Tünet Együttes: Burok - a táguló idő összehúzódásai / Trafó
2018.05.02.

Szülni nagy szívás, de azért megéri. Erről szól a Tünet Együttes új előadása, a Burok. Vagyis inkább a mondat első feléről. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

A Burok címről arra is asszociálhatunk, hogy a gyermek viszontagságait fogjuk végigkövetni a születés során, hiszen a magzatburok egy belső perspektívára utal. Ám gyorsan kiderül: e belső látószög egyben külső is, hiszen a magzat körüli burok az anya testével egyenlő, amely a világ legnagyobb csodáját hozza létre: életet ad egy másik embernek.
 

Mivel a világon az egyik legtermészetesebb dolog, ritkán beszélünk róla, hogy tulajdonképpen milyen pocsék dolog szülni. Ezt is, ahogy az anyasággal kapcsolatos összes nehézséget körbeveszi a szépelgő verbalitás burka, megnyugtató hazugságok és elhallgatások, amelyek ideig-óráig megszabadítják a nőket az ettől való, különben tökéletesen jogos rettegéstől. Ugyanis kilenc hónap alatt annyit változik a női test, mint soha korábban ilyen rövid idő alatt, aztán végül ki kell préselni egy egység méretű lyukon egy tizenöt egység méretű gyermeket. A dolog inkább bizarr, mint csodálatos, még akkor is, ha a hormonszint szélsőséges mozgásainak azért megvannak az előnyei, ezzel ér véget az előadás, de ne szaladjunk előre.
 
Az előadás elején három táncosnő (Furulyás Dóra, Nagy Csilla, Virág Melinda) fekszik a színpadon, és szétnyitott lábaikon keresztül színes labdákkal dobálnak célba egy üres szemetesvödörbe. A fogantatás hazárdjátéka ez, egyszer sikerül majd betalálni is, a kérdés csak az, hogy mikor, bár az általam látott előadáson elég gyorsan. Aztán a fehér lepel, amely hátulról körülburkolja a játékteret, tágulni kezd. Majd a rövid bevezető után kezdődik a lényeg: Szabó Réka rendezőt most nem annyira a terhesség vagy az anyaság izgatta, hanem a szülés aktusa.
 
Három nő szülésének történetét halljuk a színpadon, egyiküknek otthon, a fürdőszobában csusszan ki a gyermeke szinte egy pillanat alatt, a másik kettő maratoni ideig vajúdik, egyikük otthon a bábával, másikuk a kórházban. A három történet közös pontja a szülő nő magányossága, hogy bárhol, bárkivel van közben, az anya tökéletesen egyedül marad a fájdalmával. Persze, vannak olyan tényezők, amelyek megkönnyítik a folyamatot, például, ha jelen van az apuka is, és vannak nehezítő tényezők, ilyenek a kórházi dolgozók instrukciói két fájás között. Az egyik jelenetben Furulyás Dóra zaklatottan rángatózik a színen, míg a többiek a szülészek és az ápolók hangján instruálják a fájdalomtól magatehetetlen nőt: „lazuljon el”, „nyomjon”, „ne olyan hangosan”, „anyuka, nem maga az első nő a világon, aki szül”, „maga nem is akarja igazán ezt a gyereket” – ilyeneket mondanak neki, és más izgalmas dolgokat, amelyekkel egyes kórházi alkalmazottak nap mint nap anyák százainak szülését teszik kétség kívül egyszerűbbé.
 

Szabó Réka rendezésének egyik fontos kiindulópontja, hogy a szülés aktusában ráismer a táncra. A fájások, tágulások és összehúzódások adják a tánc ritmusát, melyek a mozgás szélsőségeit eredményezik: a görcsös, zaklatott mozdulatoktól az ernyedt, kifulladt állapotokig. Ugyanakkor a szülés épp az ellentéte is a táncnak, hiszen közben a test uralkodni kezd a tudaton, míg a táncelőadásokban a koreográfia az esetek nagy részében fegyelmezetten irányított mozdulatsor.
 
A Burok azért nem válik pusztán vajúdó nők szenvedéstörténetévé, mert fontos komponense a humor. Egyrészt ott az élet, ami belelóg a koncepcióba. „Nota bene: Az egyik táncos a próbafolyamat alatt újra teherbe esett” – olvasható a színlapon, amely táncosnő (Dányi Viktória) kb. nyolchónapos terhesen vesz részt az előadásban koreográfus-asszisztensként (a cikk megírása óta Dányi Viktória babája megszületett. Ezúton gratulálunk neki! - a szerk.) és a színpadi események irányítójaként, félig játszóként, félig technikusként végig jelen van a színen. A legviccesebb és legszebb jeleneteket is az ő kérése eredményezi: „mondjátok el, milyen az, amikor kicsúszik!”
 
Elmondani persze nem lehet, a három táncosnő jobb híján mozdulatokkal próbálja megmutatni: mindegyik mozdulatsor nehezen, nagy erőkifejtéssel indul, hogy a nehézkedés után hirtelen és könnyen érjen véget. Az előadás egyik legizgalmasabb jelenete az, amikor Furulyás Dóra és Nagy Csilla egymással szemben állva megfogják egymás kezét, és az így kialakult körben, behajtott térdeiken, csípőjükön, vállukon kapaszkodva mászik felfelé Virág Melinda, erőlködve, mint a csecsemő a szülőcsatornában.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Aztán jön a megkönnyebbülés előtti pillanat, a három táncos hatalmas nejlonleplet köt dereka köré, és mint a Disney-hercegnők, könnyeden szaladgálnak fel és alá a térben a Jégvarázs című mese Let it go című slágerére. Aztán placcs, vége az egésznek, a szétáradó hormonfröccstől beállt anyukák mosolyogva sírdogálnak a földön, hát mégse volt ez olyan rossz – vagy legalábbis e percben azt gondolják.
 
Szabó Réka rendezői munkásságában az anyaság, és az erről való érzékeny, őszinte beszéd már régóta jelen van. Láttam már, ahogy szoptatási időszakban (Az élet értelme című előadásban) a színpadon lefejte a mellét egy pohárba, meg is kínált vele, de nem mertem meginni. Provokációnak tűnhet ez, ahogy az is, hogy egy előadás hosszan beszél a szülés kínjairól. Ugyanakkor Szabó Réka mindkét esetben életünk legtermészetesebb folyamatairól beszél, és előadásait nézve valahogy az nem tűnik normálisnak, hogy ennyire távolságot akarunk tartani az anyaság fiziológiai jelenségeitől. Hiszen jó, ha tudjuk, mi vár ránk, és az is jó, ha az apák tudják, mi van velünk, ezt pedig az erről való egyenes kommunikációval, a társadalmi tabuk ledöntésével érhetjük csak el.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Puskás Panni