„Nekünk, szegény srácoknak nincs más lehetőségünk, csak az irodalmi avantgárd” – jegyzi fel naplójába Juan García Madero a könyvesbolt öreg tulajdonosának szavait a Vad nyomozókban. A jóval a szerző halála után, 2016-ban spanyolul (és lám, rá egy évre már magyarul is) kiadott Bolaño-kézirat az irodalomtörténészek és könyvkereskedők szerint ennek a Vad nyomozóknak az 1984-es előképe. Szerepel benne két szegény költő fiú (Remo és Jan Schrella), akiknek további költő fiúk és lányok a barátaik, van egy ősanya-költő, itt még Estrellita, a Vad nyomozókban Cesárea Tinajero, az öregasszony itt még csak elalszik egy bulis éjszakán, ott már testével védi meg a prosti Lupét a stricijétől, és elvérzik.

Ugyanakkor ez a korai regény a szintén kéziratban fennmaradt A harmadik birodalomnak is kísérleti helyszíne. A Remo és Jan Schrella szerény lakhelyéül szolgáló padlássszoba egy csukaszürke épületben található – a magyar fordítás szerint ugyan zöldesszürke, de Jan és Angélica párbeszédéből, miszerint az épület színe olyan, mint egy Wehrmacht-egyenruha, nyilvánvaló, hogy csakis a csukaszürkéről lehet szó. Az elképesztő mennyiségű, igen szerény kivitelezésű költészeti lapot és folyóiratot a Remo nevű elbeszélő a náci koncentrációs táborok foglyaihoz hasonlítja, majd ugyanebben a fejezetben arról tudósít, hogy Észak-Amerikában a legújabb hobbi a háborús játék, annak videós, asztali játék és hétvégi, valós terepen űzött formájában.

 

Hogy Bolaño a költőkről és a háborúról/háborús játékról írt a későbbiekben regényt, fölveti azt a lehetőséget, hogy alighanem foglalkoztatta a klasszikus cicerói kérdés, hogy mit a fenét csinálnak a költők a háborúk idején. A bolañói, több ízben is körüljárt válasz: mindig háború van, mert olyan a szisztéma, hogy mindig a tulajdon, illetve eggyel konkrétabban és eggyel elvontabban: az árulás és a pénz a döntő szempont. De ne valami lovagias-fénykardos fiútornára számítsunk, ebben a háborúban, amelyikről Bolaño ír, és amelyikben mi is élünk, a kiszolgáltatottakat, védteleneket, fegyverteleneket (leginkább nőket) gyilkolják. A főmű, a 2008-ban a Time magazin által az év legjobb könyvének választott 2666 szól erről, a most megjelent 1984-es könyvben még pusztán az épületek színe jelzi, hogy miféle struktúrában olyan védtelenek ezek a fiúk.

 

Négyféle fejezet alkotja a regényt: Remo naplószerű feljegyzései; az ő interjúja egy díjnyertes regényíróval, aki a díjkiosztó fogadás unalmában elmeséli neki a számomra meglehetősen zavaros (SF-paródia?) regényét egy krumpliakadémiáról; Remo és Jan Schrella párbeszédei; végül pedig a kedvencem: a 17 éves Jan Schrella levelei sztár SF íróknak.

 

Ez a csodálatos kilenc levél az égvilágon semmit nem mond el a science fiction szelleméről. Viszont jókat lehet nevetni rajtuk. (Bár egy hard science fiction rajongó, attól tartok, úgy érezné, hogy átverték, és szerintem igaza is lenne.) Robert Silverbergnek, a többszörös Hugo- és Nebula-díjas  SF írónak, a messzefénylő Kansas City-beli The Science Fiction and Fantasy Hall of Fame tagjának írt levelét egy kérdéssel kezdi: „Tagja-e Ön az Észak-Amerikai Bizottság a harmadik Világ Teljesen Megkárosított Sci-Fi Íróiért nevű egyesületnek?” Majd felszólítja, hogy amennyiben nem, azonnal lépjen be, és vegye rá erre kollégáit is: „Harlan Ellison benne van az ügyben? Philip José Farmer benne van az ügyben, vagy fenn maszturbál a padláson?”

 

Philip José Farmernek színtén ír sk, őt a következő kijelentéssel szólítja meg: „A háborút kétféleképpen állíthatjuk meg, vagy szexszel, vagy vallással”, majd részletezi, hogy olyan SF antológiát kell kiadni, amelyben minimum egy szexjelenet van latin-amerikaiak és észak-amerikaiak között. Példát is ír, kétségtelenül nem az ájult rajongó hangján, Farmernak: az űrhajósok (mondjuk egy gringo és egy latina) mint a BM101-es aszteroida hajótöröttjei tíz éven át gyakorolják a Káma-szútrát. Végül így búcsúzik: „Tizenhét éves vagyok, és talán egyszer jó sci-fi novellákat írok majd. Egy hete veszítettem el a szüzességemet. Ölelem, Jan Schrella alias Roberto Bolaño”. Vagyis hoppá, de hagyjuk most az elmélkedést a metamodernizmusról (bár jogos lenne). Engem viszont az izgatott e könyv kapcsán, hogy ugyan mi lehet Bolaño szerint a sience fiction szelleme, hiszen szinte csak azt nem olvasva tőle, amit nem írt meg, sehol nem találkoztam olyan elbeszélésmódokkal, mint amilyen mondjuk a Philip K. Dické, ahol a mindentudó narrátor önfeledt magabiztossággal használ egy teljesen átlátszónak vélt, bejáratott klisékből építkező, meglehetősen absztrakt nyelvet („gyönyörködtem a látványban”) arra, hogy racionálisan képzeljen el egy alternatív, valószerű jövőt. Bolaño ezzel szemben mindenhol jól kitalált figurákkal meséltet, és sehol nem rendeli alá a történetet a racionalitásnak. (Nem is értem, miért nevezik ezt szépirodalomnak, netalán magas irodalomnak, a zsánerek rekesztik ki a konvencióikat nem követőket, Bolaño szövegei éppen a határok feloldásán dolgoznak – mondjuk szexjelenetekkel a két Amerika békéjén.)

 

James Tiptree Jr.-tól viszont, akiről a genderproblémát tematizáló SF díjat nevezték el, azt kérdezi Jan Schrella a hozzá szóló levélben: „nem volna jobb amerikai nyugdíjasokkal levelezni, mint sci-fi írókkal? Meg tudnám győzni őket, hogy küldjenek leveleket a Fehér Házba, és követeljék, hogy szűnjön meg az agressziós politika Latin-Amerikával szemben?” Bizonyára, de Bolaño regénye nem él azzal az ócska vagy zseniális fikciós trükkel, hogy a megszólított észak-amerikai sztárok válaszolnának Jan Schrellának (neki).

 

Mindenesetre a SF szerzők jobban járnak, mint a befutott mainstream írók, akiknek megvetését a Vad nyomozók infrarealistái viszik tökélyre; itt csupán Octavio Paz képviseli az önnön nagyszerűségüktől eltunyultakat. Remo mesél arról, hogy a költészeti lapok utáni nyomozásuk során eljutnak dr. Ireneo Carvajalhoz, aki Octavio Pazzal szemben irodalomnak fogadja el a rongyos, alig párszor megjelenő periodikákban közölt verseket. Carvajal doktor beszél egy Tíz év Afrikában című emlékiratról: egy misszionárius megtanítja faragni egy belga-kongói falu lakosait, akik egy idő után csak faragnak, majd lázadnak, majd a fehérek megölik őket a papjukkal együtt.

Carvajal doktor példázata első látásra persze arról szól, hogy hiába az emancipáció, „az egyetlen, amit egy művelt ember tehet, az, hogy végignézi a robbanást, megfelelő távolságból, természetesen”. De a „borzongató 1000-es számot” elérő mexikóvárosi költészeti lapokat nem a művelt emberek írják, hanem, idézem Bolaño Carvajal doktorát: a tűz művészei, az omladék művészei, munkanélküliek és érzékenyek, de nem művelt emberek; akiknek az a költészet, ami gazdagabb országokban a popkultúra (a propósito, Jan Schrellának a SF regényeket lopják a barátai).

 

Bolaño e korai regényének figurái érzékenyek és munkanélküliek, költők, mert ez a legolcsóbb hobbi, olcsóbb, mint a Mexikó háborúit előidéző, a szegényeket belülről kirágó kábítószer.

 

(A könyv előszava mindannak ellentéte, amit itt írtam, a Mexikóvárosban tekintélyes mexikóvárosi kritikus irtózatos közhelyeket sorol fel, érzékenységéről meg annyit, hogy mint bennfentes helyi ember, nem fér a fejébe, hogy ugyan mit is láthatott a chilei Bolaño a sötét és unalmas Mexikóvárosban.)

 

A Vad nyomozókban a kábítószer győzött, A science fiction szellemében a szex. De Bolañót, az egyik legnagyobb érzékenyt és munkanélkülit nem csak a győzelem érdekelte, hanem az egész káprázatos kis élet.