A fecsegő potyautas 22.
2018.02.02.

Az exkluzív történetet gyakran nem a kor dobja ki magából, később találnak rá, később küldik vissza a fogalmazást az időben, ez volt, gyerekek, így volt, így éltetek, így rontottátok el. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Abból indulok ki, hogy előbb-utóbb minden kor megtalálja a maga releváns, nagy történetét, egy afféle reprezentációs elbeszélést, melyben a kor viszonyai, kultúrája, hagymázas ideái és úgynevezett valósága gondosan és metaforikusan megvilágítják a társadalmi pódiumot. Például a mostani időkét még nemigen tudnám megmondani, jóllehet, bizonyos felső emberek visszaromlásának lélegzetelállító folyamata elég kihívó dramaturgiai példa, Shakespeare is kicsit előre hajolna, ha hallaná, látná. Csekély állagú történeteink a rendszerváltás utáni évekről már vannak, Farkas Helga, Viszkis, Stadler, Tar Sándor – bocsánat. Az exkluzív történetet gyakran nem a kor dobja ki magából, később találnak rá, később küldik vissza a fogalmazást az időben, ez volt, gyerekek, így volt, így éltetek, így rontottátok el.

A múlt század – 20. - hatvanas éveinek három ilyen nagy történetét látnám jó szívvel, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Megáll az idő – ez a film is a nyolcvanas években születik -, és az Iskola a határon. A második világháborút a Tóték  nyomasztó dobozolása illusztrálja leginkább. Ami pedig utána történt, mondjuk, a Valahol Európában című filmben teljesedik látomássá leginkább. Auschwitz legelementárisabb meséje Köves Gyuri tárgyilagos, ironikus sorsvesztésében - bár a szerző a Kádár-kor lenyomatának vallja inkább – szintén hatvanas és a hetvenes években íródik, szóval hogy univerzális, de azért. 

Mármost itt volt nekünk a keveset és mindig rosszul takarított spájzban Schwartz Mici – Fekete Mariska – története az ezerkilencszázhúszas évekből, és igazi nagy elbeszélés volt. Konzerv volt. Doboz a polcon, porosodott. Az lehetett volna, remek, izgalmas alapanyag, de csak várt az egér futkosta kínálatban szegény, és én őszintén nem értem, miért nem lett belőle az, amire pedig igenis hivatottnak avanzsált. Miért nem lett nagy, reprezentatív történet? Oda lehetett volna tenni az Édes Anna mellé, után, táncoljatok együtt, lányok.

És akkor forduljunk szeretettel A hentes, a kurva és félszemű című filmhez. Odafordultunk, reccsen a derék. És lecsó, csobbanás. Szász János előbb utalásosan jelzi, majd elég direkten és többször is kimondatja a szereplőivel, hogy Kodelka mészárszékét a gyilkolás metaforájának látja – fölirat-ábrázolás -, s ebben a sáros, maga alá szart, nyomorúságos kelet-európai változatban csakhamar nagyüzemi mészárlás veszi kezdetét. Ilyen értelemben Kodelka is kisipari gyilkos a későbbi Sátántangó földjén, a szomorú arcú munkások pedig egytől egyig gyilkos-segédek. A tagló alá kerülő marhák pedig a zsidók. Vagy nem? Én ezt így erős, aránytalan, esztétikai túlzásnak gondolom. 

Úgy gondolom, Schwartz Mici balladáját nem holmi Auschwitz-látomás alapozza meg, hanem a szörnyeteg világháború, a bolsevikok, a fehérek, a Trianon utáni, megzavarodott Magyarország valóságos lázálma. Úgy kínálta magát ez a sztori hosszú éveken át, olyan odaadással és mindhiába. És akkor megérkezett végre Szász János, és csinált egy filmet. Egy másikat. Úgy értem, ebben az elbeszélésben nem az történt, ami kínálta magát. Más történt. Önkény, fekete délibáb. Szimbólumok lihegő kardozása.

Ez a nyers erőszak, ez a zsiger filmje. Sártörténet, Balkán-liaison, rossz húsok közötti csapdosás, vergődés, nyers éhség. Az eldurvított vágy szépen, nagyon szépen fotografált költészete, Máthé Tibor. Többnyire és összefoglalva, ez a film víziója nekem. Minden kisebb, mint amennyire kicsi, önmagánál is kisebb, a maga nyomorultságánál is nyomorultabb, mégis agyonnyom, megfullaszt, elrohaszt. Esik. Kúszik a penész a falon. A folyó nem Duna, rossz patak csupán, megfulladni se lehet benne. A színhely nem Budapest, hanem egy esőáztatta, penészes bányafalu, élettelen emberekkel, élettelen paravánokkal, és ahol a nyomor súlyos, megfontolt, tét nélküli dekoráció. A hús pocsék állagú. Ez a történet redukált, valóságos múlt nélküli, ösztöneik által vezérelt korcsok drámája, és, mondom, sehogyan sem lett az a film, nem lett az a történet, ami pedig olyan régóta a kéz alá kínálkozott.

De hogy mi kínálkozott az alaptörténetből? Egy mélyen, radikálisan és kritikusan polgári film. Úgy értem, kispolgári. Az árvává vált, meggyalázott, megerőszakolt nagyváros – Budapest száz évvel ezelőtt – dohányfüstös, macskaköves noirja. Egy weimari köztársaság hangulatának magyar variációja, és ha már valami sötétlik a háttérben, az nem egy koncentrációs tábor, de mindenképpen Trianon sokkja, a bolsevikok és a fehérek grasszálása. Ez lett volna a történelmi miliő, amit kitessékeltek egy tét nélküli (nincsenek karakterek, díszlet még a szegénység, a kocsma, a mészárszék is) bányafaluba. (Aki akar valamit, nem iszik ennyi pálinkát.)

A másik kínálat meg alapvetően lélektani volt, hogy tudniillik mit jelent az árulás, a csábítás, a hitegetés, a férfi és nő közötti manipulációs szövedék, mit jelent ebben a traumatikus, frusztrált világban sokrétűen, ambivalensen, esendően és gyilkosan vágyakozni. Krúdy összevérezve. Sok apró játékot, halálos pehelyfújdosást jelentett volna ez a másik, eredendő történet. Sok hamis, finom, drámai mozdulatot, olyan mozdulatokat, melyekből megtudunk valamit a szereplők múltjáról, gyerekkorról, motivációkról, a nőről például, az életéről, és nem csak azt, hogy szorgalmasan basszák korábban (mert ilyen gonosz a világ), de azért ő álmodik közben (mert). Olyan sok lett, hogy nagyon kevés lett. Kifogyott az ember a rendezői elképzelés alól.

Schwartz Mici a szakirodalom szerint lényegesen összetettebb karakter a filmben látottnál. Igen, majd később, a kiszabadulása után, üldögél a Vásárcsarnok bejáratánál, és kókadt virágot árul. Még a kékfényes Szabó is megtalálja. Hanem Mici csábítása, az ő hazugsága igazán nagyvonalú volt. A nagy dráma a polcon maradt. Szász János egyszerűbb utat választott, Gryllus Dorka szép testét két vérnősző barom közé préselte, és a vizualitásra bízta, amit pedig el kellett volna valahogyan, másként mesélni. Az a történet, ami kínálta magát, abban a nő lett volna főszereplő. Az éhes, a pillanatokra naggyá váló, mámorosan működő, maga-magától, ócska vágyaitól és kapzsiságától gyönyörűvé váló, végül csak elnehezülő, kiürülő nő. Olyan, akibe valóban beleszeret egy megállapodott, két családos húsmester – nejének bordélyai voltak.

Olyan szép, nagyszerű és bonyolult játék kínálkozott.

De csak a hús tombolt.

A lélek szennyét még mindig nem mesélték el.