Totth Benedek: Az utolsó utáni háború
2018.03.30.

„…a szöveg nemigen utal sem a cselekmény pontos helyére, sem idejére, egyedül az derül ki, hogy orosz és amerikai katonák harcolnak egymással egy lerombolt és szinte teljesen lakatlan városban, ahol magyarul is beszélnek…” POGRÁNYI PÉTER RECENZIÓJA.

Totth Benedek sikeres debütáló regényével, a Holtversennyel alaposan feladta a leckét magának: egy olyan közvetlen regényvilágot hozott létre, ami a valószerűség és a fikció között egyensúlyozva mutatta be egy kamaszgyerekekből álló társaság súlyos, akciófilmszerű jelenetekben bővelkedő történetét, de ami lényegesebb: rögtön, már az első oldalon beszippantja az olvasót és nem is ereszti el. Már csak ezért is nagy várakozás előzte meg a második könyvét: vajon sikerül-e hasonlóan lebilincselő világot létrehoznia? Mennyiben lép tovább az első regény szerkezetén, sajátos nyelvi megoldásain, témaválasztásán? Előrebocsájtva: Holtverseny 2 helyett egy sötétebb, kietlenebb és elvontabb világot kapunk, ahol a túlélés még fontosabb, de immár teljesen más dimenzióban jelenik meg.


Úgy tűnik, a magyar irodalom elkezdett vonzódni a disztópiához: egyre másra jelennek meg az olyan regények, amelyek forradalmat, háborút vizionálnak, szinte felkínálják magukat egy alapos szakdolgozathoz.  Ezek a könyvek – Potozky László, Kemény Zsófi új kötetei, korábban Bartók Imre grandiózus trilógiája – inkább az irodalom realista kódjai alapján hozzák létre a világukat, és ebbe keverik a fikciót, fantasztikumot különböző mértékben. Totth Benedek regénye egy lebombázott romos városban játszódik, ahol már csak kevés túlélő maradt. A halál biztosan nem kerülhető el, a menekülés reménytelen: ezzel áll szemben az elbeszélő-főhős naiv elhatározása, miszerint megkeresi eltűnt öccsét. A posztapokaliptikus világ ismert irodalmi közhelyek – sugárfertőzött zombik, néhány túlélő, rejtélyes figurák – szerint építkezik, mégis borzongató és itt-ott kifejezetten megrázó („Egy egyre szűkülő ösvényen haladtam, mellettem kétoldalt romházak magasodtak, az út recés peremű, mély hasadék volt, és úgy kanyargott, mintha egy fűrésszel felnyitott koponya belsejében, egy szétroncsolt agytekervényben mászkálnék.” 177).

Fontos utalni a Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs által szerkesztett, 1956 hatvanadik évfordulójára megjelent Másik forradalom – alternatív ötvenhat című antológiára, amelyben kortárs írók a „mi lett volna, ha…” történelmietlen, de inspiráló kérdését válaszolták meg személyes irodalmi eszközeikkel. Ebben az antológiában jelent meg az a novella, amelyből Totth Benedek regénye kinőtt: ez a kontextus pedig felkínál egy kézenfekvő olvasatot, amely szerint ez egy alternatív történelmi regény lenne, aminek hátterét az ’56-os forradalom után kitört amerikai-orosz háború adná. Mivel azonban a szöveg nemigen utal sem a cselekmény pontos helyére, sem idejére (egyedül az derül ki, hogy orosz és amerikai katonák harcolnak egymással egy lerombolt és szinte teljesen lakatlan városban, ahol magyarul is beszélnek), azt hiszem, indokolt ettől a felkínált olvasattól elszakadni és meghagyni a tér-idő koordináták bizonytalanságát. Maga a szöveg nyilvánvalóan nem véletlenül nem ad fogódzókat: a kiüresedettségnek, a bizonytalanba menekülés hiábavalóságának meséje ez a regény, és ez a mese a seholban játszódik. (Amikor a főhős – akire egyébként étel és ital híján még a bombázásoktól, az orosz katonáktól, vagy a „sugarasok” támadásaitól eltekintve is minden bizonnyal gyors halál vár a romos városban – rátalál egy komolyabb készletre, így nyugtázza ezt: „Ahogy elnéztem a rengeteg kaját, az jutott eszembe, hogy bármeddig kihúzhatnák idelenn, ha lenne bármi értelme bármeddig életben maradni.” [134])

A feltűnően kevés konkrétum persze hiányérzetet kelt. A szerző figyelt arra, hogy még az elvétve felbukkanó valóságeffektusok se korlátozzák az értelmezést: az első fejezetben C-130 Hercules csapatszállító repülőgépek bukkannak fel, ezeket a gépeket az ötvenes években állították hadrendbe Amerikában, de ma is ez az egyik legelterjedtebb ilyen típus, vagyis akár a múltban, akár a jövőben játszódó történetben is szerepelhet hitelesen.

Az utolsó utáni háború voltaképpen egy belső gondolatfolyam, néhol leírásokkal és párbeszédekkel tarkítva, utóbbiból azonban fájóan kevés van a regényben. Pedig a szerző talán legnagyobb erőssége az akciójelenetek dinamikus, filmszerű leírása mellett az, hogy a beszélőket néhány elharapott káromkodással, odavetett, közhelyes mondattal is képes, ha nem is élővé, de valamelyest megelevenedő figurává formálni. Ez az első fejezetben működik is, de aztán, ahogy elfogynak a társak, és a főszereplő egyedül marad, értelemszerűen a belső képek kivetítése, a gondolatfolyam ábrázolása kerül túlsúlyba, a beszéd helyett a hallgatózás kerül előtérbe „Néha úgy éreztem, nem áll másból az életem, csak hallgatózásból, ha meg éppen nem hallgatóztam, akkor a halottak beszélgettek a fejemben.” (122). A merész képzettársítások és a cselekmény hajtűkanyarjai néhol elszabadulnak, és mivel kevéssé érezni a regény világának ok-okozati hálóját vagy valamiféle szabályrendjét, néhol tét nélkülivé válik a történet alakítása.

Habár a szövegben brutális kínokról, őrült szenvedésről olvasunk, ha a túlélés értelme olykor meg is kérdőjeleződik, a megváltó halál lehetősége nem opció a szereplők számára. A barátok, ismerősök elvesztését a főhős nem gondolja túl: hamar napirendre tér az óvóhelyre becsapódó bomba okozta pusztítás felett. Persze többnyire félti az életét és próbál menekülni a rá leselkedő veszélyek elől, de ezzel együtt sajátos esztétikai viszonyulás is jellemző rá: egyfajta distanciával szemléli környezetét, és az apokalipszis képeiben gyönyörködik. Miután észreveszi, hogy lebombázták az óvóhelyet, vizet tölt, és a felszálló buborékokat nézve így morfondírozik: „Úgy voltam vele, hogy minden másodpercet meg kell becsülni, amikor az ember valami tisztán szépet lát. A gombafelhők is lenyűgözőek, meg persze a rakéták fénycsíkjai is csodaszépen mutatnak, ahogy a sötét égboltot hasítják, de azért a bomba- vagy rakétatámadás közben nehezebb elvonatkoztatni attól, hogy mi van, ha pont ott csapódik be valami, ahol nézelődöm.” (79) Egy másik jelenetben egy támadás közepén találja magát, de a szemlélődő énje legyőzi az életösztönét: „Testrészek röpködtek szerteszét, mint egy vörös tűzijáték rakétái. Fröccsent a vér, szálltak a zsigerek, gomolygott a füst. Menekülnöm kellett volna, de nem bírtam levenni a szemem a furcsa látványosságról. Olyan volt, mint egy őrült kortársbalett-előadás. Iszonyatos, de valahol iszonyatosan gyönyörű.” (180) Ezek a jellegzetes vonások számomra kikezdik a figura hitelességét, ugyanakkor rendkívül izgalmassá, egyedivé teszik.

Cormac McCarthy fordítójaként (Az út, Átkelés) Totth Benedek mondhatni determinálva volt arra, hogy ezt a könyvet megírja. Sok részletet, utalást (irodalmi) tiszteletadásnak is tekinthetünk, hiszen bővelkedik az intertextuális rájátszásokban. Mindazonáltal izgalmas műfaji kísérlettel járult hozzá a kortárs irodalom ezen a területen is élénk folyamához: a könyv enigmatikus zárlata pedig olyan kérdéseket hagy az olvasóra, amelyek egy darabig biztosan nem hagyják nyugodni.

Szerző:  Totth Benedek,  Cím:  Az utolsó utáni háború,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  260 oldal,  Ár:  3499 Ft