Bolond egy társadalomban élünk. Őrült világban. Állandóan visszatérő szófordulatok, afféle verbális mankók ezek a mondatok, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretnénk. Sajátos viszonyunk van az őrülettel: érdekesnek tartjuk, izgalmasnak, ugyanakkor veszélyesnek, félelmetesnek is. Alighanem több szavunk van az őrületre, mint az eszkimóknak a hó színére – az őrület a „normális” lét állandó ellenpontja, viszonyítási alapja, sőt végső érve.  

Scull igazi átfogó művet írt. Közel ötszáz, sűrűn szedett oldalon kalauzol minket „a Bibliától Freudig, a bolondokházától a modern orvostudományig”. Ez nem meglepő: a szociológus szerző évtizedek óta kutatja a pszichiátria történetét. Ebben a kötetben emészthető, olvasóbarát formában leginkább történetekkel találkozunk, és nem tézisekkel. Scull nem igazán az őrület teóriáival, társadalmi szerepével, állandóan változó megítélésével foglalkozik egy állandóan változó koordinátarendszerben, hanem – az eredeti kötet alcímét vette át a magyar kiadó – az „őrület kultúrtörténetével”. Az egyes korszakokat, vallásokat, filozófiákat, művészeti irányzatokat sorra véve meséli el (jó értelemben értve a meséli szót), hogy miként definiálták az egyes társadalmak az „őrületet”, mit tartottak az okainak, és – ez a könyv leghangsúlyosabb vonulata – milyen módszerekkel igyekeztek kezelni, elszigetelni, megszüntetni, vagyis milyen válaszokat adtak a normától eltérő viselkedésre.

Így valóban egyfajta kultúrtörténetet kapunk, hiszen valójában nem elsődlegesen az – amúgy is nehezen megfogható – „őrület”, „elmebetegség” a kötet tárgya, hanem maguk a társadalmak, hiszen a normától való eltérésre adott válaszok csakis akkor érthetők meg, ha tisztában vagyunk magukkal a normákkal. Ebben az értelemben társadalomtörténetet olvasunk, amely főleg a kultúrára reflektál, mégpedig az őrület értelmezéseinek prizmáin át. És – bár a szerző többször tiltakozik ez ellen – a pszichiátria előtörténetét és történetét (pontosabban a modern pszichiátriához vezető út állomásainak bédekkerét).

Persze, a kötet messze több annál, hogy egyszerűen az orvostudomány, illetve az orvoslás egy szakterületének története legyen (ilyet Scull írt már korábbi köteteiben). A fővonalat mégis ez adja: az olvasó pedig döbbenten csodálkozhat rá (először, vagy többedszerre, korábbi olvasmányélményeinek függvényében), hogy a fejlődés mennyire nem lineáris, sőt még vektornak sem tekinthetjük. Az időben egymás után sorakozó különféle társadalmak természetesen nem adtak egyre „jobb”, „adekvátabb”, sőt „humánusabb” válaszokat az őrület problematikájára. Az őrületet megszállottságnak, isteni büntetésnek, túlvilági üzenetnek tekintő felfogások újra és újra váltakoztak a fizikai okokat, testi elváltozásokat kereső hipotézisekkel, a boszorkányüldözések és ördögűzések kora többször felülírta Hippokratészt és Galénoszt (akik arab közvetítéssel kerültek vissza az európai köztudatba). A történetet végigolvasva az ember nehezen tud szabadulni az érzéstől, hogy éppen saját közvetlen előtörténetünk, a 20. század az, ami ezen a téren is a legégbekiáltóbb barbárságot hozta, mikor a racionális alapokra irracionális filozófiákat és módszereket építettek (és viszont). És itt nem is csupán a genocídiumok felfoghatatlan borzalmaira kell gondolnunk, hanem az orvostudomány józan hétköznapjaira is, amely elektrosokkal, sőt lobotómiával igyekezett kezelni a „devianciákat” (vagyis nem kizárólagosan az „elmebetegségeket”, hanem bizonyos eltéréseket is). Nem a sötét középkorban, nem csak rémes diktatúrákban, hanem a modern nyugati világban.

Ezek persze viszonylag közismert tények – mégis, az átfogó kultúrtörténet, az őrület kezelésének gondos felsorolása sajátos hangsúlyt ad nekik. Ne várjunk optimista végkifejletet a kötettől. Az Epilógusban Scull őszintén beismeri, hogy az áldozatot valamennyire megismerhetjük ugyan (és számos feltételezésünk van a kilétéről, mint egy sokszereplős krimiben), ám a tettes továbbra is árnyékban marad. „Az őrületnek valóban megvannak a maga jelentései, de ezek épp olyan titokzatosak és tünékenyek, amilyenek a megragadására tett kísérleteink.”

Írtam már, hogy a kötet történeteket mesél. Rengetegfélét, sok szempontból. Számomra mégis hiányzik, hogy amiből viszonylag keveset kapunk – bár sokszor szóba kerül – az éppen az őrület (a normától való eltérés) társadalmi szemlélete: a tágabb kontextus, amivel például (és alighanem a legnagyobb hatással) Michel Foucault foglalkozott. A deviancia és a normalitás, mint hatalmi játszmák (hogy végtelenül leegyszerűsítsem Foucault gondolatmentét) elmélete szerintem egy efféle munkában nem intézhető el három kurta-furcsa utalással – hogy arról a pazar vitáról már ne is beszéljünk, amit Derrida és Foucault folytattak Descartes ürügyén az őrület mibenlétéről.

Kétségtelen persze, hogy ezek egyrészt egyéni preferenciák – Scull rengeteg mindenről ír, nem felelhet meg minden elvárásnak. Sőt, korábbi köteteiben ő maga is sokat foglalkozott efféle témákkal, és jelen kötete inkább szintézis, mint hipotézis: az őrület grande histoire-ja, ha történettudományi terminológiával kívánjuk leírni. És annak nagyszerű: informatív, izgalmas, nem egyszer provokatív, és – kissé furcsa ezt bevallani egy ilyen téma esetében – szórakoztató olvasmány; amennyiben rossz szájízt, nyomasztó álmokat hagy maga után, az a legkevésbé sem a szerző, hanem a társadalom hibája.

Végül néhány technikai megjegyzés. A remek képmellékletek némelyike (különösen a festmények) színes reprodukciót érdemelt volna (talán nem kell külön magyarázni, hogy egy Otto Dix-kép, vagy egy van Gogh-festmény a színvilágával is kifejezi azt, amiért a szerző az illusztrációk közé válogatta). A névmutató hasznos és precíz, ám Scull osztozik velem abban a szenvedélyben, hogy a puszta forrásmegjelölések mellett előszeretettel ír hosszú, magyarázó-kiegészítő jegyzeteket. Ez utóbbiak végjegyzetként nehézkesen elérhetőek, ráadásul az olvasó sosem tudhatja, hogy érdemes-e az olvasásból kizökkenve a könyv végére lapozni valamilyen pluszinformáció vagy elmélkedés kedvéért, vagy csupán a forrásról kap tájékoztatást. (Már csak azért is, mert a terjedelméhez képest a könyv kötése nem a legstrapabíróbb – én egyetlen jegyzetek után lapozgatós olvasással eléggé elnyűttem.)

Akárhogyan is: Scull munkája remek, informatív olvasmány; a fordítás (Mesterházi Mónika munkája) kiválóan sikerült, az illusztrációk értő kézzel lettek kiválogatva. Hogy semmi sem tökéletes? Hát persze, hogy nem. Az nem is lenne normális.