Én, Tonya
2018.02.01.

Van, amit még a műkorcsolya légiessége sem bír el. Hiszen ki látott már káromkodó, verőembereket felfogadó élsportolót? Az Én, Tonya igen hatásos mozi: azon nevetünk, amit amúgy nem bírnánk elviselni. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A családunkban csak anyám nézte a műkorcsolyát. Nekünk, férfiaknak túl légies volt, túl színes és társasági, mintha egy puccos fogadást valamilyen kideríthetetlen oknál fogva nem a díszteremben, hanem a jégpályán tartottak volna. És rendszerint a szovjetek nyertek. 

Amikor hozzánk is eljutott Tonya Harding sztorija, miszerint nemtelen eszközökkel megpróbálta kiiktatni a riválisát, Nancy Kerrigant, hirtelen minden légiesség eltűnt a sportágból. De kissé a sportból is, mintha akaratunk ellenére kukucskáltunk volna be az olimpiai versengés nemes kulisszái mögé, és ott túl sok vért, verejtéket és könnyet láttunk volna. És akkor hol voltak még a doppingügyek. Kicsit olyan lett az élsport, mint a virsli: ha továbbra is élvezni szeretnéd, akkor soha ne nézd meg, hogyan csinálják.

Tonya történetében Steven Rogers látta meg a fantáziát, aki előbb forgatókönyvet írt a szerteágazó esetből, majd Margot Robbie, aki elérte, hogy film is készüljön belőle, és producerként magára osztotta a főszerepet. És nem is döntött rosszul: jelen pillanatban ő a Legjobb női főszereplő kategória egyik legnagyobb Oscar-esélyese, egyedül Francis McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában) veheti el tőle. Sikersztori lett hát az olimpiák történetének legaljasabb húzásából?

Részben igen. Margot Robbie mindent elkövetett, hogy „hozzácsúnyuljon” a szerephez, kisebb és tömzsibb legyen, mint valójában, és átcsempésszen valamit a vászonra Tonya darabosságából és kívülállóságából. Harding ugyanis bár elképesztően tehetséges volt, valahogy mindvégig kilógott a sorból: nem volt elég kecses és tetszetős, nem volt elég kifinomult az ízlése sem a zene megválasztása, sem a saját maga varrta ruhák terén. „Atlétikus”, mondták róla, mert a fizikai képességei és akaratereje viszont csodákra volt képes: ő volt az első amerikai korcsolyázónő, aki versenyen is megugrotta a tripla axelt. Csakhogy a műkorcsolya nem puszta ugrabugrálás, mondogatták az ellenfelei és a bírák többsége, hanem csupa kellem és báj, a nőiesség nonpluszultrája, ráadásul az amerikai álom és családmodell eleven megtestesítője is. Csupa olyasmi, ami Harding nem lehetett.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az Én, Tonya fekete humorral mutatja be azt, ami másként talán elviselhetetlen lenne: a fizikai és pszichés bántalmazással teli gyermekkort, amely ehhez hasonló felnőttkorban folytatódott. Azt a suttyó, déli, fehér családi hátteret, amelyben egy kislány hamarabb tanul meg lőni a puskával, és elviselni a mindennapi agresszivitást, mint barbizni. Ők azok, akiket később a világ Trump-szavazóiként ismert meg, a büszke és akaratos vesztesek, akiket liberális körökben oly trendi utálni és felelőssé tenni mindenért, és erőfeszítést sem tenni a megértésükre. A film is inkább a nevetést kínálja fel (kétségtelenül elsöprő humorral), térdünket csapkodhatjuk az agyatlanságokon, a nagyotmondáson, a mértéktelenségen, a szegénységgel keresztezett prosztóságon, a harcias élhetetlenségen. És azon, hogy mindez a kétségbeesett kitörést szolgálná, az esélyek kiegyenlítését, a figyelem kiharcolását. Miközben a bukás, az elszürkülés itt oly természetes, mint lehajtani egy sört a tévé előtt. 

Craig Gillespie filmje épp ezért remek alkotás. Mert bár messze egyoldalú (csak Tonya szemszögéből látjuk az eseményeket), némiképp apologetikus is, mégsem menti fel, nem teszi manipulatív módon szerethetővé az antihőseit. Nem önti le őket disney-s cukormázzal, nem kozmetikázza a tényeket. Dokumentarista eszközökkel (és ezek ironikus felülírásával, amikor az „alanyok” kiszólnak a képből és ránk kacsintanak), pompás tempóval és ritmusváltásokkal, profán és vérbő humorral meséli el a sportfilmek fordítottját, azt az esetet, amikor senki sem válik győztessé. De még szimpatikus vesztessé sem. A dicsőség itt már az első perctől halott, és nem feléleszthető.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A kényes egyensúly megtalálása a kiváló alakítások nélkül nem sikerülhetett volna. Margot Robbie korcsolyát növeszt (ha csak a tizedét csinálja meg valóban a jégen a digitális trükkök sorában, már az is elképesztő), káromkodik, ellene megy mindannak, ami ő maga, és tökélyre fejleszti azt, amit már az Öngyilkos osztagban is elkezdett: egyszerre lesz tahó és érzékeny csitri, menthetetlen bűnös és sikerre éhes lány, őrült és taktikus. És nincs igazság a földön, ha Allison Janney nem kapja meg a szobrot Tonya anyjának alakításáért. A film legerősebb jelenete, amikor a suttyóságban élenjáró, minden szabályra fittyet hányó, a családi légkör melegét még hírből sem ismerő szikár asszony a botrány után felkeresi a lányát. De csak látszólag biztosítja támogatásáról az újságírókkal körülvett Tonyát, valójában a vallomását szeretné kicsikarni és felvenni a zsebébe rejtett diktafonnal. Az egyetlen érzelgősnek tűnő jelenet így válik egycsapásra maró és drámai pillanattá. A film esszenciájává. (Amennyire hatásos ez, annyira hatástalan Tonya sírással tarkított beszéde a bíró előtt. Ez teszi őt törékennyé és valamennyire felmenthetővé, nem az, amikor az életre szóló eltiltást – soha nem korcsolyázhat – börtönre szeretné cserélni.)

De igen meggyőző a húsos és hantás testőr szerepében Paul Walter Hauser is, aki a fejében éli azt az életet és azt a szerepet, ami amúgy soha nem lehetne: titkosügynök, kém, figyelmet érdemlő férfi. Az esetlen, ám annál magabiztosabban beszélő Shawn, a film nagy, már-már fájdalmas lúzere. 

Az Én, Tonya furcsa film. Azon nevetünk, amin nem szeretnénk, és annak drukkolunk, aki a legkevésbé sem érdemelné meg. De talán épp a nevetés, majd az utána feltámadó szégyen visz kissé közelebb azokhoz, akiket szeretünk skatulyákba gyömöszölni, és így láthatatlanná tenni. Olyan versengést nézünk, amely már semmilyen lehetőséget nem ad az olimpiai, vagy bármilyen eszme elérésére: már a részvétel is csupa kín, képmutatás és irigység. És az sem vigasztaló, hogy könnyesre nevettük magunkat a veszteség fölött.   

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.