Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MOST PEDIG MI JÖVÜNK

A fecsegő potyautas 20.
2018. jan. 18.
És amikor a nemzeti lélektan előküzdi magát a tétova részegséggel hegedülő susnyásból, csak azt mondja: most pedig mi jövünk. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
A mai, havazásos januári délelőttön abból a szóból indultam el, hogy jönnek. Borítékolható az asszociációs csillaghullás. Hogy kik jönnek, miért, mi célból, néger, arab, piréz, buzi, zs., c., de jó, fátyol föl, abrakadabra. Különben Spiró György versét idéztem szeretettel és megrendült nosztalgiával, illetve csupán csak annyi módosítással még, hogy hát, Gyuri, a picsába, el se mentek. Ki megy innen el?! Ezek?! Nem ezek mennek el, (hová), ők csak előjönnek, kibújnak, módosítanak, újraterveznek, újra és újra, mint a tavaszi tücsök. Ott ült a szecessziós hálószobában, a pártbizottságban, az újnyakkendős kommunikációs társaságban, a régi szocialista pörkölt-pezsgőfürdőben, a mellét verő, szerény képességű versben, a rendszerváltás fogantatásában, és várta, csak várta, hogy előjöhessen. És elő is jött. Mára öltöny a dubaji terminálból, nyakkendővel, három nyelven beszélek, kérlek. Pezsgőnél eltartom a kisujjam, fodrászom száma negyedik a mobilom ranglistáján. És volt Oxford. Volt Columbia – is, akár. És amikor a nemzeti lélektan előküzdi magát a tétova részegséggel hegedülő susnyásból, csak azt mondja: most pedig mi jövünk.  
 
Visszalépek az időben vagy tizenöt évet. Volt az asztalon egy jobb fajta, alföldi vörösbor. Két, három pohár. Meztelen, szép, érett nőt játszott az ablak előtt az ősz, ragacsos körtemellek, a retrográd kivitelezésű fanszőrzetben eltévedt, egyre zaklatottabb lett a méh, és még a jókora, összetett, mámoros, vadkapitalista szabadsággyakorlás. Régen volt. Azt mondta ott, azon a szegedi őszön, kissé meghajolva az egyik barátom a másiknak, hogy, értsed meg, mi jövünk. Világos?
Úgynevezett két rendszerváltó tag, bölcsészek.
 
Mi-jö-vünk, diktálta halkan, súlyosan a másik arcába az egyik. Nem értette a megszólított barátom a kijelentés… őőőő… jelentőségét. Nem fogta föl a szakácsnő seggét. Túl is élted, a gazdátlanuló állami bizományból szert is tettél valamennyire, nemdebár, időközben, hát mi kell még, mondd? Hova jössz? És miért? Ellenem? Ilyenekre gondolt a barátom, míg a másik olajos tekintetét, – lassú, egyenletes forgás – nézte. (Bazmeg, ez le fog gyilkolni a rozsdás, de kétségtelenül magára talált dilettantizmusával. De miért?) Nem hitte el. Megjegyzem, én se fogtam volna föl a szakácsnő seggét, de hát volt a honban normális gondolkodású ember – hangsúlyozom, a normalitás minimuma lenne itt a lényeg – aki így gondolta volna, aki föltételezte volna a tehetségtelenségnek, a közhelynek, a különösebb esztétikai képességekkel nem bíró, ám annál nagyobb ihletettségű akarnokságnak a… hogyan is mondjam, a tatárjárását?! Van olyan, aki elképzelte volna korábban, hogy ez a hakapeszimóric-tempó szabadul rá a közgondolatra, a szerkesztőségre, az utcára, a családi ebédség edényzenéjébe? Áááá, dehogy. Ezt a bírvágyat, ezt a nászi kedvet, ezt a hallelújás elvetemültséget valahogy nem lehetett elképzelni. Nagy kedvvel szokták volt az értelmiség nyakába tekerni a felelősség kötelét, nem tett semmit, nem akadályozott, nem mutatott ujjal megfelelően, sőt. De értelmiség és elit – közéleti, politikai elit – nem ugyanaz. Az újracionalista juppi és a régi, sok, a szocializmusban megedzült káder összefogása, hát kábé ezt jelenti a zsongító hangú, kánonkisiparos K. Imre bácsi által is fölénekelt most mi jövünk szlogenje. Ő is beígérte.
 
Az értelmiség sokáig, elég sokáig abban az ábrándban tette a dolgát, hogy a vita, a dialektika, az ellentmondások ápolása mégiscsak lételeme (Pál utcai fiúk), hogy lehet bokázgatni a játék közben, nyafogni, sírni, szépelegni, cselezgetni és ápoltatni, szimulálni akár, és ugye, vannak a hagyományos morális értékek, az a valahány parancsolat, na, de az, hogy fölrúg, hogy úgy száll beléd, páros láb, és még harap is?! A bárd hibája nem az, hogy ezt hagyta, hanem hogy nem látta, nem akarta hinni, miféle országban él, és miféle néppel, (népem, hazám, mindenem) és ha képviseleti opcióval él, akkor miféle masszát kell a szíve fölé dörzsölnie, mert olyat. Hogy ami őt zavarja, vagy viszolyogtatja, az az országát nem. Hogy ami neki fontos, országának miért lenne az. Ennek radikális lehetősége és kifejeződése, hogy bármikor, bármi megtörténhet, és sajnos, meg is fog. Nem az a bűne az értelmiségnek, hogy nem viselkedett fasza gyerek módjára vagy szerette nyújtogatni a tenyerét, hanem hogy a tehetsége bizonyos értelemben vak volt, maradt. Nem akarta látni, mire van igény. Nem akarta érteni, ő mennyit ér. S aztán az eszes új undokok és a régi, eszpresszós, nagyszínpados elvtársak összekarolásából megteremtődik egy olyan közállapoti konstrukció, amihez hasonló még nem volt, kisajátítás, minden szinten kisajátítás, s hozzá egy nem túl igényes, de nagyon hatásos agresszív jelenlét. Közhely, de Kádárnak tetszene. Tetszenétek, fiúk. 
 
Egyszer egy világszabású kulturális rendezvény csöppnyi magyar szigetén egy magyar csúcsértelmiséggel beszélgettem. Nagy átéléssel, és hévvel úgy magyarázott, de Ernő, kérlek, én nem állok semelyik oldalra, én nem hisztizek, nem duzzogok a sarokból, és nem is nyalok, én független maradok, én én vagyok, hát ja. Közben meg, ha várható volt a minisztériumi látogatás, verejtékezve üvöltött a kollégáival. Mert hogy ez is egy milyen jellemző mondat: én középen maradok. Jó és most? Most hol a közép, hová került? Ez különben csak onnan jutott az eszembe, hogy a próza napja. A sűrű szövésű, bátor, karakán, frusztrációtól mentes, hatalmas, megkerülhetetlen életművekkel büszkélkedő és Magyar Írószövetség inkább Jókai szülinapját tekintené a magyar próza ünnepének, mintsem Esterházy Péter egy nehéz nap éjszakáját. És akkor már nem is mondok semmit. Mert minek. Csak még elképzelem, hogy álltak volna a Főnök elé, ha véletlenül rábólintanak a tüneményes fehér hajúra. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek