A Fesztiválzenekar koncertje
2018.01.30.

Nem érdekel annyira, hogy játszotta volna Radu Lupu Schumann zongoraversenyét, mert Várjon Dénes brillírozott Beethoven c-molljával. Tudta, hogy Budapesten háromszor annyi jó koncert van, mint New Yorkban? CSABAI MÁTÉ CIKKE.

De ne is ugorjunk előre: a Budapesti Fesztiválzenekar előörse Bach h-moll zenekari szvitjével kezdte a Müpában azt a műsort, amellyel megjárta New Yorkot, Reykjavíkot és Athént. A színpadra lépő nyolc zenész előadására ugyan nem mondhatjuk, hogy historikus, azt viszont igen, hogy a legjobb ízléssel van összerakva: annyi a vibrato a vonósokon, amennyi azért kell (mert Bachnak hogyan máshogy lehetett volna annyi gyereke), szolidan kísérő csembaló és orgona (elektromos, mellette Fischer Iván), hegedű, brácsa, cselló. És ami az egész ízét adta, a barokk fuvola – ezen a híres Badinerie is nehezebben megszólaltatható, de szerencsére Pivon Gabriellának semmi gondja nem akad vele. És hogy mennyire korhű – ki tudja? Végülis a műsorfüzetben is »badinerie«, nem pedig »battinerie« szerepelt, mint ahogy az eredeti kéziraton. És ne feledjük, Jordi Savallék és a többi nagyok is úgy játsszák a régizenét, ahogy ők szépnek gondolják, merthogy fogalmunk sincs, mindez egészen pontosan hogyan hangozhatott.
 
Várjon Dénes
Várjon Dénes
Ahogy Várjon Dénes belekezd Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételébe, két érzés kergeti egymást bennem: nagyon tetszik, amit hallok, a zongorajáték izgalmas, perkusszív, intelligensen megformált. De akárhogy is, Várjon számomra kamarazenész, ráadásul abból elsőosztályú, de szólistának szinte túl alázatos, ha egyáltalán lehet ilyen mondani. (No persze isten óvjon attól, hogy kvázi gumikalapáccsal játssza ő is a zeneirodalom remekeit, mint annyi ünnepelt és karizmától duzzadó zongoraművész.) Az első, Allegro con brio tételben, illetve a c-mollból C-dúrba kalauzoló, záró rondótételben minden a helyén van, a trillák finomak a kadenciánál, a ritmus pattog, ropog. De Várjon igazán a második, Largo tételben bontakozik ki: itt érvényesül legjobban játékának líraisága és finomsága. Nem véletlen, hogy a ráadás egy Schumann-zongoradarab, amely – ahogy Schumann általában – nehezebb mint amilyennek hallatszik.
 
Rahmanyinov szimfóniái ritkán hallhatók, az opus 27-es, II. (e-moll) szimfónia viszont néha fel-felcsendül koncerteken. (Pár évtizede még gyakran húzott változatban játszották, annyira hosszú és terjengős, most már – mint e programon is – teljes egészében.) Amennyire mesteri Rahmanyinov a versenyműveiben, annyi kifogással lehet élni e szimfóniával kapcsolatban: a hangszerelés gyakran „egyszínű”, a forma elnagyolt, és egy óra még a legnemesebb líraiságból is sok. Legalábbis ezt gondoltam én, amikor beültem a koncert második részére. (A színpad közben egészen megtelt, Rahmanyinov nagyobb apparátust igényel.) A Fesztiválzenekar előnyére fordította a zenemű (vélt vagy mondvacsinált) hibáit – felfokozottság és szenvedély uralta a játékukat, és lenyűgöző erővel építették fel a szimfónia húszperces mamuttételeit.
 
Fischer Iván
Fischer Iván
Nem tudjuk, miért is kerítette ennyire hatalmába Rahmanyinovot a Dies irae dallama, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy vagy másfél tucatnyi (!) kompozíciójában felhasználta a gregorián motívumot. Nyomokban tartalmaz Dies irae-t a szimfónia Scherzo tétele is, amit Fischer Iván együttese olyan erővel játszott, amely aztán egyenesen kívánta az andalító lassú tételt. Az Adagio nevezetes klarinétszólója romantikus bájjal szólalt meg, de nem sziruposan. A negyedik, Allegro vivace tétel fárasztó és túl harsány, ha felszínesen szólal meg, de a Fesztiválzenekar az i-re tett pontot ezzel a happy endinget megidéző befejezéssel, amely feloldja a szimfóniában korábban megjelenő sötét tónusokat. Így kell a mélyére nyúlni a zenének.
 
A Fesztiválzenekar háromszor töltötte meg a Müpát a most tárgyalt műsorral (én 21-én voltam, de másnap és harmadnap is színpadra léptek) – hát ezért van háromszor annyi jó koncert nálunk, mint New Yorkban. Az elmúlt napokban ugyanis a zenekar háza tájáról felreppent a büszke hír, hogy Amerikában ódákat zengtek a zenekarról, volt kritikus, aki az évad legjobb estjének nevezte Várjonék fellépését. (Reykjavíkban és Athénban is színpadra álltak ezzel a műsorral.) Mindennek fényében egyenesen finnyásság, hogy mi csak „beértük” Várjon Dénessel és a harmadik Beethoven-zongoraversennyel, hiszen Radu Lupura készültünk (aki beteget jelentett), és az ő Schumann-concertójára. Az viszont máris borítékolható, hogy ha így megy tovább, Várjon jövőre is esélyes lesz „a világ legelfoglaltabb zongoristájának” címére.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. január 21.