A fekete város
2018.02.05.

Az 1970-71-ben készült A fekete várost azóta, hogy az eszemet tudom, ha ezerszer nem is, de tucatszor biztosan láttam. A Magyar Televízió archívumából legutóbb a karácsonyi szünetben vették elő a fakuló kópiát a komótos sorozatnézők komfortérzetének növelésére. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Az alapanyag, Mikszáth Kálmán utolsó, 1908 és 1910 között, a Vasárnapi Újságban részletekben közölt regénye, 15 fejezetben hol történelmi, hol szerelmes história, hol vegytiszta, vége-hossza nincs anekdotázás, hol meg sorstragédia; mindenesetre legfőbb tanulsága az, hogy a jó isten áldjon meg bennünket, hát legyünk már képesek az ostoba arrogancián felülkerekedni, a sérelmeken az újrakezdés vagy legalább a normalizálódás érdekében túllépni. Az író ha nem is Ádámtól és Évától kezdi, de a Görgeyek családfájának olyan magonc korától, hogy arról az első emberpár levelet biztosan nem téphetett volna.

Venczel Vera és Nagy Gábor
Venczel Vera és Nagy Gábor

Mindezt a televízióra alkalmazó Thurzó Gábor és a dramaturg Aczél János egy huszárvágással elhagyja, és hirtelen fejest ugrunk a cselekmények sodrába. (Már amennyire az a tempó, amelyet a 40 másodperces, búskomor-melodrámai főcímzene tökéletesen előre jelez, sodrásnak nevezhető. Mert bár rövidítik Mikszáthot, az eszenciát becsülettel lepárolják belőle.) Szőllősy András sötét tónusaiban van valami masszív, valami nemes nagyszabás, kihallik belőlük az elzárkózás, a bűntudat, Görgey toporci magányát, a maga köré épített vastag falakat hangjegyekbe transzponálják, miközben az atmoszférateremtéshez használt aláfestő zenék kocsmai mulatástól katonák vonulásáig becsülettel illusztratívak.

Görgey Pálné temetésével és az alispánban megszülető gyanúval indul az A egyenesen, ehhez csatlakozik párhuzamosan a B egyenes, amelynek kiinduló pontján Lőcse város borsóföldek ügyében érkező, de a gyászoló, hangulatváltozásra erősen hajlamos alispán által elutasított küldöttsége áll. Egy magánügy, egy közügy, köztük a legrövidebb összekötő utat az erős színekkel karakteresre árnyalt mellékszereplők jelentik, a kontextust pedig az első részben egy szekéren utazó poétát adó Sinkó László biztosítja hangban, minden rész elején összefoglalva, mit hagytunk magunk mögött a sorozatban és a történelemben.

Ha esetleg nem emlékeznének: a 17-18. század fordulóján járunk a Felvidéken. A nagy gyakorlatú Zsurzs Éva vezette tévéstáb ad(hat)ott a hitelességre: forgattak Lőcsén, Besztercebányán, Pozsonyban, Nagytapolcsányban, Telcsen, egyéb szepességi helyszíneken. Ott, ahol a téli külső felvételekhez volt térdig érő hó, és az „ameddig a szem ellát” fehérséget a totálokban nem CGI-jal kellett létrehozni. A díszlet tervezője, Mátay Lívia 1959 és 1988 között számos történelmi regény tévéváltozában dolgozott, itt is biztos kézzel és a korhűséget szem előtt tartva választott rekvizitet, kelléket, bútort, tán még teret, várat, kocsmát is. És ugyanígy látszik Katona Piroska jelmezeiről, hogy tobzódva az anyagokban, minuciózusan utánajárt a ruhadivatnak. Igaz, a színeket nehéz azonosítani, a kópiák erősen fakulnak, sárgás-barnás árnyalatú a kép, ami nem csupán a negyvenegynéhány év, de az akkori technikai hiányosságok miatt is van.

Bessenyei Ferenc
Bessenyei Ferenc

A fekete város lakóinak hangulata, a staffázs nem különösebben érdekes, a statisztéria abban a néhány utcai tömegjelenetben egészen bájos zavarú amatőr, súlyuk nincs. És Mikszáth szarkazmusából, kikacsintásaiból sem marad semmi. Egyéni alakítások vannak. Ez a sorozat is, csakúgy, mint a kor többi hasonló tévéfilmje, a színészekre épített, akik közül a nagyágyúk jelenlétükkel adtak hitelt a vállalkozásnak – és itt a teljes stáblistát az „és még sokan mások…”-kal együtt felsorolhatnánk –, a hamvas fiatalok – ez esetben a még f. h. Nagy Gábor – pedig üstökösszerűen kezdhették pályájukat. Mai szemmel nézve túlzott a játékmód: a kimondottat iskolásan erősíti meg és fel gesztus. A városi szenátorokat játszók, de különösen Bessenyei Ferenc (Görgey) válik megmosolyogtatóan patetikussá minden egyes premier plánban, a még közelibb, arcrészletet mutató szuperplánok pedig a komolyan vehetőség határát súrolják. Ez különösen a hatalmukhoz görcsösen ragaszkodó, második gyerekkorukba csúszó, akarnok puhapöcsnek tűnő szenátorokra igaz, miközben a regényhez képest is elrajzolt Quendel Pécsi Sándor csodálatos bohócériájával és önreflexiójával tökéletesen valóságosnak hat.

Egzakt indoklás, azaz a korszak hasonló sorozatainak és filmjeinek tömeges újranézése híján csak érzetként tudom megfogalmazni azt az állítást, hogy ebben a műfajban egyetlen színész sem kényszerül arra, hogy komfortzónából kilépjen, tőle szokatlan karaktert formáljon meg: típusjellemzőket játszanak nagy szaktudással, a rendezők pedig erősen bazíroznak erre a főleg megjelenés által determinált szerepkörre. Venczel Vera a hamvas naiva, Bessenyei egyrészt nagytermészetű hedonista, másrészt – és itt főleg – tépelődő, de rendíthetetlen és gerinces, mi több, hazafi, ettől kezdve Nagy Gábor a pelyhedző bajszú, lírai szőke herceg, Benkő Péter a kedves, erőszakmentességben hívő másodhegedűs, akit nem szeret viszont a hamvas naiva, és folytathatnánk a sort.

Az viszont meglepetés, ahogyan a kocsmákban szabad a csók, ahogyan az ifjabbik Bibók (Avar István) modortalan taperolása az idegen asszonyszemélyekből semmilyen ellenérzést nem vált ki, a pincérlányok magukat szinte felkínálják az asztaloknál fogyasztó vendégeknek. Olyan helyzetek és olyan kitettségek ezek, amelyek ma másfajta érzékenységet hívnak elő a nézőből.

Ha ma elmegyünk a gondosan karbantartott, szépen felújított belvárosú Lőcsére, a fehér asszony szégyenketrece mellett áll a városháza. Ma múzeum, benne a szenátorok kerek asztala, azon a zipszerek törvénykönyve. Mert létezett. Ki lehet állni az erkélyre, le lehet nézni a városra. Az utcákat járva minden olyan ismerős. Mert volt egyszer egy sorozat meg egy regény. (Esetleg fordított sorrendben.) Mese és valóság egymásba játszik. Nagy flash. „Miért történt s miképp, nem érdemes vele bíbelődni.

Szerző: Papp Tímea