A 2017/2018-as évad a vajdasági magyar színházakban
2018.02.06.

Ez itt nem (mini)kritikák évad végéig folyamatosan bővülő gyűjteménye, inkább benyomások, emlékek, gondolatok sorozata. Azokról az előadásokról, amelyeket a Pataki-gyűrű válogatójaként volt szerencsém látni. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Január 18, Újvidéki Színház. Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Február 13, Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő

Február 21, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Karton és karfiol, r.: Döbrei Dénes 

Március 6, Zentai Magyar Kamaraszínház, Az égig érő fa, r.: Crnkovity Gabriella 

 

 

 

Március 6, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, The End, r.: Andrej Boka

Március 14, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Fekete királynők, r.: Ana Đorđević, m.v. 

 

Január 18, Újvidéki Színház, Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Borisz Davidovics síremléke
Jelenet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból

Kezdjük az elejéről, mert az alkotók is így járnak el: egy alapszöveggel kapcsolatban érdemes nagyon alapvető kérdéseket feltenni. Danilo Kis 76-os, anno az (átpolitizált) irodalmi közéletben nagy port kavart Borisz Davidovics síremléke című kötete pedig alapmű, amiből az Újvidéki Színház formátumos, koncentrált, erős előadást készített; így a színházi évad közepe táján járva meg merem kockáztatni, hogy az évad egyik legerősebbjét. Ahogy a könyvben, úgy a színpadon is egymásba csúszik fikció és valóság, az ismerős, ismert és ismeretlen elemek a szürreáliába és az abszurdba folynak át, a két (három, négy, szóval sok) réteget a rendező Alekszandar Popovszki egyszerre és egymásban láttatja, és közben elgondolkodik arról, hogyan lehet, szabad, kell beszélni egy/az emberről. Valakiről, akiről mindenki hallott, de akit senki sem ismert; a forradalmárról, akinek a születési dátumánál már csak a halálozási ideje bizonytalanabb, élete eseményeinek valódi (?) sorrendjéről nem is beszélve; valakiről, akinek ezer arca volt, személyleírást mégsem tudunk róla adni. Popovszki az előadás mellett a teret is rendezte: az üres színpadot beton vagy márványfalak veszik körül, középen a hősi halottnak kijáró szolid, tekintélyes szarkofág. Az előadás olyan, mint egy delikát logikai feladvány: száz percünk van, hogy kulcsot találjunk az emlékműhöz, és együtt felnyitva megbizonyosodjunk arról, hogy (vala)ki fekszik benne. A hosszú, lassú nyitó kép – meg a megszenvedett, a clownerie-t tragédiába fordító zárlat – erre ad egy lehetséges választ. Vagyis nem, hiszen pár perc után fontos kérdés hangzik el: „Kit temetünk?” Némi zavar keletkezik a tizenhárom játszó személy soraiban, majd a legkézenfekvőbb megoldást választják, amikor a rezsim szomorú bohócaiként eljátsszák B.D. élettörténetét. Meg annak a változatait, lehetőségeit, kitérőit és zsákutcáit. A (többszöri) fogantatástól a (többszöri) halálig tart az ember tragédiája, összeborzolt időrenddel, ismétlődő motívumokkal, visszatérő jelenetekkel. És ez, a színpadi hogyan hiánytalan választ ad a mit lehetetlen kérdésére: szaggatott, eklektikus, groteszk, tragikus, nevetséges, trágár, érzelmes, felkavaró, banális, megrendítő pillanatok és epizódok precízen összeszerkesztett kavalkádja lesz az előadás. Színház születik a kriptában, a börtönben, a kihallgatószobában, meg persze a színházban. Az újvidékiek nem Danilo Kis maga írta színpadi verzióját, hanem Verebes Ernő okos, átgondolt adaptációját használták. A szöveggel azonos fontosságú a folyton szóló, több kultúrkörből merítő zenét (Marjan Necak), a látványos koreográfiát (Ista Stepanova), a vörösből és feketéből szőtt jelmezeket (Snezana Pesic Rajic) jegyző alkotótársak munkája. Az élettől és az élni akarástól kicsattanó előadás a halálról szól, meg arról a sok szörnyűségről, ami az élet után következik. Az újvidéki társulatnak a kezére, szájára, testére áll ez a kristálytiszta rendszer; komoly, sűrű játékuknak tétje van, és amikor kiemelem közülük Mészáros Árpádot, Elor Eminát és Krizsán Szilviát, igazságtalan és önkényes vagyok. Legalább annyira, mint azok, akik a történelmet írják.

 

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos 

Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban
Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban

Végig furcsa kettősség van bennem, míg nézem a Zentai Magyar Kamaraszínház vadonatúj kamaratermében az Autótolvajok című előadást. A miértre nem kapok választ elsősorban, vagyis arra, hogy néhány, a helyi viszonyokra vonatkozó, borítékolhatóan derültséget keltő kiszóláson túl mi köze van ennek a tizenöt éve írt anyagnak ahhoz, amiben és ahogyan most élünk. Jó, persze, lehet olyan lózungokkal jönni, hogy a társadalom legaljától épp csak egy-két lépcsőfoknyi távolságra tengődő, ügyeskedő, kisstílű, élethosszat a nagy fogásról álmodó, valójában azonban csak napi túlélésre bazírozó tolvajok mindenütt és mindenkor hasonlóan működnek, de az egész mégis sokszor a tankönyvi illusztráció szintjén marad. Pedig a rendező Németh Ákosnak van néhány működőképes ötlete, ami az író Németh Ákos alapanyagát frissíteni szándékozik, csak mintha mindig megállnánk valahol félúton. A pici színpad egyetlen, multifunkcionális díszleteleme egy Yugo márkájú, hosszában kettészelt autó. A kocsi mobil elemei hiányérzet nélkül idéznek meg kinti és benti tereket egyaránt, miközben a fejekben és a tekintetekben jelen lévő lepukkantságot is hatékonyan sulykolják, de azt is bírtam, amikor alkalomadtán dobszerkóvá alakították át az autót a játszók. A zentai társulat nagy előnye, hogy ti. tettre kész, tehetséges fiatalokból áll, visszájára is tud fordulni, ha olyan darabot tűznek műsorra, amiben a generációs ellentétek vezérfonalként húzódnak végig. Értem én, hogy szegény az eklézsia, de a ragasztott bajszok meg a hastömések kora már leketyegett (hacsak nem reflektálunk ezek műségére). Ez csak kötözködés persze, mert a szeszélyes és fölösleges kitérőket is magában foglaló, kusza konstrukcióban a fontos posztokon szerencsénkre erős játékosokat látni. Lőrinc Tímea és Dévai Zoltán kiemelkedő, mert a darabban foglalt problémákat kívül-belül átélhetővé tévő alakításához csatlakozik az idővel kifáradó, mert minden szituációban ugyanúgy építkező Papp Arnold, a karakterszerepekben feltűnő László Judit is. 

 

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Jelenet a Jeszenyin című előadásból
Jelenet a Jeszenyin című előadásból

 

Kritikusként-nézőként ritkán érzem úgy, hogy közöm van egy előadás megszületésének belső történetéhez. Az Újvidéki Színház tavaly ősszel bemutatott, „zenés költői életrajz vodkával” alcímmel ellátott Jeszenyinjéhez azonban éppen a színház honlapján olvasható bevezető ad kulcsot Kornelija Kovac zeneszerzőtől, aki arról beszél, hogy a címszereplő alakja köré szőtt zenei anyaggal sok helyen és sokáig házalt, míg végül Újvidék fantáziát nem látott benne. Lénárd Róbert feladata volt, hogy a meglehetősen jellegtelen, középszerű musicalféleség prózai szakaszait megalkossa, vagyis, hogy valamiféle kötőanyagot vigyen az amúgy törmelékes-töredékes alapanyag önállóan lábukon megállni nem tudó fejezetei közé. A bő másfél órás előadás így aztán Jeszenyin életének random, színpadi szempontból izgalmasnak vélt epizódjaiból ad egyfajta leltárt, nyomokban megkérdőjelezve a születéstől halálig tartó életútmesélés hagyományait. A színpadi történések által viszonylag korán vett irány érthető és védhető: a száz évvel ezelőtti, cári Oroszország végórájához közeledve haláltáncra emlékeztető forgatagába keveredik a vodkafüggönyön egyre kevésbé átlátni képes Jeszenyin. Az elmosódó alakok között fel-feltűnik Blok, Paszternak, még Isadora Duncan is, meg persze mindenekelőtt Majakovszkij, ám a gépezet, ahogy elénk sodorta, ugyanolyan gyorsasággal tovább is löki őket. Mindüknek Jeszenyinhez képest kellene valamilyennek lennie, de az alkotók nyilván annak is örültek, hogy a címszereplőt sikerült életesnek rajzolni a karnevál többi résztvevőjéhez képest. Figyelemre méltó figura, az nem vitás (még ha az ember a laposabb pillanatokban el is játszik a gondolattal, vajon a kor szereplői közül kiről nézne szívesebben egészestés előadást). Van valami naiv, megmosolyogtató báj ebben a magas, daliás, kissé szögletes fiúban, amikor életét és vérét ajánlja az orosz népnek, és közben képtelen felismerni, hol és hogyan is él a szerette nép valójában. Az előadás a címszerepet alakító Karalyos Gábor és a rossz szellemét játszó Mészáros Árpád közötti se veled, se nélküled kapcsolatra épül, ami világirodalmi/zenés színházi előképeket sem nélkülözve halad pont úgy a nem happy endig, ahogyan azt a nyitó képben bejelentették.

 

Február 13. Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő 

Nešić Máté A nagybőgő című előadásban
Nešić Máté A nagybőgő című előadásban

Tanácstalanul forgatom a zentai bemutató színlapját, az érdekel, hogy ki rendezte az előadást, ki tervezte a látványt, ki dolgozott a szövegen, stb., de a szerző és a cím alatt egyetlen név, az előadóé szerepel csupán: Nešić Máté. Hitetlenkedve kérdezem utólag, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy mindezt egyedül követte el a színész, de igen, tényleg ez a helyzet. Nem létező kalapomat meg is emelem sebesen, merthogy alaposan átgondolt, kompakt este ez. Nešić Máté figyelemre méltó alkat, magas, snájdig fiatalember, mégis van benne valami szerethető esetlenség. Jól áll neki a fekete zakó, nadrág, fehér ing kombó, a közepesen régimódi szemüveg meg segít a szükséges intellektuális póz felvételében. Nem is ez az érdekes, hanem az, ahogyan az apró, de fontos kapaszkodót jelentő jelek sorra kicsúsznak a kezéből, és mi észrevesszük a hibátlan homlokzat hajszálrepedéseit. Hogy a külcsín tökéletes, az alap, mégis csak az Állami Színház nagybőgőséről van szó. Apropó, Állami Színház, ígérem, ebben a naplóban nem (sem) fogom ötletekkel bombázni a rendezőket, hogy mit és hogyan kellett volna csinálniuk, de mivel ezt különösen erős előadásnak tartom, nem bírom ki, hogy ne tegyek szóvá néhány apróságot. Oda kellene figyelni jobban a helyes zenei terminológiára, és egyáltalán: az amúgy is közel hozott történetet bátran lehetne még ismerősebbé tenni olyan nevekkel, helyszínekkel, amik még jobban bevonják, vagyis elbizonytalanítják a nézőt ebben a nagyon is valóságos, mert a gyakori nevetések ellenére komoly téttel bíró játékban. Nešić Máté olyan összetett, sokszor mégis zavarba ejtően együgyű, sőt korlátolt alakot rajzol elénk, akit még sokáig el tudnék nézni. A nagydumás, hivatásáért élő-haló zenekari tagtól egy hajszál választja csak el a komplexusos, magát és környezetét gyötrő és gyűlölő, csupa szorongás kisembert. Éles reflektor irányul erre a nagyon kicsi nagybőgősre, aki milliószor elképzeli, mit kellene tennie, hogy végre valaki észrevegye, mit csinál ő a zenekarban, vagy éppen otthon, a négy fal között. Vettem az üzenetet: amikor legközelebb operába vagy koncertre megyek, ígérem, odanézek a nagybőgősök felé. Hátha újra megpillantom ezt a sötétszürkén átlagos életet élő kalandort. 

 

Február 21, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Karton és karfiol, r.: Döbrei Dénes

Mészáros Gábor a Karton és karfiol című előadásban
Mészáros Gábor a Karton és karfiol című előadásban

Most, írás közben azon kapom magam, hogy miközben lassan, ízlelgetve a szavakat és a sorokat, elkezdem olvasgatni a Karfiol-tanulmányokat Tolnai Ottótól, folyton vissza-visszalapozok, a sorok és strófák között kapcsolatokat keresek, vélek megtalálni. Tűnődve, nem kapkodva igyekszem elhelyezkedni ebben a tágas, a szerző által sok helyen, sok formában megírt, szép kerek karfiolvilágban. Eszembe jut az is, hogy előadás közben rá-rátévedt a tekintetem a hátsó falra vetített szerb szövegre, és bár nem beszélem a nyelvet, örömmel azonosítottam, fedeztem fel hasonló, azonos, vagy egészen különböző kifejezéseket. Ja, hogy nem az ismeretlen nyelven kivetített feliratot kellett volna böngésznem, hanem az előadást néznem? Lehet, de a két dolog mégis összekapcsolódik bennem, és utólag értem csak meg, hogy mi az, ami nem működött nekem igazán ezen a szabadkai estén: attól tartok, Tolnainak ezek a szövegei (is?) inkább olvasni valók, s nem egykönnyen befogadhatók egyszeri hallásra. Főleg, hogy amit a színpadon látok, valójában önmagában, hangzó szöveg nélkül is érdekes lenne. Mészáros Gábort én eleve elnézem bármeddig (főleg egy másik, ráadásul tökéletesen más hangvételű költői est /?/, a Sziveri inspirálta Az ember komédiája óta), és itt is komoly energiákkal van jelen végig. Szép, ahogy hosszú póznaként mered fel a magasba a színész mellett egy henger csomagolópapír, majd az, amilyen figyelemmel leteríti és lassan életre kelti. Ismerős (a Kosztolányi Dezső Színház korábbi, Tolnai ihlette előadásaiból), ahogy a papír átváltozik fénytől, mozdulattól, szótól, majd gyűrődni, szakadni kezd. Szeszélyes, szakadékok és meredélyek szabdalta tájképpé változik a föveny. Találó, amit és ahogyan a színész a nagybőgővel tesz: szelídíti, ingerli, izgatja, esőtől a citromkopogásig terjedő tágas palettán beszélteti. Mert Tolnai szövegei tényleg muzsikálnak; a szavak a hangjegyek, és változatos hosszúságú zenei motívumok hallhatók ki belőlük. A teremtés mágiájához is köze van mindennek, a karfiol különös felületén türelmesen elidőző tekintet ragyogó rózsát, marsbéli tájat vagy épp emberi agyat tár ott fel, a karfiolszólamokat kántáló emberi hang tulajdonosa meg szentté, királlyá, remetévé, kutatóvá, meg persze költővé és zenésszé válik. Hogy amit kapunk, sok vagy kevés, tán habitustól is függ. Én mindenesetre most még kicsit olvasok a karfiolról. 

 

Március 6., Zentai Magyar Kamaraszínház, Az égig érő fa, r.: Crnkovity Gabriella

 

Az égig érő fa
Az égig érő fa

Egy „hivatalos” színikritikában (az milyen?) talán nem írnék ilyeneket, ám ez a felület elbírja a magánjellegű, de amúgy a kontextushoz tartozó dohogásaimat. Képtelen vagyok megérteni a mai magyar zenés színháznak azt a hagyományát, ami előbb bemikroportoz boldog-boldogtalant, majd felcsavart hangerővel próbál színpadi helyzeteket megoldani és/vagy kiváltani. Praktikus okok mellett (lásd zéró akusztikával rendelkező színháztermek) nyilván sok köze van ennek a kétségbeesetten a színes-szagos effektekbe kapaszkodó kultúránknak, de a színház intimitása többet – vagyis esetünkben kevesebbet – érdemelne ennél. Ettől a bosszantó apróságtól eltekintve amúgy rendben van a zentai színház nagytermében kiállított bemutató, amin erősen érződik a szándék, hogy a szerény büdzsé ellenére emlékezetes élménnyel távozzanak a gyerekek. A célközönség az általam látott előadáson igen jól vette a klasszikus népmese Lénárd Róbert-féle remake-jét: az eredeti vonalvezetését követő, mégis körültekintően leporolt szöveg ha nem is hemzseg a felnőtteknek címzett kiszólásoktól, azért, mint minden jó gyerekdarab, gondoskodik arról, hogy a kísérők se unják el az életüket az egyórás időtartam alatt. Crnkovity Gabriella rendezése eleve pörgős, mozgalmas esemény akar lenni, és ebben nagy szerepe van Bakos Árpád népzenei motívumokat használó zenéjének és az egyszerűségükben is hatásos csoportos koreográfiáknak. Aleksandra Pešić funkcionális jelmezei közül csupán a kurtafarkú malac pólója alá erőltetett, leginkább félig leeresztett úszógumira emlékeztető, kínosan félresikerült hastömés vet fel ízlésbeli kérdéseket. Mert minden mesében, így ebben is éppen az a jó, hogy a kimondott szónak valóságteremtő ereje van, vagyis az alkotók bátran elhihetnék, hogy a királylány után az égig érő fán is felkapaszkodó kondás mindig morcos malaca épp olyan kompakt és szerethető jelenség lenne hurkák nélkül is. Ahogy az üldözős-menekülős mesében emlékezetes tud lenni a háromfejű sárkány, akinek kedvenc eledele a dió, a szorult helyzete ellenére malac helyett paripa után vágyakozó, válogatós királylány vagy a köszörűműhelyt működtető vasorrú bába (Lőrinc Tímea) és az erős tájszólásban hálálkodó „betyárróka” (Nešić Máté) is.

 

Március 6., Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, The End, r.: Andrej Boka

 

The End
The End

Nem lehet nem csinálni előadást a halálról: komoly alkotónak előbb vagy utóbb muszáj beszélnie róla. Az, hogy a filmrendező Andrej Boka harmadik szabadkai bemutatójában újabb tabutémához nyúlt, éppen ezért nem lep meg, és a felkavaró Csend meg a félresikerült Názáret után a megközelítése ezúttal is tartogat figyelemre méltó elemeket, még ha az összkép mégis leginkább egy csúcs- és mélypontokat nélkülöző, szünet nélküli, monoton áramlásra is emlékeztet. A The End című négyszereplős produkcióról süt, hogy kollektív alkotómunka eredménye. Az évek során sok védjegyét megtanultam a Kosztolányi Dezső Színháznak, de ez a legfontosabbak között szerepel: a színészek saját élményeikkel, gondolataikkal, ötleteikkel vesznek részt a munkában, mindenestül a rendező aktív alkotótársává válva. Talán ezért (is) nehéz a látottak szigorú műfaji skatulyába gyömöszölése, mert asszociációkon alapuló, a szöveg helyett gyakran a képiségre, a mozdulatokra, a pillantásokra alapozott előadást nézünk, ahol az alkotók jól érzékelhetően számítanak ránk, vagyis arra, hogy részt vegyünk a saját, halálról szóló narratíváinkkal. Számításuk bejön: halálközeli történetei mindenkinek voltak és vannak, ha meg olyan szerencsések vagyunk, hogy eddig valahogy megúsztuk, egészen biztosan lesznek majd. Nem gondoltam, hogy a Kosztolányi sokat látott színpada még meg tud lepni, de Darinka Mihajlovic bőröndökből épített monstre falinstallációja, meg az előtte lévő, földdel borított talajrész jólesően sokértelmű térnek bizonyult. A kofferek, utazótáskák, kisebb és nagyobb bőröndök talán leélt életeket tartalmaznak, azt a pakkot, amit láthatatlanul is viszünk magunkkal mindenhova, és amit legkésőbb a végső elszámoláskor muszáj lesz majd felnyitnunk. A bőröndök gazdái közül néhánnyal találkozunk és kicsit ismerkedünk ebben a bő órában. És akadnak köztük igazán meghatározó találkozások. Ahogy a férfi nem tud elköszönni halott feleségétől (Mészáros Gábor és Béres Márta megrendítő táncprodukciója ez), ahogy Varga Lajos méterárukereskedő (Mikes Imre Elek) minuciózus részletességgel és nevettető kényszerességgel megtervezi saját temetését, vagy ahogy egy szerencsétlenül lenyelt falat után kiderül, mi vár ránk a túlvilágon (Vladimir Grbić m.v.). A The End mosolyog, kacag, meditál, töpreng a halál apropóján. Teszi ezt halkan, szelíden. Kissé talán túlságosan is tartózkodóan.

 

Március 14., Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, Fekete királynők, r.: Ana Đorđević, m.v.

 

Fekete királynők
Fekete királynők

Vallomás következik: a 13. századi szerb történelem nem tartozik érdeklődésem homlokterébe. Épp ezért az Ana Đorđević írta és rendezte Fekete királynőket elsősorban és kizárólag meseként, igaz, felnőtteknek szóló meghökkentő meseként néztem. Aztán amikor utánaolvastam a Szerbiát naggyá tevő Milutin király históriájának, a különböző frontokon zajló események és pillanatnyi érdekei szerint mániákusan újra- és újra megházasodó uralkodónak, akkor kicsit elbizonytalanodtam: lehet, hogy betéve kellene ismernem a király és „fekete királynői” sztoriját, hogy az előadás minden rétegét jól értsem? A válasz nagy valószínűség szerint nem, hiszen a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának profiljába pontosan illő vállalás elsősorban női életutakat állít a középpontba, de mellette érzékletes, kompakt jelenetekben beszél uralkodó és alattvalók, politika és magánélet, igazság és fikció, továbbá tömeg és egyén viszonyáról is. Ezek meg sajnos vagy szerencsére korántsem egy adott történelmi pillanathoz kötött témák és problémák, szóval a mesei keret nagyon is stimmel, amennyiben – Draško Adžić harsogó kóruszenét atmoszférateremtő instrumentális muzsikával váltogató kompozíciójához hasonlóan – megteremti a szükséges és kívánatos távolságot a mától. (Hogy mit értek itt pontosan mesén? Az előadást nézve végig Weöres Szent György és a sárkánya járt a fejemben, annak /ál/középkori közegét idézték a jelenetek.) Adott egy dölyfös uralkodó, akinek a hatalmát nemhogy nem kérdőjelezi meg senki, de hűséges népe lendületesen mindenkit árulónak bélyegez és kiközösít, aki ellent mer mondani neki. Ha innen nézem, hűség, ha a másik oldalról, hülyeség: a tömegjelenetekben különösen erős az előadás, a nép száján visszhangzó féligazságok jól mutatják, miféle félkegyelműek lakják ezt a vidéket. Akik, ha jobban megfigyeljük őket, mégsem annyira ütődöttek, ezért aztán félelmetesek is: a királynőit koszos zokniként cserélgető király döntését legitimálják, megelőlegezik és hőzöngve támogatják, mindenáron védve a makulátlan(nak vélt) uralkodót. Izgalmas a narráció formája: a feleségfaló király áldozatairól egyes szám harmadik személyben hallunk, majd feltűnik maga a szóban forgó szereplő is, hogy néhány szubjektív kommentárral lássa el az elhangzottakat. És micsoda remekül fogalmazott női alakok sorakoznak itt egymás mellett: Fülöp Tímea, Pámer Csilla, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Kalmár Zsuzsa, Körmöci Petronella életes, felkavaró portrékat rajzol. A győztesek által írt történelem az ő elbeszéléseiken keresztül kap újabb és újabb halvány árnyalatokat.