The Crown 2. évad
2018.01.17.

Ritkán látni olyan, már-már monomániás következetességet a tévében, amilyen a The Crowné. Olyat meg végképp, hogy ez ilyen jól állna egy sorozatnak. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az első évadban Peter Morgan úgy mesélt II. Erzsébet trónra kerüléséről, hogy félredobta a prémiumsorozatokban manapság divatos nagyregényformát, és különálló, egyórás filmeket fűzött egymás után, amiket nem annyira az izgalom hajtott előre, hogy ugyan már, mi fog történni ezután, hanem a téma, amit körbejártak. A The Crown azt kereste-kutatta a Windsor-ház tagjainak életében, hogyan emészti fel a kötelesség a lelket, a hivatás a magánéletet. Ezt a drámát látta a trónról a szerelmért lemondó VIII. Eduárd, valamint a helyére lépő VI. György történetében, aki nem is annyira tüdőrákba, mint a nem kívánt uralkodással járó stresszbe halt bele. A témában semmi új nincs, hiszen a gazdagokról szóló történetekkel mindig is a szegények szívét szokták melengetni, hogy ne aggódjanak, a pénz nem boldogít, a tehetősek élete éppúgy – és talán épp ugyanúgy – el van rontva. A The Crown viszont azt is elérte, hogy egyenesen megsajnáljuk a privilégiummal született, elkényeztetett gazdagokat, és elhiggyük, hogy nincs lélekölőbb munka az uralkodásnál. Legalábbis így gondolja Erzsébet, aki szíve szerint a korabeli feleségek szabadság-, de cserébe felhajtásmentes életét élné, de nem teheti, mert egy ország várja, hogy félénk természetét legyűrve példaképpé, intézménnyé váljon. A fináléban ott áll előttünk a királynő teljes uralkodói pompájában – de a nőt, a feleséget, az anyát sehol sem látni, mert azok mind feloldódtak az egyetlen igazán fontos szerepében.
 
A The Crown fontos igazságot fogalmazott meg arról, hogy a nagy emberek nemcsak alakítják a történelmet, de a történelem is alakítja őket – vagy legalábbis a hivatal, amit betöltenek. Ha úgy tetszik, antitézise volt ez a Netflix első sikersorozatának, hiszen míg a nagyon amerikai Kártyavárban a hatalom és a hatalom megszerzésével járó kompromisszumok emésztették fel a lelket és kompromittálták az elveket, addig ebben a nagyon brit sorozatban az elvek és a törvények iránti törhetetlen ragaszkodás törte meg így vagy úgy az embereket. Ez a perspektívaváltás pedig egy eredeti és megkapó drámát szült, amelynek láthatóan több évadra elegendő a muníciója. A második évad csapongóbb talán és fésületlenebb, és nem is fogja egybe olyan erős drámai ív, mint amilyen Erzsébet beletanulása volt a királynői létbe. Cserébe viszont több érdekes történetet elevenítenek fel az angol történelemből.
 
Claire Foy (II. Erzsébet) és Matt Smith (Fülöp herceg)
Claire Foy (II. Erzsébet) és Matt Smith (Fülöp herceg)
Aki az első évadot szerette, a másodikat is fogja, mert a The Crown erényei változatlanok: a forgatókönyvek szépek és kerekek, a színészek szépek és lenyűgözőek, az pedig szinte kiszúrja a szemünket, hogy a százról kétszázmillió fontra emelt költségvetés (ennyi az új Star Warsé volt amúgy – csak dollárban) minden pennyjét okosan költötték el. Ahogy azt az eleganciát sem lehet még unni, amivel Morgan leülteti a brit uralkodócsaládot egy terapeuta kanapéjára, és levezeti a világtörténelmet az uralkodók pszichológiájából. A The Crownt nézni olyan, mint pszichodrámát olvasni egy bulvárlapban, és közben illedelmesen szórakozni azon, hogy a szuezi válságot egy öntelt miniszterelnök pitiáner bosszúja robbantotta ki, Erzsébet pedig féltékenységtől hajtva utazott Ghánába megakadályozni, hogy az ország kilépjen a nemzetközösségből és a szovjetekhez csatlakozva Afrika legvidámabb barakkjává váljon.
 
Ebben pedig nagy szerepe van annak, hogy korántsem tűnik abszurdnak vagy kisszerűnek, ahogy Morgan az olvasatait tálalja, hanem éppenséggel bámulatosan empatikusnak – ettől is olyan rétegzett ez a nagycsaládos és nagybirodalmi dráma. Hogy hajlandó visszahámozni azokat a felületeket, amiket először látunk az emberből, és számtalan fordulóponton végigvinni egy kapcsolatot, egy barátságot, vagy egy rivalizálást. Az új évadban például Jackie Kennedy és Erzsébet királynő között, akik között a féltékenység, a bajtársiasság, a vetélkedés és a megbecsülés érzései váltják egymást. A dramaturgia is, ha teheti, erre a rugóra jár: hogy az epizód végére garantáltan levetkőzzük az előítéleteinket. A monarchiát korholó pimasz kis újságíró láttán elégtételt érezhetünk, amíg ki nem derül, jogosan és lelkiismeretesen nyújtotta be a kritikáját. Morgan odáig is elmerészkedik, hogy rákérdez, vajon a náciszimpatizánsban is meg lehet-e látni a vétkest – és megbocsátani neki. De mindennek van határa, és erre most a teleevangélista Billy Graham szolgáltat szimpatikus keresztény bölcseletet. Itt derül ki, milyen hosszútávra játszik az író, amikor VIII. Eduárdot csak két év után leplezi le, akkor, amikor már a kicsinyes cinizmusa ellenére is megkedveltük. Mert az angol arisztokrácia által kiutált hősszerelmest láttuk benne, és arra is rájöttünk, hogy ezt a képet, a lázadónak ezt a mítoszát csak ő tartja fenn önmagáról, mert ha nem tenné, ott állna egy beszürkült és kiüresedett házassággal és a beismeréssel, hogy mennyire hiányzik neki a királykodás.
 
Alex Jennings (Eduárd, windsori herceg)
Alex Jennings (Eduárd windsori herceg)
Szerencsére nem a megtévesztő látszatról kell itt levonnunk valamiféle tanulságot, hanem arról, hogy az emberek nem nagyon változnak, csak más és más színben tűnnek fel előttünk, ahogy egyre többet tudunk meg róluk. Van valamiféle rezignáltság abban, ahogy a The Crown építkezik, mert hiába járunk be lezárt íveket egy részben, nem sok minden változik a következőre. Erzsébet egy évad alatt beletanul ugyan az uralkodásba, de a házassági problémái ugyanazok maradnak: alárendelt és engedelmes feleség szeretne lenni, de királynőnek kell lennie, a férje pedig nem tudja feldolgozni, hogy mindenben második lesz – házasságban, családban, monarchiában. Egy közhelyekre fogékonyabb író abból fakasztaná itt a drámát, hogyan roppantják meg a házasságot a merev nemi szerepek, Morgan viszont abból, hogy a hőseit olyan szerepbe kényszeríti, ami kényelmetlen számukra. Másnak ez maga lenne a progresszió, a feminizmus: őket inkább a pokolra emlékezteti. Tetszik ez az engedékenység a The Crownban, hogy hajlandó elismerni: mindenkinek más világkép teszi élhetővé az életet, és szimpatikus az is, hogy a kényszerszerepekről és szerepkényszerekről szőtt témáját a második évadban még erősebb drámává fejleszti. Morgan ugyanis apró, pikáns riposztokban fűzi hozzá az eddigiekhez, hogy ezeket a szerepeket mi is alakítjuk, vetítjük ki magunkra és másokra, és ezek az intézmény (túl) lassan modernizálódó és gyakran fojtogató szabályainál is jobban kikezdik a párkapcsolatokat. Mint például Margit önáltatása arról, hogy ő a modern kishúg, aki dacol a monarchiával és kibújik a szabályok alól, pedig valójában született arisztokrata, aki csak azért nem választotta az igaznak tűnő szerelmet egy kellemesen unalmas férfi oldalán, mert ahhoz el kellett volna dobni a titulusát. Vagy Fülöpé, aki miután súlyos gyerekkori traumáját egy olyan iskolában gyűrte le, amely a fiúk közti versengést, a spártai nevelést, és az érzelmeket elfojtó keménységet kultiválja, azt hiszi, hogy megvalósította az iskola eszményét, és megszabadult egótól, dühtől, gyűlölettől – pedig épp ez a három az, ami definiálja csillapíthatatlan kisebbrendűségi komplexusát.
 
Tessék, itt van a második évad második csúcspontja, a Paterfamilias, amely azt villantja fel egy gyönyörű(en) párhuzamos történetben (a múltban a náci családja által külföldre küldött Fülöp, a jelenben a visszahúzódó, lányos Károly jár a skóciai iskolába), hogy a macsó férfiközösség nemcsak az érzékenységet kiölő pokoljárás vagy a bajtársiasságot erősítő kohéziós erő lehet – hanem mindkettő egyszerre. Morgan sportot űz abból, hogy felborogasson kliséket, és közben izgalmas intellektuális játékra invitál, amelyben azt kell észrevennünk, hogy az az érzelmeket lefojtó keménység, amivel egy korábbi generáció túlélte a megpróbáltatásait, és amit át akar adni az újabbnak, hogy azok is túléljék a sajátjukat, hogyan vezet mégis egy kisebb családi katasztrófához. Lehet, hogy Fülöp csak így tudta feldolgozni egy szeretett halálát – de ezzel a módszerrel nem tudja megnyitni, se megnevelni fiát, és amíg bejárja ezt a zsákutcát az évadban, a hatalmukat keveslő és a kicsinyességük miatt azzal vissza is élő férfiakról is elmond egyet s mást.
 
A The Crown pszichologizálása néha ugyan kissé vulgáris és túlságosan nett, de szinte mindig élvezetes, a színészi játék pedig felülmúlhatatlan. Nem lehet betelni vele, ahogy Claire Foyból előbújik a kis Meryl Streep, aki igazán nagy színésznővé válik, miközben a lefojtott Erzsébet minden érzését, gondolatát beleráncolja egy arcrezdülésbe, vagy ahogy Vanessa Kirby a margóra állított Margitként végigzongorázza az arisztokrácia elbűvölő önsajnálatát. Ettől még persze a The Crownnak is megvannak a maga hibái, például  hogy túl lelkesen huny szemet a brit birodalomépítés visszásságai felett, vagy hogy a második évadban hagyja, hogy háttérbe szoruljon a címszereplője, pedig az Emmy-díjas Foy-nak ez az utolsó évada a szerepben (a jó pár évet előreugró harmadikban újracastingolják az egész gárdát: Erzsébetet Olivia Colman, Margitot Helena Bonham Carter fogja játszani). És az is igaz, hogy Morgan beleesik a saját csapdájába, amikor a kényszerszerepekről szóló drámájában hajlamos úgy görbíteni a történelmen, hogy az jobban passzoljon azokhoz a szerepekhez, amiket ő akar eljátszatni a figurákkal: a két nővér közti konfliktus kiélezése miatt elhallgatja, hogy Erzsébet valójában hajlandó volt megteremteni a feltételeket húga házasságához, csak az nem akart kilépni a királyi családból. Vagy épp felfuvalkodottan szivarozó, drogmámorban úszó, és a feleségét elverő maffiafőnöknek festi le JFK-t, hogy drámai kontrasztot képezhessen a brit eleganciával.
 
De leginkább az a bujkáló rossz érzés zavarhat minket, hogy a The Crownt tényleg csak csodálni lehet, mert túl pedáns egy sorozat. Minden klappol benne, de túl kerek az okfejtés, hiányoznak az élek, és még inkább a meglepetések: hogy megdöbbenjünk, borzongjunk, sírjunk valamin. Nem is annyira a felforgatás, vagy a szerethető gyűröttség, hanem azok a pillanatok, amikor úgy igazán rámarkolna a szívünkre és megfacsarná egy picit. Schéry Andrásnak volt anno egy jó szava, nem az angol monarchiára, hanem egy vagány hercegnőre, akit egy messzi-messzi galaxisban Leiának hívtak. „Maga hallgasson ide, fenségességesség!” – mondta a hangosan civódó, de titokban szerelmes Han Solo A Birodalom visszavágban, és ezzel tökéletesen mutatta meg, hogyan lehet csipkelődve odaszúrni valakinek, akit egyébként mélységesen tisztelünk.
 
Hát, ilyen sorozat a The Crown is: fenségességességes. De szerencsénkre van olyan gyönyörű és intelligens, hogy nekünk, földi halandóknak ez legtöbbször szimplán csak fenségesnek tűnik.
Szerző: Soós Tamás