Honfoglaló, A Piramis
2018.01.22.

Két új vetélkedő is indult nemrégiben a magyar tévécsatornákon. Ha azt mondjuk, hogy egyik sem érdemli meg a néző figyelmét, még finoman is fogalmaztunk. GERA MÁRTON KRITIKÁJA.

„Semmi gond, semmi gond” – mondja Stohl András A Piramisban, amikor az egyik játékos összekeveri Nagy Annát és Törőcsik Marit, és a távolban ebben a percben biztosan felsírt mondjuk Egri János, de a klasszikus kvízműsorok atyjai is a szívükhöz kaptak. Ha valami, a fenti kijelentés elég jól mutatja, mit is lehet várni a TV2 új vetélkedőjétől, melyet megmagyarázhatatlan oknál fogva hivatalosan „kvíz-műsorként” definiálnak, holott a (game) show elnevezés sokkal közelebb állna a valósághoz. Persze, aki bekapcsolta az elmúlt években a tévéjét, tapasztalhatta, hogy a kvízműsorok valójában megszűntek. Változik a televíziózás, változnak az igények, igazodni kell, mondanák erre a programigazgatók, a néző viszont csupán azt tapasztalja, hogy ma simán kvíznek nevezik azt a show-t is, melyben magas oszlopok között kell ugrálni, vagy széfeket kell nyitogatni, esetleg a kanapán ülve kell tökéletesen irreleváns és idióta kérdésekre válaszolni. Szóval tényleg változik a televíziózás, nem vitás, de annyi bizonyos: olyan műsorokra, mint A Piramis, aligha van szükség.

Nem az a legfőbb baj, hogy a műsor valószínűleg koppintás (az RTL legalábbis ezt állítja, szerintük A Fal című, licenszen alapuló show-t lenyúlta az örök második), ez a mezei tévézőt a legkevésbé sem érdekli, és soha nem is érdekelte: teljesen mindegy volt, hogy valamit Való Világnak, vagy esetleg Big Brothernek hívnak, ha mindkettő ugyanarra volt képes. Ezt a problémát majd eldöntik a jogászok, az ember, aki este hétkor odaül a készülék elé, leginkább arra kíváncsi, hogy mire is kellene naponta másfél órákat szánnia. Mert A Piramis ilyen hosszú, és nehéz elképzelni, hogy a műsort tényleg a 21. században élő emberek csinálják, mert ha így lenne, nyilván tudnák: ilyen hosszú műsort nem szabad legyártani. Nincs az a műsorvezető, nincs az a formátum, és nincs az az izgalom, ami miatt az esténkből ennyi időt áldoznánk egy tévéműsorra.

Főleg úgy nem, hogy amit látunk, csak a legkevésbé emlékezetet kvízre. Itt persze rögtön lehetne is említeni a hibákat, hogy Dubajt például országként definiáltak egy kérdés erejéig, vagy hogy néha úgy tűnik, maguk a válaszok sincsenek összhangban a kérdésekkel, ám ezek apróságnak tűnnek, ha megnézünk egy-egy adást. Mert A Piramis másfél órás adásidejébe csupán pár, a fentihez hasonló kérdés fér bele, és ezzel remekül illeszkedik is a mai trendekbe, és pontosan megmutatja, miért nehéz kedvelni manapság a hasonló műsorokat. Ezek igazából a legkevésbé sem a kérdésekről, a játékosok elméjéről, vagy utóbbi szimpatikus hiányosságairól szólnak, hanem inkább arról, hogy Katalin nagyon szeretne majd elmenni Las Vegasba a nyereményből, Béláék viszont esküvőre gyűjtenek, azonban szomorúan távoznak, mert nem jutnak tovább a következő körbe.

A Piramist ilyesformán egész egyszerűen lehetne nevezni vetélkedős Joshi Bharat Show-nak, vagy néhány kérdéssel felturbózott Mokkának, ahová eljönnek a játékosok, akik elmondanak magukról mindent, amit csak tudnak másfél órában. Ez a mostani televíziózás óriási tévedése, és valójában ezért nézhetetlen ez a műsor is: a néző ilyen mértékben, ilyen részletességgel senkinek a háttértörténetére nem kíváncsi. A jó kvízműsor persze pontosan tudja ezt: csak kicsit csemegéz a nyereményért küzdő hétköznapi hős életéből, a műsorvezető olykor-olykor kérdez valamit, de tisztában van az arányokkal, és a show elsősorban a kérdések által megy előre. Aki kételkedne abban, hogy létezett-e egyáltalán ilyen műsor, nyugodtan gondoljon vissza a Legyen Ön is milliomos!-ra, netán a show-elemektől és humortól sem mentes Maradj talpon!-ra.

Ezekkel szemben A Piramis másfél órás hülyéskedés, melyben kezdetben két kétfős csapat küzd egymás ellen, majd a második körre már csak egyetlen csapat marad, akinek esélye van a főnyeremény megkaparintására. Ehhez persze szerencse is kell, és leginkább ezért zavarba ejtő műsor ez: a nyereményalapot úgy lehet növelni, hogy a mennyezetről leeső labdáknak a megfelelő helyre kell esniük, ezt azonban a játékosok nem tudják befolyásolni. A láthatólag teljesen átszellemülő, a nyertesek nyakába oly szívesen ugró Stohl András viszont szinte minden alkalommal bemondja, hogy „szurkoljátok be a labdát”. Nos, a világon egészen sok mindent lehet csinálni, de labdát „beszurkolni” aligha, ehhez képest a játékosok, izgatottságot mímelve, rendre odavonulnak a labdák alá, és elkezdenek nekik szurkolni. Hogy mindennek mi értelme van, senki ne kérdezze, de ilyenkor még a stúdió is felbolydul, a játékosok hangosan kiabálni kezdenek, a labda meg eljut valahová mindettől függetlenül. Ugyanakkor nem is ez a legkínosabb A Piramisban: ami igazán zavaró, hogy egyetlen pillanatig sem tűnik őszinte műsornak. Olyan, mintha szóltak volna pár statisztának, hogy most a küzdő játékosokat kell eljátszanotok, ők pedig el is végzik a feladatot. Nyilván nem ez történt, hanem a csatorna szeretett volna egy „érzelmes vetélkedőt” gyártani, de azonnal átesett a ló túloldalára, és elkészült a nagyon művi, nagyon teátrális show, melyben a labdák alá vonuló játékos úgy örömködik, mint az elutasításra ítélt hallgató a színművészeti vizsgán.

Szente Vajk
Szente Vajk
„Ez a Honfoglaló, a játék, ahol a tudás valóban hatalom” – ezt már a műmosoly legnagyobb hazai szakértője, Szente Vajk mondja esténként, amikor elindul a Dunán a Honfoglaló. Ez is vetélkedő, és ez sokkal klasszikusabb, ha úgy tetszik, „kvízesebb”, mint A Piramis. Csak éppen ugyanakkora csalódás, mint a TV2-es párja.

Aki a 2000-es években sokat ült számítógép előtt, keni-vágja, hogy mi is az a Honfoglaló. Ez volt az a magyar fejlesztésű online játék, amit annyira jó volt játszani az infóórák unalmas perceiben, és voltak olyan tanárok, akik maguk is szívesen csatlakoztak egy-egy villámháborúhoz. Rémesen egyszerű, mégis lendületes és szórakoztató játék volt ez, ami stratégiainak hazudta magát, pedig hát csak egy profin összerakott kvízjáték volt, melyet egy hosszabb óraközi szünet alatt is lehetett tolni, és igen, még fejlődni is lehetett általa, elvégre kérdésekre kellett válaszolni, aki meg ügyes volt, egyre több magyarországi megyét foglalhatott el.

Azt viszont senki sem mondta, hogy mindez a tévében is működni fog, és hát az adásokat látva nyugodtan kijelenthető: nem is működik. Amíg a neten mostanság is jó honfoglalózni, a Dunán futó műsor elkeserítően avíttnak tetszik, és már a főcím (melyben lovagok futkosnak fel és alá) láttán elmegy az élettől az ember kedve. Pedig a játékmenet teljesen megegyezik a régóta ismerttel: három játékos mérkőzik meg egymással, és aki több megyét szerez meg, az lesz a bajnok. Ez rendben is van, mi is így játszottuk ezt évekkel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy a győztes akkor nem kapott semmit, maximum a gépe előtt, a prófétai magányában örülhetett.

A tévés Honfoglaló kapcsán ugyanakkor megannyi rejtélyre nincs magyarázat: miért kell a játékosokra szánalmasan festő köpenyeket adni, vagy éppen mi az oka annak, hogy a stúdióban ülő közönség olykor olyan arcot vág, mintha temetésre menne a felvétel után? Csupa izgató kérdés, de mind eltörpül a leglényegesebb mellett: miért Szente Vajk vezeti ezt a műsort? Adná ugyanis magát, hogy akinek már egy Magyarország, szeretlek!-kel is meggyűlt a baja, ne vigyen napi vetélkedőt, de úgy látszik, ilyen racionális érvek nem játszanak szerepet a köztévénél. Így most minden este Szente Vajk köszön be a Honfoglaló nézőinek, aki sajnos se nem túl izgalmas jelenség, se nem humoros, leginkább csak unottan vezetgeti a műsort. Ami egyébként pontosan olyan, mint maga a műsorvezető: nem valami izgi.

Mi tagadás, a kérdések sokkal komplexebbek, jobbak, értelmesebbek, mint mondjuk A Piramisban, ám ez kevés, ha a műsor olyan lassan vánszorog előre, hogy egy újabb megye megszerzéséig elbóbiskol a néző. Őszintébb, a TV2-esnél kevésbé harsány show ez, melybe a játékosok sem életüket és munkásságukat jönnek elmesélni, csakhogy ettől még nem lesz jó. De arra legalább alkalmas, hogy az ember rájöjjön: az interneten még mindig lehet honfoglalózni, és az sokkal értelmesebb tevékenység, mint akár A Piramist, akár a Honfoglalót nézni.

A Piramist a TV2, a Honfoglalót a Duna vetíti hétköznap esténként.
Szerző: Gera Márton