Egyenes labirintus / Fővárosi Nagycirkusz
2018.01.28.

A klasszikus cirkusz önmagában is bámulatos, a Budapest Cirkuszfesztivál pedig évről évre ünnep a műfaj kedvelőinek. Idén, a modern cirkuszművészet megszületésének 250. jubileumaként hirdetett évben az FNC úgy döntött, szélesíti a porondot. MOLNÁR ZSÓFIA KRITIKÁJA.

A szervezők az off-programban ugyanis rokon műfajoknak (pantomim), „összművészeti” produkcióknak is terepet adtak (ld. a fesztivál honlapján). Ennek a „sorozatnak” volt január 8-án, ha úgy tetszik, az alternatív megnyitója Hegymegi Máté (egyelőre másfélszer bemutatott) rendezése, az Egyenes labirintus, amelyben fiatal cirkuszművészek mellett két színész, Pető Kata és Gyabronka József lépett fel.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

A szűkös nézőtéren ülve az embernek kicsit az az érzése, hogy az előadás nem legyűrhetetlen belső ihletettségből született, a fő cél inkább a kísérletezés, a különféle elemek összehangolása volt, leegyszerűsítve valóban: az összművészet. És a fizikai színházon iskolázott Hegymeginek tagadhatatlanul sikerül is egységes produkcióba rendezni (a szó eredeti és színházi értelmében egyaránt) látványt és hangot – nem műsorszámok füzérét kapjuk, hanem kerek lírai egészt. Innen nézve az talán nem is fontos, hogy a két „tengely” közül a hangjáték-mix volt meg előbb, vagy a történet, amelyet Hegymegi az artisták alá pakol – szó szerint, ugyanis a cirkuszi kunsztok javarészt a levegőben zajlanak. 

Az előadás alaphangulatát, lassúdad melankóliáját mindenképpen Yonderboi 2003-ban készült és az alkalomra helyenként átszervezett, helyenként kiegészített (dramaturg: Bereczki Csilla, Garai Judit) verses összeállítása határozza meg, a címadó Egyenes labirintus, amelyben többek között az ennek címadó darabját felvételről maga szavaló Pilinszky játssza az egyik főszerepet. Noha a montázsban elhangzó versek nem mind szorosan a szerelem témájához kapcsolódnak, a színpadi alkotói értelmezés ezt az irányt választja: ennek ad keretet a (meglepetésünkre) végig némaságra és puszta segítő jelenlétre kárhoztatott két színész. Gyabronka József lerobbant, kivénhedt, járni is már alig képes idős clown megtestesítője, aki elmélázik magánélete történetén, amely a szeretett nő meghódításától annak elvesztéséig ível. Pető Kata pedig a sztori szellemében végig sokkal tünékenyebb, légiesebb (ismét szó szerint, hiszen többször is a magasba emelkedik) jelenség, elvégre ő már csak emlék.


A visszaemlékezés csendes folyamát Weöres Sándor Önarcképe indítja el („Barátom, ki azt mondod, ismersz engem…”), és a szövegben említett „szekrényből” előbújnak a múlt figurái. És a színpadi népség jelmezein keresztül (Kálmán Eszter jó szemű munkája) máris gyönyörűen elkezd kirajzolódni a nosztalgia mintázata: a férfi fekete, a nő fehér, és a kettő egy látványos képben – a nő emelkedésében magával húzza a férfi fekete frakkjának ujját, magasból lelógó hófehér szoknyája pedig az egész színpadot beteríti, körüléri, sátor a sátorban – örökre összekapcsolódik. 

A különböző életkorok, a szerelem különböző szakaszai a két szín kombinációi. Tetőtől talpig csíkos a karikán magát kellető fiatal lány, akinek kegyeiért a rúdon két félig csíkos fiú verseng; pöttyös a Pilinszky Trapéz és korlátjára – szerencsére nem trapézon, hanem – légkeréken aláereszkedő páros; elöl fehér, hátul fekete a függönyön (tissue) az Aranykori töredékre, majd Szép Ernő Ne hidd!-jére vívódó lány; kockásak a Sztavrogin visszatér trapézon együttműködő, majd végül egymástól elváló szerelmesei; az Egyedül a tengerrel után magányosan a gurtnira felhúzódzkodó fiú (aki fizikailag van olyan erős, mint Ady és Gábor Miklós együtt, de élettapasztalatból még van ehhez mit gyűjtenie) felül lecsupaszodott, csak fekete nadrág van rajta. Ő lesz az egyenes labirintus paradox metaforájával érzékeltetett kései egymásra találás egyik fele, a másik az elöl fehér, hátul fekete lány, aki feléje egyensúlyoz a keresztben kifeszített kötélen, hogy aztán együtt szemmel már nem látható magasságokba emelkedjenek. Pokol és mennyország valós térélménye (Pilinszky örök) zárja a szerelmi történetet: Pető Kata mindent beborító szoknyáját maga után húzva kisétál a színről (díszlet: Fekete Anna), de „akarattal nyitva hagyott (felejtett?) / alagsori szobánk ajtaján” Gyabronka nem jut ki, a két szárny becsukódik előtte.

Fotók: Fővárosi Nagycirkusz
Fotók: Fővárosi Nagycirkusz

Mint a fentiekből is látszik, Hegymegi „visszafordítja” a hangjátékot, igyekszik nemcsak formát, de ismét tartalmat is adni a szavaknak. Ezen a téren nincs és nem is lehet hiányérzetünk. Csak valahogy a feszültség nem teremtődik meg: sem a szerelem váltakozó hevű izgalma, sem a cirkusszal járó veszélyérzet. Adódik ez egyrészt a hanganyagból, amely végig nagyjából azonos intenzitással szól, már-már elandalít, másrészt abból, amit még a legszínházibb újcirkuszi produkció is tud: ahhoz, hogy bármilyen szám elérje a kellő hatást, azaz a közönség hüledezését, bizonyos ideig ki kell tartani. Ennek ideális időtartama hét perc körül van, ami Hegymeginél lerövidül, a kunsztok mintha félbemaradnának. És mégis: ez a fajta társítás, a különféle művészeti ágak egymás mellé rendelése működhet, csak ahhoz jobban meg kell ismerni egymást.