k2 Színház: Hűség
2018.02.14.

A k2 Hűség című előadása valóban jelenidejű. Felelős. Nem művészkedik, hanem felkínál valamit, ami nélkül nem lenne szabad felnőni, ami nélkül nem lehet manapság felnőni. Például ehhez képest kellene felépülnie, mondjuk egy alaptantervnek. Az előadás persze nem gyerekeknek szól, hanem felnőtteknek – a kamaszok mostanában, tetszik vagy nem, védtelen és/vagy jó esetben kortársaik által álmenetileg mégiscsak védett felnőttek. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Boros Anna
Boros Anna

Az előadás szövegét Sándor Júlia nyerte ki Merle Mesterségem a halál című regényéből. A könyv forgatókönyvszerű, kissé sablonos, helyenként közhelyes, máshol didaktikusan egyszerűsítő, több helyen túlírt, ismétlődő, de nagyvonalaiban dokumentatívan elbeszélő (a nürnbergi per anyagai nyomán készült), közkedvelt regény, amiből a dramaturg szikár, erős anyagot hozott létre. Csak néhány helyen tűnt fel, hogy a szereplők a követhetőség miatt időnként kénytelenek elbeszélni némely körülményt vagy fordulatot, amelyek azonban szövegileg és színházilag is megoldottak lettek, az előadás drámaisága ettől nem gyengült meg. 

A szöveg, a rendezés és a színészek igyekeznek kiegyensúlyozni, hogy a Boros Anna játszotta nőfigurák (illetve még egy pap is) fontos dolgokat mutassanak fel, annak ellenére is, hogy akkoriban a nőknek, pláne ebben a történetben teljesen mellékes szerepük volt, de a színésznőre még így is kisebb feladat vár ebben a játékban (amit csak azért emlegetek, mert elbírna többet is), mint a két kollégájára. Rudolf Lang történetét Höss mintájára Domokos Zsolt játssza, az ő feladatában jelentős mélységek vannak, amelyeket figyelemre méltóan finoman, visszafogottan, ízléssel mutat meg. Horváth Szabolcs markánsan, ahogy Boros Anna is, sűrítve, pontos váltásokkal hozza azokat a karaktereket, amelyek megrajzolják a náci Németország világát, és az alulról induló, igyekvő, szabálykövető fiatalember történetét, egészen az auschwitzi lágerparancsnokság, illetve az általa ácsolt bitófáig. 

A három színész Benkó Bence rendezésében úgy érzi egymást, mint a légtornászok, akik látszólag a maguk mozgásának tökéletes bemutatására figyelnek, mégis leheletpontosan tudják, ki hol tart, és mintha az egész egy jól kitalált és alaposan begyakorolt halálugrás végrehajtása lenne, olyan feszültséget teremtenek, amit nem is lehet elbírni. Nem értem, hogy miért pont akkor és mitől kezd el folyni a könnyem, amikor Höss találkozik Eichmannal, hiszen a köztük zajló néhány mondatos párbeszéd pont olyan tárgyilagos, száraz, mechanikus, mint amilyen a történet sok másik pillanata is. Megyek velük, és a végére eljutok a fásultságig, arra gondolok, biztos megint feltorlódott bennem a történelem kínja, előtte nap a Dohányban a gettófelszabadításra emlékező beszédek is erről szóltak, miközben a körülöttünk levő valóság baromira nem akar tudomást venni azokról a mára ismert lelki, társadalmi, és egyéb szabályszerűségekről, amelyek tömegeket vittek el a felfoghatatlanságig. A társulaton látom Alice Miller Kezdetben volt a nevelés című könyvének ismeretét, pedig nem biztos, hogy olvasták (az előadás utáni beszélgetésen Zewde Eszter drámainstruktor említ néhány forrást, nincs közte) – s hát, éppen ez a csodálatos a színészekben, a színházban: egy ilyen elkötelezett, jó munka után tényleg megtudnak valami olyasmit a világról, mint egy tudományos kutatásból, és általuk, ha szerencsénk van, és éppen jól figyeljük őket, mi is megtudhatjuk ezt.

Boros Anna, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Boros Anna, Domokos Zsolt, Horváth Szabolcs. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A játékban néhány apró gesztust és eszközt használnak, egy táblát, menet közben rajzolt korabeli zsidó-öregember arcú ördöggel, ami nekem pont elég. Jó, a földre rajzolt kereszt is belefér, ami nem sokkal később ugróiskola lesz – mert hamar elhalványodik, ahogy kell, dramaturgiailag is. Az évszámok (ahogy A mi osztályunkban, illetve annyi más előadásban is), a színes játékvödrökből kivett és tenyérből szórt, fújt krétapor, a fekete, szürke, fehér felsők, a hózentrógerek nekem feleslegesek. Olyan erejű az egésznek az egyszerűsége, hogy minden kristálytiszta, nem kell se támogatni, se színezni, hiszen már a hangzásvilág is tökéletesen kifejező (az előadás alighanem csukott szemmel is érvényes), ahogy a kőkemény üvöltések és a selymes lágyan hangzó manipulációk rámutatnak mind a személyes, mind pedig a társadalmi relációkra. Miközben sűrű, feszes a történet, a nyilvánvalósága hagy helyet belebambulni abba, hogyan becsület a feltétlen engedelmesség, hogyan viszonyul a szabálykövetés önkényes felfüggesztése, a szabotázs és a szolidaritás egymáshoz, hogy a kétezer márkás géphez képest hogyan húsz pfennig az ember.

Az előadást követő közös drámamunka után az egyik gimnazista megkérdezte a színészeket, nem nehéz-e ilyen testközelben játszani. Horváth Szabolcs olyan szépet felelt erre, hogy nem is árulom el, mit mondott, hiszen a többiek nevében beszélt, és a munkájuk igazán elmondta, milyen is testközelben játszani. A k2 Színház előadásában valóságosabb, átélhetőbb, számunkra is kockázatosabb, amivel felénk fordulnak, mint az üzembiztosan működő, és nem kérdés, sok remek művészt foglalkoztató hagyományos színházakban, mert ezekbe az egyre szűkülő elit jut el, ezáltal sajnos egyre kevesebb közük is van a világhoz. A hagyományos színházak nyilván több embert érnek el, de más a tétje ezeknek a bárhol játszható, szélesebb közönséget megtaláló munkáknak. A fenti kérdés persze a csodálat és a minőség felismerésének a kifejezése volt, esetleg a zavarba ejtő talány, hogy mindez miben és mitől más a kanonizálódott színházi formákhoz képest, amellyel valamelyest nyilván volt szerencséjük megismerkedni. Na, nem mintha ezeknek az eötvösös diákoknak tolmácsra lenne szükségük, hibátlanul mentek az előadással és az utána következő beszélgetést igen minőségivé tették az odaadásukkal és egymás és a jelenlevők iránti bizalmukkal.

 Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Szerző: Proics Lilla