Az egyetem 202-es termébe belépve lakásszínházi térbe érkezünk meg, ahol épp baráti vacsorára készül két fiatal pár. Közösen terítenek, nevetgélnek, nem zavartatják magukat, hogy mi közben körbeüljük őket és „hallgatózunk”.  Az aktuális, mindenkit megbotránkoztató hírekről fecsegnek, most épp arról a szegény sünről, akit egy fiatal férfi bántalmazott nemrég. Ezután kezdetét veszi az előadás, bár nem lehetünk biztosak benne, hogy ez pontosan a csevegés melyik pillanatában is történik. 

Jelenet az előadásból.

A párok próbálkoznak könnyedebb és súlyosabb kérdéseket is feltenni egymásnak, például, hogy mikor voltak utoljára színházban, amire nem is nagyon jön válasz senkitől, de felmerül a babakérdés is, ami aztán a látszólag idilli, önfeledt beszélgetést egyre kínosabb mederbe tereli. Féltékenységről, megcsalásról és egy talán elhamarkodott gyermekvállalásról látunk nagyon közeli képeket a Zsótér-Börcsök osztály három tagjától (Nagy Katica, Kurely László, Szalay Bence) és Stork Natasától, aki szintén Zsótér Sándor osztályába járt, kereken tíz évvel ezelőtt. 

Ő talán, jó értelemben véve, a legszemtelenebb a játszók közül, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb tapasztalata is neki van az ilyen típusú közvetlen színházi létezés terén. Gondoljunk csak Mundruczó Kornél A Frankenstein terv című előadására, vagy a Kárpáti Péter által írt és rendezett A pitbull cselekedeteire. Stork Natasa folyamatosan próbálja beavatni a nézőket azzal, hogy ránk mosolyog és összegzi a zavarba ejtő jelenetet egy „hát ez ilyen”-nel. Nem hagyja, hogy kívül maradjunk, hiszen ennek a műfajnak éppen a személyességben rejlik a varázsa. (Ilyen kiszólása volt az is, amikor az asztalnál ülő vendégeivel rögtönzött személyiségtesztes játékot akart játszatni, hogy oldja a feszült hangulatot, de egy pillanatra kinézett rám és hanyag módon utasított, hogy ezeket én is írjam fel.) 

A jelenet végén csak ketten maradnak, de itt is felmerül a kérdés, mint a darab kezdésénél, hogy mi számít az elejének és a végének, illetve, hogy melyik párbeszéd megírt és melyik rögtönzött? Ez nem csak nekünk kérdéses, a színészek is mintha belegabalyodnának ebbe, ők maguk is felteszik a kérdést egymásnak: „de ez már nem impró?”

A jelenetek látszólag egymástól külön életet élnek, mégis sok közös van bennük. Olyan emberi kapcsolatokat, konfliktusokat és útkereséseket láthatunk, amik nagy valószínűséggel mindenki életében megtörténtek, vagy megtörténhetnek. A továbbiakban egy átmulatott éjszaka utóéletét követhetjük, ahol nem merjük kimondani, hogy mit akarunk, vagy mit nem akarunk a másiktól, akit az ágyunkban találunk. Csak sejtetünk, terelünk, próbáljuk zavarunkat viccekbe csomagolni. Az előadás egészére igaz, hogy amint elhinnénk egy jelenetről, hogy színészeket látunk kitalált szerepekben, előre megírt szövegeket mondva, újra és újra kizökkent minket a darab. 

Ezután az ágy széléről félig lelógó srác (Hajdu Tibor), fejét egy felmosó vödörbe lógatva, a barátaitól próbál segítséget kérni, hogyan szedje fel az előző jelenetben meghódított Natasát. A haverok a józanok lenézésével froclizzák a másnapos vagy talán még mindig részeg barátjukat, akiből nehéz kiszedni, hogy tényleg együtt volt-e a lánnyal, vagy csak az előző jelenetről beszél még. Eddig sem volt könnyű eligazodni a valóság különböző rétegei között, ahol a színészek életében megtörtént események, az előre megírt színpadi szöveg és az improvizáció hirtelen jött mondatai és gesztusai keverednek, most még egy össze-vissza beszélő, kótyagos fiú kusza beszéde is „bezavar”. Végül kárhoztatja a rendezőt (Kárpáti Péter) és a dramaturgot (Gábor Sára), amiért kihúzták a szeretkezős jelenetüket az előadásból. Az egyik jó barát (Koller Krisztián) oda is szúr egyet, hogy nem lett az kihúzva, csak át lett osztva. 

Fotók: Ódry Színpad

A többi jelenet is hol szürreális, hol nagyon is valóságos elemekből épül fel. Két orvostanhallgató lakáskeresését láthatjuk, ahol a kötelező körök után nem sokkal a házigazda (Bajor Lili) megágyaz nekik és saját ágyába fekteti őket, valamint két férfi (Konfár Erik, Hevesi László) tisztázó beszélgetésének lehetünk fültanúi, akik egy vakok által üzemeltett lakásétteremben, a koromsötétben próbálják meg rendezni soraikat. Habár szinte az egész jelenet alatt csak fluoreszkáló székek és képkeretek fénylenek, a telefonnal megvilágított pillanatokban láthatjuk, ahogy a maga elé meredő Fehér András és a pupilláját szinte eltüntető Szalay Bence tökéletesen hozzák a vak vendéglátós duót, akiktől egy perc nyugalmuk sincs az oda érkező vendégeknek. 

A darab végére minden szereplő visszajön a szobába, ahol a próbafolyamatra és a negyedévesek még folyamatban lévő tanulmányaira reflektálva különböző helyzetgyakorlatokat kell csinálniuk: például szexin bejönni egy ajtón, vagy farkasszemet nézni a pókerarcú Stork Natasával, miközben Hevesi László dalban improvizál és citerázik. 

Felszabadító élmény nézni őket, ahogy felszabadító érzés lehet játszani is. A játékból egyébként mi sem maradunk ki. Mindenki más úton, de ugyanahhoz a végeredményhez jut el: mindenki beleadta saját magát és a saját választásait, de az eredmény mégis egységes. Egy igazán szellemes, szórakoztató előadás, amit szívesen megnéznék megint, kíváncsian várva, hogy milyen újdonságokkal lepnek meg legközelebb az impró hevében.