Tóth Krisztina: Zseblámpás mesék
2018.02.18.

Tóth Krisztina egyéb szövegeinek súlyát a kilátástalanság ábrázolása, a monotonitás és a fatalizmus megszüntetésének lehetetlensége adja, addig a mesék állandó és színes ellentmondásai mindezeknek. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF KRITIKÁJA.

 „A  meséknek nemcsak a gyógyításban lehet óriási szerepük, hanem az oktatásban és a mindennapi életben is.” – mindezt Boldizsár Ildikó meseterapeuta írja  és nem sokkal később azt is hozzáteszi: „A mesék ugyanis olyan létfontosságú tapasztalatokhoz juttatják a gyerekeket és fiatalokat, amelyek megkönnyítik a külső és belső világokban való eligazodást.”

Nyilvánvaló, hogy Tóth Krisztina legújabb mesekötete nem tűzte ki célul mindezeket, már csak azért sem, mert a Zseblámpás mesék elődeikhez, a Felhőmesékhez hasonlóan nem pusztán gyakorlatiasan működő szövegek – bár azok is – hanem elsősorban történetek: előzményekkel, eseményekkel, lezárásokkal. Ezzel együtt érdemes megvizsgálnia kötet darabjait erre nézve is, mert a mesék világa, szereplői és nem utolsósorban a nyelvezet a praxisra mutat.


A kötet öt története városi szcénában játszódik, kettő egyenesen olyan nagyvárosban, ahol metró közlekedik, de még az egyébként átlagos helyszínű óvodai mese is a városi terephez tartozik, hiszen szerepel benne egy másik történet megidézett szereplője. Az urbánus fogalmakat eleve használó, vagy éppen megismerő olvasó (és itt nyugodtan gondoljunk a mesét hallgatóságként befogadó „olvasókra”, az óvodásokra) mindennapi tájékozódásának ismerős terepe a szövegek tere. A metróban, a nagyváros utcáin, illetve erkélyes lakásban élő, közlekedő olvasó számára nem csak az otthonosság, hanem a megismerendő világ terepei is ezek, így a mesék a külső világban való eligazodás, az ott létező tárgyak, jelenségek és összefüggések megismerésének kiváló eszközei. Tóth Krisztina meseíróként azt a jól bevált módszert alkalmazza, hogy miközben mesélőt szerepeltet (és ezzel nagyobb távlatba is helyezi a történéseket, például a Metrómese elbeszélője a metró építésének történetét is befűzi szálként a történet szövetébe) a cselekményen belül jó ritmusú párbeszédeket ad. Ebben helye van minden olyan, a felnőttek számára talán túl egyértelmű, de a gyerekek számára újra és újra megfogalmazandó válasznak, amik miatt elsősorban létrejön maga a mese. Például: a metróalagútban élő óriás százlábú semmilyen körülmények között nem jön elő nappal, azaz soha nem találkozik az emberekkel, ez egy szabály,amit nyilvánvalóan be fog tartani. Az olvasó ebből tudja - mert számára a szabályok, főleg, ha a mesében vannak, szentek és sérthetetlenek -, hogy ez valóban így volt és van, így a magyarázat kétirányú: tudható, mi történik az alagútban, amikor nem jár a metró és tudható, miért nem történik meg mindez akkor, amikor napközben a metrót használja, mondjuk épp az olvasó. Ráadásnak, a didaktikusság határát súrolóan, de még attól innen, a mese az egyébként megfoghatatlan félelem forrására is magyarázatot ad: „az emberek mindentől félnek, ami nagyobb náluk, vagy nem hasonlít rájuk” – mondja a metrószerelvény a százlábúnak. Ez a külső világban való eligazodás segítése mellett a belső világban való tájékozódást is segíti, és magyarázatot ad az olvasóban eddig alaktalanul működő érzésre, miközben eszközt is kínál annak meghaladására.

Ugyanezen az elven működik A lámpaegér című mese, ahol egy hétköznapi tárgy (közlekedési lámpa) működési elvének valós elmagyarázása helyett egy fantáziában létező, de koherens ismertetést kapunk. A szálak ráadásul átnyúlnak egy másik mesébe, tehát nem egyszerűen egy lezárt magyarázattal van dolgunk, hanem Tóth Krisztina biztos kézzel felvázol egy valóságon belül létező és működő világot, mesevilágot teremt, egészen pontosan: mitológiai hátteret ad a látható világnak azzal, hogy mögé enged látni, és ez nem csak mese-, hanem minden más írói erény is. A Százados út sarki közlekedési lámpa működéséért felelős lámpaegérnek van egy evilági ismerőse. Az illető egy rendőr, aki a dolgozó egeret eteti, és majdnem egészen be van avatva a titokba (de ennél többet nem szabad elárulni a meséből). A mese világa tehát szépen belelóg, beleilleszkedik a valóságba, a történet alapvető részei egy az egyben megfeleltethetők a realitásnak. Éppen ezzel lesz ez a darab is a külső világ megismerésének remek eszköze. Külön erénye ennek a mesének (is), hogy a feldolgozandó valóság ábrázolásakor sem hazudik a szerző: amikor egy szerencsétlen eset folytán forgalmi probléma alakul ki, az emberek valóságnak megfelelő viselkedését is megírja. Bizony, a (mellék)szereplők  a veszekedéstől a verekedésig terjedően pont úgy viselkednek, ahogy a mindennapi életben is tapasztalható. Ez utóbbi feldolgoztatása és reménybeli meghaladása – talán nem túlzok, ha így írom – fontos célja a kötetnek.

A harmadik, egyértelműen városi közegben játszódó történet tanmese, tulajdonképpen egy banális ötletvázlat mesei felöltöztetése és kiszínezése: a Csizmaevő szörnyről. Elsősorban tanító szándékú szöveg, helyes, biztonságos viselkedésre nevel, de Tóth Krisztina ezt az egyszerű helyzetet drámai erővel képes megjeleníteni. Ez a kötet egyik legerősebb része. A történet az epika hagyományos törvényei mentén épül, az elbeszélő bemutatja a szereplőket, akikről a fontos alapinformációkat tudunk meg, hogy a következőkben kibontakozzon egy (a helyzethez mérten) drámai szituáció. A kötet meséi közül ez követi leginkább a népmesei fordulatokat, épp csak a mindent eldöntő ütközet és megdicsőülés marad el (bár a főhős utólag, kortársainak tartott beszámolójakor elismerésként megkapja azok megerősítő helyeslését). A történeten belüli epizódok egyrészt a legmesszebbmenőkig valóságosak (az elbeszélő még arra is odafigyel, hogy a metróajtó, stb. veszélyességét magyarázva a mozgólépcső hasonló tulajdonságára is felhívja egy félmondattal a figyelmet), másrészt a (felnőttek számára) valószerűtlen szál az olvasónak érthető és elfogadható magyarázatot ad az eseményekre. Tóth Krisztina kompakt világképet ad, mely séma mentén akár egy teljes enciklopédiát is írhatna. (Gyakorló szülőként ezúton biztatnám erre.)

Az éjszaka az óvodában című burleszk egy fontos olvasói kíváncsiságot elégít ki, bár azzal, hogy kiderül végre, mit is csinálnak a játékok éjszaka az óvodában, nem biztos, hogy jót tesz az olvasónak. Mert míg az oknyomozó mesék jelenségek megértéséhez, feldolgozásához adnak mankót, ez a mese inkább behatárol, és mivel keveset bíz a fantáziára, nem felépít, hanem megszüntet egy vélt mesevilágot. Viszont Tóth Krisztina meséinek nagy erénye, hogy ahol a varázstalanítással elvesz valamit, ott cserébe kétszer annyit ad vissza: az óvodában éjjel egyedül hagyott játékok kalandjait erős fantáziával tárja az olvasó elé. Itt sem felejtkezik meg arról, hogy minden szereplőt egyforma létjogosultsággal szerepeltessen a kalandban, és ez a szándék minden bizonnyal találkozni fog a befogadók értékrendjével, mert a gyermekek világában, miközben ők szigorúan és pontosan ítélik meg a különbségeket, nem a másmilyenség eltávolító, szétszóró valósága létezik, hanem a kiegészítő. A gyerekeknél a különbözőség színessé teszi az egészet, számukra minden integrálható egy nagy közösbe, így érthető, hogy az óvodai játékok éjszakai bulijában még a könyvek is részt vehetnek, a sellőlány is ki tud menni az udvarra (kiviszi a szekér), legfeljebb a könyv nem csúszdázik, nehogy összekoszolódjon.  

A végére maradt egy mese az elengedésről és a ragaszkodásról. A hóember meséje tulajdonképpen felnőtteknek szóló novella gyermeklélektani utalásokkal. Az évszakok váltásáról, annak elfogadásáról éppúgy tanít, mint a gondoskodásról, a figyelemről, és nem utolsó sorban az összetartozásról egészen odáig, hogy a hóemberek történetén keresztül a felnőtté válásról is beszél.

„A gyerekkor nem apránként, fokozatosan ér véget, hanem egyetlen váratlan, visszavonhatatlan pillanatban, ami néha már a gyerekévek közepén, de néha csak fiatal felnőtt éveinkben következik el.” – olvasható Tóth Krisztina Párducpompa című legutóbbi novelláskötetében. Mintha ezzel a tétellel szállna vitába ez a mese és általában a kötet. Mert míg a szerző egyéb szövegeinek súlyát épp a kilátástalanság ábrázolása, a monotonitás és a fatalizmus megszüntetésének lehetetlensége adja, addig a mesék állandó és színes ellentmondásai mindezeknek. A jövőről beszélnek, aminek biztonságos megalapozása zajlik a gyerekkorban, a világ színe mögött egy még annál is izgalmas valóság látszik, a gyerekek nem kiesnek, kiszakadnak a gyerekkorból, hanem a felnőttek által (is) végigkísérve kinőnek belőle. Már amennyire érdemes kinőni.

Éppen ezért nem csak a szövegek megkomponáltságát és a megteremtett világokat köszönheti az olvasó a szerzőnek, hanem ennél is többet, azt, amit nagy valószínűséggel már csak a mesék képesek közölni, ha kellően figyelmes olvasókká bírunk lenni.

Ahogy más köteteknél, a szöveget most is Timkó Bíbor rajzai kísérik, melyek hűségesen tükrözik a mesén belüli világot, de önállóan is értékesek. Tóth Krisztina mindig kitűnő illusztrátorokkal dolgozik együtt, ebben a kötetben azonban a rajzoló a fent vázoltaknak is megfelelően alakítja a kötet képi világát. Egyrészt bárhol lakjon is az olvasó, sokat tanulhat a városi képekből (kedvencem a hóemberépítéskor látható tipikus városi konyha asztala, rajta cserépben fűszernövények, még a címkék is ott virítanak a növényeken). A mesevilágban otthonosan helyet foglaló hétköznapi tárgyak közül különösen is figyelemreméltó, ahogy a legtöbb oldalon megjelennek a könyvek, az utcákon az autók, pékségek mellett a könyvesboltok. Azért, hogy az óvodai könyvespolcon a Grimm és az Andersen mellett ott a Boribon, külön dicséret jár, de felfedezhetünk egy Geronimo Stiltont is, nem is beszélve arról, hogy J. Itten A színek művészete című kötete épp úgy megtalálható a valóság-mese közös világában, mint az alagútban lakó százlábú könyvtárában egymás mellett Orwell Állatfarmja és egy Etika könyv. (A lámpaegér pedig, nem is kérdés, Steinbecket olvas.)

Kompakt óvodás városkalauz Tóth Krisztina legújabb mesekönyve, a népmesékhez méltóan tudást ad, megerősít, segít eligazodni a külső és nem utolsósorban a belső világban, nem csak gyerekeknek s bár a kötet címe szerényen zseblámpányi megvilágítást ígér, de ennél sokkal többet nyújt.

A keménytáblás, jól lapozható (értsd: bírja a szó szerinti gyűrődést, azaz használható) könyv a Magvető kiadót dicséri.

Szerző:  Tóth Krisztina,  Cím:  Zseblámpás mesék,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  56 oldal,  Ár:  2990 Ft