Samuel Beckett: Godot-ra várva / Budaörsi Latinovits Színház
2018.03.25.

Sok Godot-ra várva előadásnál éreztem már azt, hogy tulajdonképpen többször ugyanazt a Godot-ra várva előadást látom. Ismerős, kissé unott bámészkodás ez, olyasmi, mint Vladimiré és Estragoné a drámában. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Samuel Beckett műveit a legnagyobb jóindulattal sem nevezném nyitottaknak. A mozdulatok és szünetek helyének pontos meghatározása kottaként olvastatja ezeket a szövegeket, a rendező feladat pedig hellyel-közzel csak annyi, hogy a rögzített partitúrát minél pontosabban megjelenítse a színpadon. Persze, ki lehet lépni a darab által kijelölt keretrendszerből, nyilván előfordulnak olyan rendezők, akik ezt meg is teszik, és valami revelatív dolgot hoznak ezzel létre, az esetek többségében viszont megmaradnak e Beckett által kifelölt karmesteri pozícióban. Ezt éreztem Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor Godot-ra várva előadásában is pár évvel ezelőtt a Katona József Színházban, és ugyanezt most, Kovács Kristóf rendezésében a Budaörsi Latinovits Színházban. Ennek mentén pedig mindegyik alkalommal az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mi az, ami miatt egy Godot-ra várva rendezés mégis érdekes lehet.
 
Tóth József
Ilyés Róbert
Az előbb felsoroltak miatt a Beckett-művek előadásaiban talán a legfontosabb rendezői döntés a szereposztás. A budaörsi Godot legizgalmasabb rendezői döntése pedig egyértelműen Székely B. Miklós, aki Didiként az előadás első pillanatától az utolsóig tökéletesen megfejthetetlen marad. Arcán szeretetteljes, néha kicsit gúnyba hajló mosoly. Valamit tud, ez biztos, de hogy afelől nyert-e bizonyosságot, hogy érdemes várni, vagy inkább afelől, hogy teljesen reménytelen, de minden más is az, azt lehetetlen megállapítani. Mellette Tóth József ideges, folyton bizonytalan, állandó emlékezetkihagyással küzdő Gogója folyamatos szorongásával ellenpontozza Didi alakját.
 
Ilyés Róbert Pozzoként agresszor, de a figura agresszivitását az esetek nagy részében megemelt hangjával mutatja meg, amely kissé klisés megoldásnak tűnik Székely B. Miklós és Tóth József sokrétűen felépített Didije és Gogoja mellett. Böröndi Bence Lucky szerepében pedig – főleg a két színész közti korkülönbség miatt – olyan hatást kelt, mintha Pozzo fia lenne, és ettől új színt kap kettősük. E két figurát erősen súlytalanítja az a rendezői döntés, amely a második felvonásban szájra és szemre kent művérrel és fehér kontaktlencsével igyekszik megoldani egyikük megvakulását, másikuk megnémulását. És meglepő ötlet az is, hogy Pozzo az első részben egy csettintéssel képes fényt csinálni – meggyújtani az egyik színpadra irányuló reflektort, hiszen legyen bár Pozzo egy magasabb társadalmi osztály tagja, ugyanúgy nincs a kezében az irányítás joga, ahogy nincs Luckynak, Didinek vagy Gogonak sem. Bohoczki Sára pedig Godot küldöttjeként bizonytalanul mozog a színpadon, mintha nem kapott volna elég instrukciót arra nézve, ki is ő valójában ebben az előadásban.
 
Székely B. Miklós
Székely B. Miklós
A Beckett-drámák előadásmódjának sajátja, és a legtöbb előadásban megfigyelhető ez, hogy a színészek elképesztően hosszú szüneteket tartanak két megszólalás között. Valahogy így szoktuk meg őket, pedig, mint arra korábban már utaltam, Beckett aprólékos partitúrákat írt, amelyekben pontosan meghatározta a csöndek és a szünetek helyét. A szövegeiből készült előadások viszont azért olyan elképesztően lassúak, mert a játszók többnyire úgy érzik, mindenhol szünetet kell tartaniuk, hogy még töredezettebbek, még abszurdabbak legyenek a dialógusok. Nagyjából ez történik Kovács Kristóf rendezésében is, és így válik helyenként ritmustalanná az amúgy ritmusra épülő textus.
 
Fontos kérdés még egy Godot-ra várva előadásban, hogy a rendező milyen térbe helyezi a művet. Díszletek terén nagyon kreatív megoldások szoktak születni, ahogy most Hajdu Bence és Kolonics Kitti díszlete is roppant kreatív, és az is, ahogy Kovács Kristóf rendező mindezt játékba hozza. A díszletben rettentő szimpatikus az is, hogy újra bebizonyítja, ahhoz, hogy valami működő, jelentésteli látvánnyá váljon, nem feltétlenül kell pénz. 
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A fekete, üres térben tonett székeket és asztalokat látunk. A napokat jószerével csak az különbözteti meg egymástól Didi és Gogo világában, hogy ezek a tárgyak éppen hol foglalnak helyet benne. Továbbá az emlékek közötti tájékozódásban is ezek a bútorok segítik őket. Mikor például Gogo emlékeztetni akarja Didit arra, hogy az előző nap majdnem felkötötték magukat, és Didinek ez nem jut eszébe, akkor, mint előző nap, feláll a tonett székre ugyanott, amiről Didinek mintha eszébe jutna az előző napi jelenet.
 
Körben, a fekete falakon üres képkeretek lógnak, amelyeknek funkciója akkor lesz egyértelmű, amikor Didi és Gogo a homokcsikorgásban és a levélzizegésben meghallják a halottak hangját. A képkeret a régen élt emberek emlékét mutatja fel, üressége az életek értelmetlenségét és elfeledettségük tényét reprezentálja, az arcok hiányát. Akik valaha voltak és valaha meghaltak, nincsenek ott, mert nincs, aki emlékezne rájuk.
 
Sok szép és sok feledhető pillanata van a Budaörsi Latinovits Színház Godot-ra várva előadásának. Sajnos, nem sokat tesz hozzá a remekműről alkotott tudásunkhoz, de egy keveset azért mégis, elsősorban Székely B. Miklós rejtélyes, mindent tudó alakításával.

Szerző: Puskás Panni