Egy jó kriminek mindig van egy alapötlete, amire fel lehet építeni az egész szerkezetet, és időben visszafelé haladva, az információk megfelelő adagolásával fenntartja az olvasó figyelmét. Legyen bármilyen izgalmas, szövevényes a végkifejlethez vezető út, végül mindig az alapötletre emlékezünk vissza. Ilyen a legtöbb bűnügyi történet, amely sokszor már a címével utal erre, ahogyan Hitchcock valamennyi filmje.

Hász Róbert detektívtörténete címében nem utal az alapötletre, mert ezzel könnyen lelőhetné a saját poénját. Igazságtalan lenne azonban azt állítani, hogy ehhez a könyvhöz csak egy jó ötlet kellett, mertez a szövevényes bűnügyi regény felveszi a versenyt hasonló műfajú társaival, bárhol a világon megjelenhetne. Azt is meg merem kockáztatni, hogy játszódhatna bárhol, akár angol környezetben, a műfaj őshazájában is.

De amiért éppen Zomborban játszódik a századfordulón, az jelenti azt a többletet, ami egyedivé teszi. Könnyebb helyzetben vagyok, mint a legtöbb olvasó, meglehetősen jól ismerem Hász Róbert szülőföldjét, Nyugat-Bácskát, az utat Doroszlótól Zomborig.

Egyediségének másik jellemzője a stílus karaktere. Nem utánozza a századfordulós regényeket, mert az utánérzés lenne, viszont elegánsan elejt egy-egy korhű kifejezést, éppen csak annyit, hogy emlékezzünk ezekre a szép régi szavakra. Vannak benne szerb és német mondatok is, éppen csak annyi, hogy az is értse, aki nem ismeri egyik nyelvet sem. De legalább olyan jók ezek is, illeszkednek a regény stílusába, korhűek, pontosak.

Ide, az elejére kívánkozik az a megállapítás is, hogy nem találtam a könyvben helyesírási hibát. Nem is vadásztam, de nem is rohantam végig az olvasással. Csak amikor befejeztem, akkor tűnt fel, mert mindig ceruzával olvasok, és aláhúzok, széljegyzetelek, hogy ne felejtsem el. Szakmai ártalom, hogy rutinosan karikázom a hibákat. Az utóbbi évek termése amúgy aggasztó. A gondozatlanul kiadott kézirat sokat levon a mű minőségéből is meg a kiadó tekintélyéből is, legyen szó bármelyikről. 

A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja már a címével is miliőt teremt. Az utóbbi években számos regény jelent meg, amely a századfordulón játszódik, és nem a pejoratív értelmű „nosztalgia” hatja át őket. Megmutatkozik belőlük, hogy ez a térség az ezredfordulón a virágkorát élte; Csáth Géza 1905-ben Sarasate koncertjét hallgatta. De maradjunk Zombornál: a regényben plakátok hirdetik, hogy Sághy Zsigmond társulata az ifjú Somlay Artúr főszereplésével mutatja be Ibsen Kísértetek című drámáját – ez csak néhány esemény, ami azt igazolja, hogy a térség bekerült a Monarchia vérkeringésébe. Kulturális élete és gazdasága ugyancsak magasra ívelt, ahonnan csak lefelé vezetett később az út. Ekkor szavazzák meg, hogy szobrot állítsanak Damjanichnak, és ekkor lett a Magyar Polgári Kaszinó a város társadalmi életének központja, ahol a négy kártyapartner találkozik, éppúgy, ahogyan Agatha Christie A Nagy Négyes című békebeli krimijében, amelyben a sakkjátékosok semmi egyébben nem hasonlítanak, csupán abban, hogy a rejtélybonyolításnak éppen ez a négyes szám adja kulcsát – meg az, hogy egyikük itt is kivétel.

Zomborban 1901. február 18-án hi­vatalosan is megalakult a Szabad Lyceumi Egyesület, melynek első elnöke Gozsdu Elek lett. Ahogyan az ő alakja beépül a regénybe, sőt az egyik kulcsfigurája lesz, az Hász Róbert igazi bravúrja, még azt is elhisszük neki, hogy a neves szerb költő, a regényben szintén megjelenő Kosztity Lázó összeszűri a levet Gozsdu nejével. Meglehet, hogy valóban így történt, nem jártam utána. Annak viszont a nyomára bukkantam, hogy Gozsdu Elek 1898 és 1906 között Zomborban töltött be felelős vármegyei tisztséget, az akkori Bács–Bodrog vármegyébenebben a városban elsőként ő indította el a szabad líceumi előadássorozatot, majd az azt követő vitát, amely meghatározta a korabeli művelődési és politikai életet.

Meglehetősen közismert szálak kötik a birodalom korabeli legendáihoz is a regényt, nyilván szándékosan. Végig előttem van ugyanis a regény szerkezete, hogy itt semmi sincs a véletlenre bízva; ahol veszítem a fonalat, ott a következő oldalon már megint sínen vagyok, mintha az olvasót erős kézzel vezetnék. Még arra is ügyelve, hogy mi forduljon meg a fejében. Mindjárt a regény elején arról olvasunk, hogy az áldozat nem volt egyedül: egy halott lányt is találtak mellette, szintén főbe lőve, amit sokáig titkoltak, továbbá hogy az ágy mellett éppen az ellenkező oldalon hevert a revolver a földön, ezért az áldozat öngyilkossága már a helyszínelőkben kétségeket ébresztett. Az áldozatot ráadásul kicsapongó, léha életvitele miatt sokan elítélték. Ebből az indításból nyilvánvalóan egy másik bűnügyi történet juthat az olvasó eszébe, ami szinte végig ott lappangott megoldatlanul a Monarchia tudatalattijában: a Rudolf-legenda. Ahogyan Krúdy is sokszor elővette a boldogtalan trónörökös tragédiáját, most egy egészen friss utalássort vélünk felfedezni. Akár a „vörös postakocsira” is gondolhatunk, mely a legenda nyomába ered, és itt átvezethet bennünket akár a sikarai erdőn is, ahol a regénybeli gyilkosság történt – ugyancsak havas tájban. Mindezek az utalások a regény intellektuális szálát erősítik, inkább azokat szólítják meg, akik olvasmányaikban és Zombor kultúrtörténetében keresik a cselekmény gyökereit.

Azok sem csalódnak azonban, akik csak hátradőlnek és kikapcsolódásként olvassák a regényt. Itt is az a gyilkos, aki a klasszikus krimikben: végig a szemünk előtt van, mégsem gyanakszunk rá. A cselekmény a műfajnak megfelelően lendületesen indul: Bánáti csendőrkapitány az éjszaka közepén riasztja Fábián detektívet, hogy magával vigye egy bűnügyi helyszínre, ahol Falcione Ádám holtan fekszik az ágyán, felöltözve, ujjai a szőnyeget érintik, melyen egy revolver hever. A csendőrkapitány döbbeneten ismeri fel a saját fegyverét, csak sejti, hogy a szálak a városi kaszinóhoz vezetnek, de erről nem világosítja fel a detektívet, inkább magánnyomozásba kezd. Mindketten rájönnek viszont, hogy a gyilkosság helyszínét berendezték: a tetem mellé egy felöltöztetett prostituáltat fektettek, akit jóval korábban és másutt öltek meg. Innentől válik letehetetlenül izgalmassá a krimi. A két nyomozó különböző érdekek mentén ered a gyilkos nyomába, akit egy rég elkövetett bűntény vezérel, mindenkin bosszút akar állni, így különböző módon válnak áldozatokká a kaszinóbeli baráti társaság elit tagjai. A nyomozás végül elvezet bennünket a gyilkoshoz. Van azonban a történetnek egy hasonlóan izgalmas, másik szála is: Fábián Marcellt kitett gyerekként találták meg az apácák, és felnevelték. A regényben a detektív saját származását is felderíti, a szálak a gyilkosságokkal kapcsolatba került családhoz vezetnek. A regény leghitelesebben megírt lélektani része az, amikor a detektív mégsem fedi fel a saját kilétét dúsgazdag „felderített” apja előtt.      

Könnyed és gördülékeny a stílus, szakmai szempontból viszont nagyon is szigorúak a kötöttségek, keskenyek a stílushatárok, melyeken belül az író mozoghat. Merthogy szakmai elvárásaink vannak, azonnal feltűnne akár csak egyetlen oda nem illő kifejezés, ami csak időközben honosodott meg. Gyakran eszembe jutott, hogy ezt hogyan oldja meg a szerző: mi az, amit a nevén nevezhet, és mi az, amire ki kell találnia egy kitérőt. Végtére is: nem egy századfordulón játszódó történelmi regényt olvasunk, hanem egy mai krimit.

Nem véletlenül forgatnak ugyanabból a krimiből harmadjára is filmet, mert időközben poros lesz – a film. Végső soron ugyanez érvényes az irodalomra is, és az újkori történelmi regények divathullámára is, melyeket elsősorban erőltetettségük és öncélúságuk miatt lep be a por nagyon hamar. Úgy gondolom, hogy van most a kortárs regénynek egy új hulláma, amely újra felfedezi az olvasót. Az írók hozzáállása is megváltozott: manapság azok is alaposabban utánanéznek saját történetük forrásainak, akik korábban úgy gondolták, hogy elegendő lesz hiányos tudásukat a fantáziájuk irracionalizmusával pótolni. A mai olvasót már nemigen lehet sületlenségekkel „megvezetni”. A fikcióízlés is változott, felgyorsult, kritikusabb lett. Az sem véletlen, hogy Hász Róbert korábbi regényei német, olasz és francia fordításban jelentős sikert arattak.

Ez a kis kitérő azért kívánkozott ide, hogy dicsérjem Hász Róbert arányérzékét. Éppen csak ott tért el a forráskutatástól, ahol már utána sem lehetne járni. A próza dinamikáját kell még kiemelnem, a tömör átvezetéseket és a vidéki szereplők önjellemző párbeszédeit. Érdekesség, hogy a pandúrdetektív szó csupán egyetlenegyszer fordul elő, a 130. oldalon. Az ő karaktere a legkevésbé jellegzetes, azt sem tudjuk, hogy néz ki, alig kapunk róla személyleírást, ellentétben a detektívtörténetek markáns világhírű nyomozóival. Nyilván fontosabb itt a többi szereplő, akiket meg kell különböztetnünk egymástól. A műfaj mégis feltételezi azt – különösen mert ez a regény a maga nemében kifejezetten jól sikerült –, hogy a szépreményű Fábián Marcell még sokra vihetné ebben a szakmában, lehetne folytatása, el tudnám képzelni az ugyancsak kisvárosi Barnaby vagy Murdock felügyelő bácskai alteregójaként.