Simon Stephens: Heisenberg / Orlai Produkciós Iroda
2018.02.09.

Akárcsak a fizikának, úgy a színháznak is megvannak a maga törvényei és törvényszerűségei. Például ha egy színdarab nem biztosít kellő impulzust, akkor az az előadás helyén hamar mérhetővé válik. Egy nagy színész viszont szinte bármilyen csodára képes. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Hely és impulzus mennyiségpárját ezúttal a Heisenberg-féle határozatlansági reláció juttathatja az eszünkbe, hiszen az Orlai Produkciós Iroda legutóbbi bemutatója, azazhogy Simon Stephens 2015-ös színműve címében a kvantummechanika atyját, szövegében és - szerzői óhaj szerint - a cselekménye révén pedig az ő határozatlansági összefüggését idézi. És itt rögvest meg is állhatunk egy pillanatra, mert felmerülhet az indokolt kétség: vajon mekkora vonzerőt gyakorol a közönségre Werner Heisenberg neve? Olyan sokat mond a budapesti vagy akár a New York-i nézőnek ez a tudománytörténeti szempontból persze múlhatatlan jelentőségű név? És ami ennél is fontosabb: vajha több-e szerzői allűrnél egy kvantummechanikai elvet hivatkozási alappá tenni egy párkapcsolati dramolett esetén?
 
Benedek Miklós és Ullmann Mónika
Benedek Miklós és Ullmann Mónika
E sorok írójának empirikus alapokon nyugvó állítása szerint Heisenberg neve keveset mond számunkra, budapesti színházlátogatók számára, a termékeny brit drámaíró pedig a futó ötletnél nemigen tudott többet kihozni a német tudós határozatlansági relációjának leegyszerűsített fölemlítéséből. A 75 éves hentes, a gátlásos Alex Priest meg a nála nemzedékkel fiatalabb és szómenésben szenvedő Georgie Burns ismerkedős, lehúzós és romantikus története, Heisenberggel vagy anélkül, igen szimpla sztori, s mint az több más Orlai-féle produkció esetén is elmondható lenne: ez a darab is aszténiásan vékonynak bizonyul, s még az egyfelvonásos terjedelmet is csupán némi nyújtózkodás és komoly mesterkedés révén tudja kitölteni.
 
A színrevitel tiszteletreméltó igyekezettel próbálja palástolni a dráma lengeteg alkatát. Szabó Máté rendezése, s különösen Cziegler Balázs variábilis díszletötlete derekasan szolgálja a dinamika és a drámai tét fokozásának művészi vállalását. Ullmann Mónika pedig bedobja átütő női vonzerejét és teljes színésznői eszköztárát, hogy valamelyest hitelesítse a pincérnőként bemutatkozó, de valójában - meglepő fordulat! - iskolai titkárként dolgozó, tragikusan sikertelen anya figuráját, akinek kilométeres megszólalásait hallgatva egészen változatos személyiségjegyeket és cselekedeteket kellene szép sorban elhinnünk. Erőfeszítései rokonszenves félsikert aratnak.
 
Miközben a darab Heisenberget és az ő határozatlansági összefüggését emlegeti, az előadást valójában egy színházi törvényszerűség diadala teszi mégiscsak figyelemreméltóvá. Benedek Miklós színpadi létezése ugyanis újra felmutatja számunkra a színházi alaptételt, mely szerint egy gazdag személyiségű, kiváló színész életre-halálra szóló üggyé tud emelni akár egy mégoly pimf darabot is. A Benedeket évtizedek óta kedvvel és tetszéssel szemlélő néző, minden előzetes tudása dacára, csak bámul: milyen kegyetlen őszinteségre, önfeltárulkozásra képes ez az "elegáns színész"! Hová lettek a Benedekkel kapcsolatban gyakran emlegetett, s persze már réges-rég személyes stílussá nemesedett modorosságok? És a verbális kifejezőerejére, vágós svádájára méltán büszke művész hogyan szabadított fel ennyi színpadi energiát egy kevésbeszédű, mélyen introvertált alak  megteremtésére?
 
A képek forrása: Orlai Produkció
A képek forrása: Orlai Produkció
A most Alex Priest szerepében elénk álló Benedek Miklós olyan súlyt képes kölcsönözni egy-egy belülről kiszakadó szavának, szemérmes és mégis kitárulkozó játékgesztusának, hogy az egyszerre bizonyítja a színészi szaktudás és tapasztalat bőségét - meg valami annál sokkal többet és fontosabbat. Mert a profin kijátszott öreglegényes bájon, pontosabban annak elnehezült és visszafogott, takarékra csavart változatán túl, Benedek Miklós egy teljes (színész)élet testmelegét hozza be a színpadra. A szerep helyzeti tartalmán túl pedig feltűnik valami, amit színészi életműnek nevezhetnénk: a csakis Benedek által közvetíthető személyes tartalom. Amelyben a visszatérő gesztusok meg a hanghordozás sajátosságai csakis a vízjelet, a márkát garantáló cégjelzést jelentik, hiszen mindezek mellett ott a rendezett homlokzat és a belső viharok örök ellentmondása, a rezerváltság és az indulatosság (itt éppenséggel a mélyen lefojtott, kapcsolatéhes szenvedélyesség), a polgári fegyelem és az önveszélyes destrukció kettőssége. Az a kettősség, amelyet Benedek esetében 70 fölött sem oldottak látszatbékévé a kor és annak fáradalmai, hanem változatlanul ott munkál a teste mellett a lelkét is mind merészebben feltáró színész játékában.
 
Minek tagadnánk, Benedek Miklós pályafutása több törést is elszenvedett a középkorúságtól az idős kor felé haladtában. A tekintély külső jeleire meg a pillanatnyi trendekre és árfolyamokra ügyelő (szakmai) közvélemény így könnyen megfeledkezhetett arról, mi is a művész valódi rangja a magyar színészet világában. Talán meglepő, de most egy szimpla kis angolszász egyfelvonásos tolja az arcunkba a tényt: nagy öreg színészt látunk, amikor Benedek Miklósra tekintünk.