Egy ismerősöm szólt, hogy. Na, de előtte volt még a szilveszteri pezsgős, petárdás, összeesküvéses légyott minálunk, aminek csúcspontján, azaz éjfélkor bekapcsoltuk a televíziót, és azt kutattuk, hol, melyik csatornán szól legszebben a Himnusz. Egy író mellettem magasodott, azt kiabálta, neki a Bánk Bán a himnusz, hazám, hazám, te m., jó, éjfél volt már, kéretlenebb ilyenkor az ember. De viszont akkor megjelentek az ostorosok a köztévén, ajvé. Őkelmék karikásos magyar nemzeti hivatalnokok voltak, illusztrációk. Hú, de nagyon pöpec volt! Csattogtatták az ostort a közszolgálati adó tavaly évi utolsó perceiben, ők voltak a múló időben csattogó másodperc, a csitt, a csatt, meg a retyetye, hát ez kurva jó, és aztán a Himn., majd pedig másnap a szokásos szürkeség, illetve egy email, amelyben egy eléggé kedves ismerősöm ujjal mutatott egy filmre. Azt mondta, mióta látta, kóvályog. Mióta látta, ez meg az. Megnézni! Jó, elmentünk, pedig saccperkábé hét és fél liter lencse időzött még bennünk. Összeszámoltuk. És két kiló virsli is, roppanós, Budaörsről. Különben lehetett volna art mozi is, de viszont egy pláza volt, és véletlenül, vagy nem, megint az apa és a fia ültek mellettünk, két langaléta tag, a fiú nagykamasz, most, hogy másodszor kerültünk székszomszédságba és véletlenül, plázában!, efféle filmen!, megszerettem őket. Néztem közben néha a fiút, a föláldozásos jelenet már neki is sok volt. Mögöttünk pedig egy hetedikes szerelmes pár, a szemüveges kisfiú és az ülve is fejjel magasabb leányka, hát majd csókolóznak a vetítés alatt, gondoltam, a szarvas meg tovairamodik. Meg sokan mások. Komplett családok is. Szóval hogy elég sokan voltak a kritika, meg a hírek által fölemelt, a délidei napállásig fölsivickolt művészi alkotáson, és aztán. Aztán a szent ámulat, hogy aztakurva… 

Először arra gondoltam, hogy a hazugságról kellene beszélni, sokat, alaposan, őszintén. A művészi hazugságok manapság – túl a politikai, közéleti megfelelés sunyi, képmutató kényszerén – az apokaliptikus világlátás kiteljesítésében szórja leginkább a maga próféciáit. Elvész a világ, tkp. el is veszett. Kevesen jutnak túl ilyenkor azon az életkori alapvetésen, aminek összegzése úgy hangzik, régen minden jobb volt. Gondolok hirtelen Houllebecq és Bret Easton Ellis urakra, mint komoly és sikeres, lenyűgöző hazugokra. Ja. Lanthimos nem hazudik föltétlenül. Inkább blöfföl. De olyan bátor, önfeledt szemérmetlenséggel, hogy mégis inkább a hazugság jutott előbb az eszembe. Igazán, mint amikor Móricka – bizonyos technikai tudás birtokában – elhagyja a kreatív írásóra izzadságszagú kurzusát, és nyomban a Nobel-díj felé röpül, gyí, Pegazusom, gyí. 

Van egy illusztratív orvos házaspár két szép gyermekkel, apa bűnt követett el, ittasan műtött, ezért egy kőarcú ifjú, a műtétbe belehalt férfi kamasz fia átokkal illeti ezt a felelőtlen sebészt, az átok valójában a családját sújtja, a gyermekeit leginkább, a sújtó maga a sors, de azért összehozná a sebészt a saját édesanyjával, de azért elcsábítaná a sebész lányát is, és ha egy családtagot a család föláldoz, esetleg megmenekülnek, mindenkinek vannak titkai, meg ilyenek. Csupa önkényes, kényszeredett, művészi mozdulatnak álcázott hiteltelen és meg nem indokolt történés. Minden pillanat dekázott, kimódolt.  Bocsánat az erős kifejezésért, hallottam, hogy a téli dombok mögött körtáncot jár a kritika, és többen a szívükre tett kézzel, megfacsart lélekkel járnak azóta, mióta megtekintették az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmet. Én mást gondolok, és akkor ezt most nagy szeretettel össze is foglalom.  

Lanthimos, a rendező, nem tudja, mi a sors. Fogalma sincsen, hogyan és miként lehetne ábrázolni, megjeleníteni. Nem tudja, mit tud a sors, nem tudja, hogyan lehet ellenszegülni neki. Nem tudja, mi az elrendeltetés, hogyan, mire használja isteni erő, égi erőfeszítés. Nem tudja a sorsot metaforává, szimbólummá növelni, nem tud válaszolni olyan alapvető kérdésre, mi az alkat, a jellem, a személyiség. Fogalma sincsen az emerről. Üres, végletekig csupaszított halmazokat, üres egyenleteket rakosgat egyre és másra a cselekményben, üres és hideg dramaturgiai térben mozgatja a robotizált véglényeit, az illusztris orvos házaspárt, annak gyermekeit, a büntető ifjút, miközben többször erős didaktikus késztetéssel fölcsavarja a félelmetes hangeffektet, most kell beszarni, már a cidri ideje van, feszüljél, kisbarátom. Nem tudja összekapcsolni a modern – mai – embert a mítosz sötét archaizmusával. A természetellenességben és az oktalanságban tobzódik. Nem tudja, mi a mese, a mitológia, a mítosz. Nem tudja, mit jelent bűnt elkövetni, arról hallgatni, arról nem beszélni, azt végül vallomássá tenni. Nem tudja, mi a félelem. Nem tudja, mi a bűntudat, holott azt szólongatja. Nem tudja, mi a szexualitás. Nem ismeri az ember és ember közötti finom, bonyolult, fájdalmas, elhallásos relációkat, amik éppúgy elvezethetnek a kegyelemhez, mint a zsigeri tragédiához. Lenyűgöző volt, hogy semmiről nem tudott, amiről pedig beszélt, miközben olyan sok mindenről óhajtott szólni. A technikát tudja. Volt egy jelenet, amikor az igazság nyomába eredő feleség kirázza az altatóorvos farkát, kirázza neki szépen a kocsiban, Nicole Kidman mellesleg, csak őt mutatja a kamera, az ő arcát, azon a visszafojtott fájdalmat és a viszolygást, az jelenet legalább egy novellának tetszett, de egyébként a nagy, zseniális színésznőnek, hogy képzavarral éljek, ez tényleg talán csupán egy ujjgyakorlat volt. Nicole Kidman megmutatta, hogy még dilettáns bilincsben is varázsol. A film legelső képein egy kitárt szív dobogott nekünk. Műtötték éppen. Beavatkoztak. Az emberi szívbe. Na, ez az. Erről nem mondott semmit, de igazán semmi érdemlegeset ez a film, a szívünkről.

Hanem aztán, csak hogy kiszellőztessük a fejünket, és végre nézzünk valami igazat, szépet és jót, másnap elmentünk a torkig tömött Bem moziba, és megtekintettük az Állampolgár című tandarabot. Arra jutottunk, miután eltörtük egymás ujjait a vetítés alatt, hogy hibátlan alkotás. Köszöntük is, köszönjük nektek Vranik Roland és a tsai. Yorgos Lanthimos pedig elmehet a fr.