Katia és Marielle Labèque a Zeneakadémián
2018.01.21.

Külföldön fellépő muzsikusok előszeretettel adnak ízelítőt hazájuk repertoárjából, de legalább ilyen gyakori, hogy az idegenben koncertező művész előzékenyen a vendéglátó ország zenetörténetének becses darabjait tűzi műsorára. A világhírű francia zongoraduó az utóbbi gesztust gyakorolta. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Még mindig nagyon fiatalosak, még mindig nagyon szépek, még mindig nagyon hasonlítanak egymásra – és még mindig nem ikrek. Katia (1950) és Marielle (1952) Labèque ezúttal csupa kétzongorás művet adott elő, egyetlen négykezes sem szerepelt tömör koncertjük műsorán. Viszont a hangverseny négy műsorblokkjából három a magyar közönség és a magyar szellem előtti főhajtásként volt értelmezhető. Igaz, bevezetőül Bryce Dessner (1976) amerikai zeneszerző művét ismerhettük meg. Ezt követően azonban először Bartók Hét darab a Mikrokozmoszból című ciklusának öt tétele következett, majd hatalmas kontraszttal Brahms három Magyar táncának hol szilaj, hol meg édesbús hangulataiban merültünk el, hogy a szünet utáni műsorrészben ismét visszatérjünk Bartókhoz, a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonátát hallgatva meg – a mű megszólaltatásakor Simone Rubino és Andrea Bindi csatlakozott a duó tagjaihoz.

A Labèque nővérek
A Labèque nővérek

Dessner kompozíciója a rejtélyes El Chan címet viseli, s ez a művet inspiráló természeti környezetre utal. A zeneszerző ugyanis egy festői szépségű mexikói nemzeti park élménye által megihletve vetette kottapapírra a mű hét tételét (1. El Charco del Ingenio; 2. Points of Light; 3. Four Winds; 4. Ballad d’Allende; 5. Coyote; 6. Pool of El Chan; 7. Mountain). El Chan nem más, mint egy sok legenda által övezett tó szelleme, mitikus alvilági lény, aki a titokzatos vizekben lakozik – tudhattuk meg a műsorfüzetből. A mű jellegzetes posztmodern amerikai muzsika a repetitív irányzat leáldozása utáni időszakból. A tételeket a minimalizmus gondolkodásmódja és finoman satírozott, ám felismerhető tonalitás jellemzi – valahogy úgy, ahogyan azt az utóbbi évek legjelentősebb amerikai komponistájától, John Adamstől tanulták a fiatalabb korosztályok képviselői. Katia és Marielle Labèque színes és hangulatos előadása elsősorban a tételek misztikus titokzatosságát igyekezett előtérbe állítani.

A Magyar táncok közül hármat választott a két zongoraművésznő: két jól ismert, svungos-temperamentumos tétel (no. 1, g-moll; no. 5, fisz-moll) között szólalt meg egy ritkábban terítékre kerülő, mérsékeltebb pulzusú darab (no. 20, e-moll), ily módon egy látens háromtételes gyors–lassú–gyors nagyforma élményét nyújtva a hallgatónak. A virtuóz és elegáns előadás a középső darabban igazi lírával örvendeztetett meg, a két szélsőben pedig olyan módon fokozta tudatosan a végletekig a Magyar táncok előadói hagyományában elfogadott kávéházi modorosságokat (lassítások, gyorsítások, hirtelen gesztusok, hangsúlyok), hogy az eredmény egyrészt hangos nevetésre fakasztotta a közönséget, másrészt sajátos intellektuális bravúrral egyszerre mutatta be a jelenséget és annak karikatúráját. Ráadásul a két zongorista még arra is képes volt, hogy a kifigurázott túlzásokat szeretnivaló színben tüntesse fel – gesztusaik inkább azonosultak e nagy hagyományú modorosságokkal, mintsem elhatárolódtak tőlük.

És Bartók? Élvezetes és egyszersmind elgondolkodtató tolmácsolásokban lehetett részünk. A Mikrokozmosz hét darabjának szerzői kétzongorás változatából hallott öt tétel (1. Bolgár ritmus; 2. Akkordtanulmány; 3. Perpetuum mobile; 5. Új magyar népdal; 7. Ostinato) pontossággal és virtuozitással, lendülettel és a bartóki indulatot átérző olvasattal örvendeztetett meg. Hasonlóképpen a Szonáta előadása, amelyben a mű formátuma is méltóképpen érvényesült, és persze a nagyszerű kamarazenei összjáték, amely nemcsak a két zongorista egymás minden rezdülése iránt figyelmes muzsikálását jelentette, de a két kiváló ütős egyenrangú és szuverén közreműködését is, amelynek köszönhetően jelentős és hiteles előadásban szólalt meg Bartók remekműve. Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy mind a Mikrokozmosz-tételekben, mind a Szonátában egy árnyalatnyit másféle volt a Bartók-jelenséghez való viszonyulás, mint amilyent mi, magyarok a Bartók-előadás hazai nagyjaitól megszoktunk.

Bartók műveit a magyar interpretációs hagyomány úgy értelmezi, mint a „szigorú, szilaj, agresszív nagy zenész” (Illyés) üzenetét, a karakterizálásban meghatározó elemként juttatva érvényre egyfajta kinyilatkoztatás jelleget, keménységet, kérlelhetetlenséget. A magyar muzsikusok a maguk előadásmódjával azt sugallják: Bartók szava – a Törvény. A magyar szellemtörténet így szocializálta a hazai művészeket, nekünk Bartók ezt jelenti. Ehhez képest feltűnt, hogy a két Labèque nővér Bartók-játéka mennyire mentes mindenfajta elfogódottságtól; észrevehettük, mennyire természetesen és felszabadultan szólaltatják meg Bartókot, s hogy ennek nyomán mintha megváltozna a zene tónusa, hangsúlyrendszere, lüktetése. Ami szerintünk démoni, az szerintük játékos. Óvakodjunk attól, hogy azt mondjuk: ez vagy az az „igazi” Bartók, de vegyük észre, hogy ez is egy lehetséges értelmezés. Labèque-ék Bartók-ritmikája elasztikusabb, megengedőbb, mint a miénk. Ki ismeri jobban Bartókot: mi vagy ők? És az ő előadásmódjuk egyben értékítélet is? Nem tudhatjuk a választ, egy azonban biztos: az ilyen – magasrendű, ugyanakkor a magyar hagyománytól némiképp eltérő – Bartók-előadásokat érdemes komolyan venni, és ezek hallatán érdemes azon is elgondolkozni, mi, magyarok nem nélkülözzük-e olykor a reális megítéléshez szükséges távlatot, hozzánk közel álló nagyjainkat szemlélve. 

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. január 13.