A legsötétebb óra
2018.01.17.

Sokak szerint Gary Oldman karrierje legjobb alakítását nyújtja Joe Wright filmjében, és minden bizonnyal Oscar-díjat is nyer majd ezért márciusban. Nem értek egyet... BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Gary Oldman briliáns színész, aki nagyon megérdemli az Oscar-díjat. Kár, hogy pont A legsötétebb óra című, sablonos történelmi filmért fogja megkapni. Természetesen nem véletlen, hogy A legsötétebb óra végefőcímében - közvetlenül a legfontosabb alkotók és a főszereplők után - ugyanolyan méretes betűkkel Kazuhiro Tsuji neve következik. Ő az a maszkmester, aki a Winston Churchillt alakító főszereplő, Gary Oldman maszkját és parókáját tervezte. Akár úgy is kiírhatták volna, hogy „Winston Churchill szerepében Gary Oldman és Kazuhiro Tsuji maszkja”. Mert ez egy olyan film, amelyben minden más jellegű erőfeszítés mellett a fő megcsodálható attrakció mégiscsak az, hogy lám, ma már olyan fejlett ez a technika, hogy szuperközelin is egészen emberbőrszerű az a bizonyos toka.

Sokak szerint Gary Oldman karrierje legjobb alakítását nyújtja Joe Wright filmjében, és minden bizonnyal Oscar-díjat is nyer majd ezért márciusban. Nem értek egyet: Oldman a világ egyik legzseniálisabb színésze, aki ugyanolyan felejthetetlen volt filmes karrierje elején Mike Leigh Időközbenjének frusztrált skinheadjeként, mint a Suszter, szabó, baka, kém veterán titkos ügynökeként, de A legsötétebb órát nézve egy pillanatra sem tudtam megfeledkezni arról, hogy a Churchill-maszk alól a színész összetéveszthetetlen kék szemei villogtak, és időnként olyan gondolatok futottak át az agyamon, hogy „jaj, de szépen megtanulta Gary Oldman ezt a beszédet!”, amikor Churchillként a brit parlamentben szónokolt.

 
Churchill nem kel életre a film során, ami nem Oldman hibája, sokkal inkább a film megközelítéséből következik: az első pillanattól, amikor a sötét hálószobában a gyufa fellobbanó fényénél megpillantjuk az arcát, az utolsóig, amikor papíresőben, diadalmasan kivonul a parlamentből, Churchillt folyamatosan olyan tiszteletteljes pátosszal ábrázolják, mintha az író és a rendező végighajbókolta volna a filmkészítés folyamatát. Ezen cseppet sem változtatnak azok a pillanatok, amelyek megpróbálják emberivé tenni A Nagy Politikust, sőt, ezek beleerőszakoltnak, gyermetegnek hatnak. A legkellemetlenebb jelenetben a brit miniszterelnök lemegy a londoni metróba, és az utasokat kérdezi meg arról, hogy szerintük bocsátkozzon-e tárgyalásokba Hitlerrel, avagy jöjjön a totális ellenállás. Aztán megy a parlamentbe, és azt csinálja, amit az utasok tanácsoltak neki.


A cselekmény nagyjából egy hónapot ölel fel 1940-ből, Churchill májusi miniszterelnöki kinevezésétől kezdve a június elején elmondott „We shall fight on the beaches”-beszédéig, amelyben harcba hívta az egész nemzetet a németek ellen. De szemben ennek az időszaknak a politikai viharaival, a film hangneme kitartóan ugyanolyan patetikus végig, és minden ízében szinte meglepően tradicionális. Emiatt már-már komikusan hat a napok múlását csikorgó hangeffekttel kísérő naptár szerepeltetése, ez a régimódi dátumjelzés tökéletesen megtestesíti az egész alkotás attitűdjét.

Sok-sok szigorú politikus- és arisztokratafejet látunk szuperközelin (összeráncolt homlokok, gondterhelt tekintetek és rengeteg indulatos kiabálás), megkapjuk az elképzelhető leghagyományosabb, legkevésbé kockázatvállaló kísérőzenét Dario Marianellitől, a perfektül korhűnek tűnő kosztümöket, valamint természetesen a brit színjátszás olyan nagyra becsült alapfiguráit, mint Kristin Scott Thomas Churchill feleségének szerepében és Stephen Dillane a miniszterelnökkel szembehelyezkedő Halifaxként. És az ausztrál születésű Ben Mendelsohn is tökéletesen belesimul a csapatba VI. Györgyként, őt nyilván azért választották a szerepre, mert meglehetősen hasonlít az uralkodóra.

A Churchill titkárnőjét alakító Lily James figurája viszont kifejezetten kínos. Részben a szemmeregetésben kimerülő alakítás miatt, de még inkább azért, mert ahogyan rajta keresztül a miniszterelnök közelebb kerül az átlagember küzdelmeihez és fájdalmához, az iszonyatosan didaktikus, attól függetlenül, hogy a filmkészítők feltehetően a titkárnő, Elizabeth Layton tényleges visszaemlékezéseire is támaszkodtak.


Az egyetlen, ami kicsit szokatlan, hogy végig, minden belsőben sokkal sötétebb van, mint azt történelmi filmeknél megszoktuk – a címet iskolásan alátámasztó világítás (és hiánya) feltehetően autentikusabban tükrözi a 40-es évek tényleges világítási viszonyait, mint azt a legtöbb ebben a korban játszódó film teszi. Bruno Delbonnel operatőr számára biztosan érdekes szakmai feladat volt.

A 2005-ös Büszkeség és balítéletet is rendező, illetve a Vágy és vezeklés alapjául szolgáló könyv izgalmas lélektani kiszögelléseit filmadaptációjában simára súroló Wrighttól tulajdonképpen számíthattunk egy ilyen alkotásra, ahogy a szintén végtelenül szabályos A mindenség elméletének szerzőjétől, Anthony McCartentől is. Habár csodálatos lett volna, ha Wright olyan bátran és invenciózusan nyúl a témához, ahogyan azt az Anna Karenina adaptálásánál tette, ez valószínűleg téves elvárás, egy olyan történelmi intézményt, mint Churchill valóban nem lehet szabadon átírni. Ugyanakkor megtudtunk A legsötétebb órából bármi olyat, amit eddig nem tudtunk Churchillről, a második világháborúról, netán Gary Oldmanről, vagy úgy általában a világról? A válasz egy nagyon határozott nem. Csak azért, hogy Oldman a kandallópárkányára helyezhesse március 5-én azt az aranyszobrot, nem biztos, hogy érdemes volt ezt a filmet megcsinálni.
 
Szerző: Bujdosó Bori