Alkotóinak közleménye szerint „nemzetközi szinten is” ez „az első félig megírt forgatókönyvű, »doku-reality« műfajú alkotás egy szimfonikus zenekar életéről”. A mindennapok nyelvén mindezt úgy foglalhatjuk össze, hogy a Concerto Budapestet, művészeit és művészeti vezetőjét–karmesterét, Keller Andrást népszerűsítő filmsorozat készült, amelynek epizódjai egy internetes felületen [az Origón – a szerk.] jelennek meg hétről hétre. E sorok írásakor az összevont 1–2. és a 3. epizód volt megtekinthető.

Egy kiváló és sok tekintetben új utakat kereső zenei együttes népszerűsítésében persze semmi rossz nincs, kivált, ha a vállalkozás azt is célul tűzi ki, hogy magát a zenét is közelebb hozza az erre fogékony, bár kívülálló nézőkhöz. Ez pedig nyilvánvalóan az alkotók elsődleges céljai közé tartozott: a látott két rész egy-egy korszakos remekmű, Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája és Beethoven 4. szimfóniája próbái, felvétele, illetve előadása köré szerveződött, s – Kodály szellemében, aki szerint már a kisgyermeknek is a legmagasabbrendű művészet dukál – még a hangulati aláfestő zenéket is Bartók és Kurtág jelentős művei közül válogatták. És ez igazán rokonszenves.

Sok mindent meglehetősen könnyedén vesz a Született muzsikusok. A főcímnek a sorozat címét tartalmazó kockája első helyen, nagyobb méretben hozza az angol címet. Ebből is sejthető, de a nyilatkozatokból is kitűnik, hogy a zenekar megbízásából készített filmet külföldi vagy talán elsősorban külföldi forgalmazás reményéből készítették; az azonban kissé slendrián, hogy a főcím egy része csak angol, más része kétnyelvű, ismét más része meg csak magyar.

A film két fő vonalon halad. Az egyik, a „reality”-vonal tulajdonképpen szabályos portréfilm, amely egyrészt bemutatja a művészeket munka közben, természetes környezetükben: a próbateremben, a stúdióban és a hangversenyteremben (vagy éppen sörözés közben), másrészt meg is szólaltatja őket – leggyakrabban természetszerűleg Kellert. Van azonban egy másik, fiktív vonal is a történetben, Keller – amúgy valóságos – Stradivari-hegedűje bécsi ellopatásának krimi-szála. A magam részéről, minden naivitásával együtt, ezt a szálat is hasznosnak tartom, tudniillik egy tíz-tizenegy részes, összesen valószínűleg két–három órát kitevő portréfilm önmagában bizonyára elriasztóan hatna, bármilyen szép zenéket hallhatunk is közben, és bármilyen rokonszenvesen nyilatkoznak is jelentős művészek.

Nos, a Stradivari-sztoriban különösen sok az elnagyolt részlet. Nem értjük, hogy milyen gépkocsiban zsörtölődik Keller Bécsbe menet, „gyerekeknek” szólítva a gépkocsivezetőt és a láthatatlan útitársakat, amúgy főnökösen, mintha szolgálati úton volna. Ámde mégsem lehet szolgálati úton, hiszen tudjuk, hogy a hegedűjét akarja megjavíttatni, s amikor kiderül, hogy Bécsben kell éjszakáznia, akkor örömmel újságolja el feleségének, milyen szép és tágas szobát vett ki a kedvenc szállodájában, és milyen olcsón. Azután azt sem értjük, hogy egy neves bécsi hegedűjavító, ha javításra átvesz egy Stradivarit, miért nem páncélszekrényben helyezi el éjjelre, miért csupán azzal nyugtatgatja az aggódó hegedűst, hogy van riasztóberendezése, és különben is az értékes éremgyűjteményét is ott tartja. Egyáltalán, hogyan kerül Keller egy általa addig ismeretlen bécsi hangszerjavítóhoz, amikor az effajta hangszerek tulajdonosai a kölcsönszerződésben a legszigorúbban ki szokták kötni, ki nyúlhat hozzá a hangszerhez. Vagy miután a hangszerjavítónak elemi érdeke, hogy azonnal értesítse a rendőrséget (hiszen különben maga is gyanúba keveredne), hogy lehet az, hogy a hegedűt Pápai Ákosnak kell üldöznie a rendőrség helyett? Legkevésbé pedig azt érjük, hogy a két kifejezetten primitív és kétbalkezes – még egy rendes orgazdával sem rendelkező – magyar tolvaj hogyan járhatott túl akár egy közepes bécsi riasztóberendezés eszén is. Egy idő után azonban rájövünk, hogy ezeken az elnagyolt részleteken ugyanúgy teljesen fölösleges fennakadni, mint egy kabarétréfán vagy egy Rejtő-regényen filológusi vagy történészi erényeket számonkérni: ez a könnyed és humoros szórakoztató szál akár félig abszurd krimiparódiának is tekinthető, à la Limonadový Joe.

Klenyán Csaba (Forrás: Concerto Budapest)

Amiképpen az is az erények között tartandó számon, hogy a komoly, tehát a portré-részben ugyancsak találunk humort – főként afféle zenészhumort, ami talán nem fergeteges, de hamisítatlan és életszagú („akkor játszd csak minden második hangot”). S ha előfordul is, hogy egy-egy szituációt keresettnek vagy beállítottnak érzünk – a Keller-házaspár egy-két pillanatát vagy amikor a zenészek egy csoportja felszólamlással él Kellernél bizonyos ütemek feszültségtartalma tárgyában –, alapvető benyomásunk az, hogy a kapott kép alapjában reális, nem tendenciózus. Így például Keller András hírhedett mufurcsága, a kollégákkal szembeni kíméletlen maximalizmusa némi jótékony öniróniával bár, de életnagyságban megjelenik. Másfelől, amikor ugyanő egy-egy kollégáról – Konrád Györgyről és még többekről – szép szavakat mond, akkor annak is hitele van: nem hangzik úgy, hogy egyszerűen hazabeszél, saját „alattvalóit” dicséri, hanem érezzük az őszinte tiszteletet és annak a valóságos örömét, hogy az illetővel dolgozhat.

Mert a nettó zenei ismeretterjesztésen felül a sorozat fő hozadékát azok az egy-két perces snittek jelentik, amikor egy Konrád György, egy Klenyán Csaba, és bizonyára még jó páran a hátralevő epizódokban, a zenéhez fűződő viszonyukról beszélnek, testközelből válnak megfigyelhetővé a néző számára. Nem nehéz megjósolni, hogy ezek a részletek már pár évtized múlva is igen jelentős értéket fognak képviselni.

Egyvalamire azonban vigyázni illene, illetve illett volna, hiszen úgy tudom, a sorozat már elkészült, dobozban van. Tudniillik arra, hogy a dokumentum és a fikció/limonádé határai teljesen egyértelműek legyenek. Nem hittem például a szememnek, amikor az 1–2. epizód közepe táján egy hegedű képével együtt a következő felirat jelent meg:

Igazán megható megszemélyesítés, és talán van, akit ez arra figyelmeztet, hogy itt a fiktív vonalon járunk; a többség azonban bizonyára nem fog gyanút. Mármost itt minden roppant valószerűen hat (évszámok, Esterházy, Haydn, Búcsú-szimfónia stb.), ám szinte semmi sem valóság. Mindenekelőtt: Fertőd 1950 előtt nem létezett, Haydnnal kapcsolatban Fertődöt emlegetni ugyanolyan, mint Mátyás király budapesti megkoronázásáról beszélni. Az „Eszterháza” név pontosan olyan kiemelkedő érték, olyasféle gyöngyszeme a magyar (és az európai) kultúrtörténetnek, mint a franciáknak Versailles vagy Fontainebleau, a németeknek Sanssouci vagy a cseheknek Český Krumlov. Teljesen érhetetlen számomra, mi motiválja azokat, akik az Eszterháza nevet, becses nemzeti kincsünket akár anakronizmus árán is, tűzzel-vassal igyekeznek a köztudatból eltüntetni. Ami pedig a hegedűt illeti: azt tudjuk ugyan egy 1938-as leltárból, hogy akkor még valóban őriztek Eszterházán egy (állítólagos) Stradivari-hegedűt, továbbá egy másikat is, amelyet hagyományosan Haydn hangszerének tartottak. Azt azonban senki sem tudja, hogy az illető Stradivari már Haydn idejében hercegi tulajdonban volt-e, és természetesen még kevésbé azt, hogy a vásárlás 1766-ban, egyáltalán „Fényes” Miklós majorátusa alatt történt-e. Mindazonáltal ha már 1772-ben, a Búcsú-szimfónia bemutatójának évében mindkét hangszer Eszterházán lett volna használatban, akkor – a leltár fenti distinkciójától függetlenül is – egyértelműen Luigi Tomasini koncertmesternek dukált volna a Stradivari, hiszen Haydn lett volna az első, aki őt nagyszerű hegedűsnek, önmagát pedig afféle hegedülő zeneszerzőnek minősítette volna. NB: arról a Tomasiniról beszélünk, aki – bizonyára valóban Haydnnal együtt – megszólaltatta a Búcsú-szimfónia utolsó akkordját: az első hegedűben egy fisz’, a másodikban egy aisz hangot. Tudniillik – és ezt a film készítésében többfajta minőségben is részt vevő zenetörténész, ha már nem tudta fejből, igazán megnézhette volna egy jobb kottakiadásban – a szimfónia befejezésének pillanatában a kiürült színpadon, a gyertyák elfújása után, nem ketten, hanem négyen maradtak némán: két hegedűs (bizonyára Tomasini és Haydn), valamint egy-egy hegedű. Az már csupán hab a tortán, hogy az 1938-as leltárban szereplő mindkét hangszer megsemmisült a II. világháborút követően, aminek egyik legkézenfekvőbb következménye az, hogy egyikük sem kerülhetett az 1960-ban született Keller András használatába, s így azt tőle el sem lophatták sem Bécsben, sem sehol máshol.

Realitás és fikció világos elválasztásának elmulasztása és fontos történelmi tények nem ismerete vagy meghamisítása (ezek a tények valóban fontosak, nem úgy, mint a krimi-szál elnagyolt részletei) vezetnek – akár szándékolatlanul is – a megtévesztés veszélyének felidézéséig, de mindenesetre a Haydnra és Eszterházára vonatkozó elterjedt városi legendáknak egy továbbival való gyarapításáig, mely szerint létezik egy tárgy, amely bejárta volna az Antonio Stradivari – Esterházy I. Miklós herceg – Joseph Haydn – Keller András útvonalat. Nos: ilyen tárgy nincs, ez a mesei szálhoz tartozik. Nem „doku”, nem „reality”: kitaláció.