, már az elején megvan?

 

TK: Fontos a cím, utólag nehezen változtatok. A cím számomra nem csak egy doboz, amibe belerakjuk a tartalmat, hanem valami olyasmi, mint a színházi lámpákon a szűrő, bevilágítja és átalakítja  az egész könyvet. A színdarabnál is nagyon hamar tudtam, hogy Pokémon go lesz a címe. Elsőre talán meglepő a cím, de én gyakran adok nem túl poétikus címeket, éppen az ellenpontozás végett. Ebben az estben a számítógépes játék és a drámai történet közt feszülő ellentétet éreztem termékeny, inspiráló erőtérnek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek