Olyan film ez, amelynek sikerül elhitetnie, hogy a sors rendezte. Az egyszerű, megrendítő alaphelyzet, amelyben egy apa (Lior Ashkenazi) és egy anya (Sarah Adler) megtudja, hogy sorkatonai szolgálatot töltő gyermekük (Yonaton Shiray) meghalt, lassan, de igen biztosan megcsavarodik, ám az így keltett bizonytalanságot nem valamiféle öncélú trükközésre használja Maoz, hanem arra, hogy a lehető legtisztább, mégis költőinek ható eszközökkel a legtöbbet megtudjuk az édesapáról, s aztán a srácról is, aztán megint az apjáról, majd ismét a fiúról – s úgy süppedjünk bele az igazságba, mint ahogy a kiskatonák ferde szálláshelyét húzza magába a sár.
Azt írtam, tiszta eszközöket használ a film, de látatlanban azt is mondhatnánk, hogy oda nem illőket. Elvégre a Foxtrott legemlékezetesebb – s meglehet, később majd sokat idézett – percei egy abszurd, magával ragadó táncjelenetnek köszönhetőek, amikor is Jonathan a puskájával ropja az isten háta mögötti útszélen, ahol hozzá hasonlóan unott, s igencsak tanácstalan társaival határellenőrzést végez. Már amikor nem egy teve jár csak arra. No de az a tánc, nem csak a cím miatt fontos része a filmnek, s nem is csak azért, mert a Foxtrot a NATO-féle fonetikus ábécéből is ismerős, hanem mert a tánc bizony visszatér még, később, egy nagyon fontos jelenetben, ha úgy tetszik, egy mindent megmagyarázóban. Ahol összeáll a kép.
 Jelenetek a filmből |
A Foxtrottban sok minden van egyébként is, ami különlegessé teszi, például egy izgalmas, képregényes animációs betét, amely szintúgy a két Feldmann, vagyis az apa és a fiú közti sorskapcsolatot hangsúlyozza, s azt, hogyan veszi át az irányító szerepet életükben a háború, illetve, hogy mi köze lehet egy hetvenes évekbeli Playboy-újságnak lelki megvakuláshoz, ahhoz, hogy bármikor történhet valami, ami egész életedre elvág a külvilágtól, hiába is akarod elhitetni, hogy boldog, kiegyensúlyozott életet élsz. Mert igazából a büntetésedet várod, vagyis a következő lépést a táncban, ami visszaléptet majd ugyanoda – ahonnan egyszer elmenekültél, mert hagyták neked. De nem menekülhetsz mindig.
Samuel Maoz forgatókönyve persze önmagában még nem érne sokat, hisz ez tipikusan az a film, amiben a kevésnek is nagyon soknak, rétegzettnek kell lennie, s ebben a színészek sokat tudnak segíteni. Segítenek is, hisz Maoz remekül vezeti őket: a házaspárt alakító Ashkenazi és Adler kevés szöveggel is hosszú, gyötrelmes éveket mesélnek el nekünk. Amikor beszélnek, amikor egymáshoz szólnak, mondataiknak súlya van, Yonaton Shiray pedig pont azt nyújtja Jonathan szerepében, ami ide kell: a fiút, akinek persze még ott lenne a tojáshéj a fenekén, ha hagynák, hogy ott legyen, aki nem nagyon ért semmit, de nem is kéne neki, hisz előtte még tényleg ott kéne lennie az életnek, de a háborúban szinte csak olyan véletlenek vannak, amelyek elpusztíthatják azt.
 A képek forrása: MAFAB |
A Foxtrottot Izraelben miniszteri szinten – és állítólag látatlanban – támadták, mert a vád szerint meggyalázza a nemzeti hadsereget, pedig csak annyit mer állítani (ráadásul önéletrajzi ihletettséggel teszi), hogy hatalmas felelőtlenség éretlen kölyköket egy állandó háborús bizonytalanságban élő országnak szinte képzetlenül olyan helyzetekbe kényszeríteni, amelyek kétségtelenül magukban hordozzák a tragédia lehetőségét – amelyet a fegyveres erők aztán legtöbbször nem is vállalnak magukra. S e történetek nyomasztó súlyát aztán ezeknek a fiatalembereknek kell magukkal cipelni a hétköznapi életnek nevezett táncparkettre, ahol hiába próbálnak kilépni belőle, pontosabban túllépni rajta, folyton visszalépnek ugyanoda.
S belőlük lesznek az apák, akiknek a fiaikra is ugyanilyen sors várhat, s egymás után lépnek vissza oda (talán épp egymás nyomába), ahol a feldolgozatlan traumák húzzák egyre lejjebb és lejjebb az embert és fiát – bele a végtelenül mély, sötét dagonyába.