A 2017/2018-as évad a vajdasági magyar színházakban
2018.02.06.

Ez itt nem (mini)kritikák évad végéig folyamatosan bővülő gyűjteménye, inkább benyomások, emlékek, gondolatok sorozata. Azokról az előadásokról, amelyeket a Pataki-gyűrű válogatójaként volt szerencsém látni. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Január 18, Újvidéki Színház. Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Február 13. Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő  

 

Január 18, Újvidéki Színház, Danilo Kis: Borisz Davidovics síremléke, r.: Alekszandar Popovszki

Borisz Davidovics síremléke
Jelenet a Borisz Davidovics síremléke című előadásból

Kezdjük az elejéről, mert az alkotók is így járnak el: egy alapszöveggel kapcsolatban érdemes nagyon alapvető kérdéseket feltenni. Danilo Kis 76-os, anno az (átpolitizált) irodalmi közéletben nagy port kavart Borisz Davidovics síremléke című kötete pedig alapmű, amiből az Újvidéki Színház formátumos, koncentrált, erős előadást készített; így a színházi évad közepe táján járva meg merem kockáztatni, hogy az évad egyik legerősebbjét. Ahogy a könyvben, úgy a színpadon is egymásba csúszik fikció és valóság, az ismerős, ismert és ismeretlen elemek a szürreáliába és az abszurdba folynak át, a két (három, négy, szóval sok) réteget a rendező Alekszandar Popovszki egyszerre és egymásban láttatja, és közben elgondolkodik arról, hogyan lehet, szabad, kell beszélni egy/az emberről. Valakiről, akiről mindenki hallott, de akit senki sem ismert; a forradalmárról, akinek a születési dátumánál már csak a halálozási ideje bizonytalanabb, élete eseményeinek valódi (?) sorrendjéről nem is beszélve; valakiről, akinek ezer arca volt, személyleírást mégsem tudunk róla adni. Popovszki az előadás mellett a teret is rendezte: az üres színpadot beton vagy márványfalak veszik körül, középen a hősi halottnak kijáró szolid, tekintélyes szarkofág. Az előadás olyan, mint egy delikát logikai feladvány: száz percünk van, hogy kulcsot találjunk az emlékműhöz, és együtt felnyitva megbizonyosodjunk arról, hogy (vala)ki fekszik benne. A hosszú, lassú nyitó kép – meg a megszenvedett, a clownerie-t tragédiába fordító zárlat – erre ad egy lehetséges választ. Vagyis nem, hiszen pár perc után fontos kérdés hangzik el: „Kit temetünk?” Némi zavar keletkezik a tizenhárom játszó személy soraiban, majd a legkézenfekvőbb megoldást választják, amikor a rezsim szomorú bohócaiként eljátsszák B.D. élettörténetét. Meg annak a változatait, lehetőségeit, kitérőit és zsákutcáit. A (többszöri) fogantatástól a (többszöri) halálig tart az ember tragédiája, összeborzolt időrenddel, ismétlődő motívumokkal, visszatérő jelenetekkel. És ez, a színpadi hogyan hiánytalan választ ad a mit lehetetlen kérdésére: szaggatott, eklektikus, groteszk, tragikus, nevetséges, trágár, érzelmes, felkavaró, banális, megrendítő pillanatok és epizódok precízen összeszerkesztett kavalkádja lesz az előadás. Színház születik a kriptában, a börtönben, a kihallgatószobában, meg persze a színházban. Az újvidékiek nem Danilo Kis maga írta színpadi verzióját, hanem Verebes Ernő okos, átgondolt adaptációját használták. A szöveggel azonos fontosságú a folyton szóló, több kultúrkörből merítő zenét (Marjan Necak), a látványos koreográfiát (Ista Stepanova), a vörösből és feketéből szőtt jelmezeket (Snezana Pesic Rajic) jegyző alkotótársak munkája. Az élettől és az élni akarástól kicsattanó előadás a halálról szól, meg arról a sok szörnyűségről, ami az élet után következik. Az újvidéki társulatnak a kezére, szájára, testére áll ez a kristálytiszta rendszer; komoly, sűrű játékuknak tétje van, és amikor kiemelem közülük Mészáros Árpádot, Elor Eminát és Krizsán Szilviát, igazságtalan és önkényes vagyok. Legalább annyira, mint azok, akik a történelmet írják.

 

Január 30, Zentai Magyar Kamaraszínház, Németh Ákos: Autótolvajok, r.: Németh Ákos 

Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban
Lőrinc Tímea, Dévai Zoltán és Papp Arnold az Autótolvajok című előadásban

Végig furcsa kettősség van bennem, míg nézem a Zentai Magyar Kamaraszínház vadonatúj kamaratermében az Autótolvajok című előadást. A miértre nem kapok választ elsősorban, vagyis arra, hogy néhány, a helyi viszonyokra vonatkozó, borítékolhatóan derültséget keltő kiszóláson túl mi köze van ennek a tizenöt éve írt anyagnak ahhoz, amiben és ahogyan most élünk. Jó, persze, lehet olyan lózungokkal jönni, hogy a társadalom legaljától épp csak egy-két lépcsőfoknyi távolságra tengődő, ügyeskedő, kisstílű, élethosszat a nagy fogásról álmodó, valójában azonban csak napi túlélésre bazírozó tolvajok mindenütt és mindenkor hasonlóan működnek, de az egész mégis sokszor a tankönyvi illusztráció szintjén marad. Pedig a rendező Németh Ákosnak van néhány működőképes ötlete, ami az író Németh Ákos alapanyagát frissíteni szándékozik, csak mintha mindig megállnánk valahol félúton. A pici színpad egyetlen, multifunkcionális díszleteleme egy Yugo márkájú, hosszában kettészelt autó. A kocsi mobil elemei hiányérzet nélkül idéznek meg kinti és benti tereket egyaránt, miközben a fejekben és a tekintetekben jelen lévő lepukkantságot is hatékonyan sulykolják, de azt is bírtam, amikor alkalomadtán dobszerkóvá alakították át az autót a játszók. A zentai társulat nagy előnye, hogy ti. tettre kész, tehetséges fiatalokból áll, visszájára is tud fordulni, ha olyan darabot tűznek műsorra, amiben a generációs ellentétek vezérfonalként húzódnak végig. Értem én, hogy szegény az eklézsia, de a ragasztott bajszok meg a hastömések kora már leketyegett (hacsak nem reflektálunk ezek műségére). Ez csak kötözködés persze, mert a szeszélyes és fölösleges kitérőket is magában foglaló, kusza konstrukcióban a fontos posztokon szerencsénkre erős játékosokat látni. Lőrinc Tímea és Dévai Zoltán kiemelkedő, mert a darabban foglalt problémákat kívül-belül átélhetővé tévő alakításához csatlakozik az idővel kifáradó, mert minden szituációban ugyanúgy építkező Papp Arnold, a karakterszerepekben feltűnő László Judit is. 

 

Február 1, Újvidéki Színház (topolyai vendégjáték). Kornelija Kovac – Lénárd Róbert: Jeszenyin, r.: Milan Belegisanin

Jelenet a Jeszenyin című előadásból
Jelenet a Jeszenyin című előadásból

 

Kritikusként-nézőként ritkán érzem úgy, hogy közöm van egy előadás megszületésének belső történetéhez. Az Újvidéki Színház tavaly ősszel bemutatott, „zenés költői életrajz vodkával” alcímmel ellátott Jeszenyinjéhez azonban éppen a színház honlapján olvasható bevezető ad kulcsot Kornelija Kovac zeneszerzőtől, aki arról beszél, hogy a címszereplő alakja köré szőtt zenei anyaggal sok helyen és sokáig házalt, míg végül Újvidék fantáziát nem látott benne. Lénárd Róbert feladata volt, hogy a meglehetősen jellegtelen, középszerű musicalféleség prózai szakaszait megalkossa, vagyis, hogy valamiféle kötőanyagot vigyen az amúgy törmelékes-töredékes alapanyag önállóan lábukon megállni nem tudó fejezetei közé. A bő másfél órás előadás így aztán Jeszenyin életének random, színpadi szempontból izgalmasnak vélt epizódjaiból ad egyfajta leltárt, nyomokban megkérdőjelezve a születéstől halálig tartó életútmesélés hagyományait. A színpadi történések által viszonylag korán vett irány érthető és védhető: a száz évvel ezelőtti, cári Oroszország végórájához közeledve haláltáncra emlékeztető forgatagába keveredik a vodkafüggönyön egyre kevésbé átlátni képes Jeszenyin. Az elmosódó alakok között fel-feltűnik Blok, Paszternak, még Isadora Duncan is, meg persze mindenekelőtt Majakovszkij, ám a gépezet, ahogy elénk sodorta, ugyanolyan gyorsasággal tovább is löki őket. Mindüknek Jeszenyinhez képest kellene valamilyennek lennie, de az alkotók nyilván annak is örültek, hogy a címszereplőt sikerült életesnek rajzolni a karnevál többi résztvevőjéhez képest. Figyelemre méltó figura, az nem vitás (még ha az ember a laposabb pillanatokban el is játszik a gondolattal, vajon a kor szereplői közül kiről nézne szívesebben egészestés előadást). Van valami naiv, megmosolyogtató báj ebben a magas, daliás, kissé szögletes fiúban, amikor életét és vérét ajánlja az orosz népnek, és közben képtelen felismerni, hol és hogyan is él a szerette nép valójában. Az előadás a címszerepet alakító Karalyos Gábor és a rossz szellemét játszó Mészáros Árpád közötti se veled, se nélküled kapcsolatra épül, ami világirodalmi/zenés színházi előképeket sem nélkülözve halad pont úgy a nem happy endig, ahogyan azt a nyitó képben bejelentették.

 

Február 13. Zentai Magyar Kamaraszínház, Patrick Süskind: A nagybőgő 

Nešić Máté A nagybőgő című előadásban
Nešić Máté A nagybőgő című előadásban

Tanácstalanul forgatom a zentai bemutató színlapját, az érdekel, hogy ki rendezte az előadást, ki tervezte a látványt, ki dolgozott a szövegen, stb., de a szerző és a cím alatt egyetlen név, az előadóé szerepel csupán: Nešić Máté. Hitetlenkedve kérdezem utólag, hogy akkor ez azt jelenti-e, hogy mindezt egyedül követte el a színész, de igen, tényleg ez a helyzet. Nem létező kalapomat meg is emelem sebesen, merthogy alaposan átgondolt, kompakt este ez. Nešić Máté figyelemre méltó alkat, magas, snájdig fiatalember, mégis van benne valami szerethető esetlenség. Jól áll neki a fekete zakó, nadrág, fehér ing kombó, a közepesen régimódi szemüveg meg segít a szükséges intellektuális póz felvételében. Nem is ez az érdekes, hanem az, ahogyan az apró, de fontos kapaszkodót jelentő jelek sorra kicsúsznak a kezéből, és mi észrevesszük a hibátlan homlokzat hajszálrepedéseit. Hogy a külcsín tökéletes, az alap, mégis csak az Állami Színház nagybőgőséről van szó. Apropó, Állami Színház, ígérem, ebben a naplóban nem (sem) fogom ötletekkel bombázni a rendezőket, hogy mit és hogyan kellett volna csinálniuk, de mivel ezt különösen erős előadásnak tartom, nem bírom ki, hogy ne tegyek szóvá néhány apróságot. Oda kellene figyelni jobban a helyes zenei terminológiára, és egyáltalán: az amúgy is közel hozott történetet bátran lehetne még ismerősebbé tenni olyan nevekkel, helyszínekkel, amik még jobban bevonják, vagyis elbizonytalanítják a nézőt ebben a nagyon is valóságos, mert a gyakori nevetések ellenére komoly téttel bíró játékban. Nešić Máté olyan összetett, sokszor mégis zavarba ejtően együgyű, sőt korlátolt alakot rajzol elénk, akit még sokáig el tudnék nézni. A nagydumás, hivatásáért élő-haló zenekari tagtól egy hajszál választja csak el a komplexusos, magát és környezetét gyötrő és gyűlölő, csupa szorongás kisembertől. Éles reflektor irányul erre a nagyon kicsi nagybőgősre, aki milliószor elképzeli, mit kellene tennie, hogy végre valaki észrevegye, mit csinál ő a zenekarban, vagy éppen otthon, a négy fal között. Vettem az üzenetet: amikor legközelebb operába vagy koncertre megyek, ígérem, odanézek a nagybőgősök felé. Hátha újra megpillantom ezt a sötétszürkén átlagos életet élő kalandort.