„olyan ez mint a munka
penzum
sose lesz vége”
(József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke)

A valóban világhírű táncos-koreográfus az elmúlt évben (az orléans-i koreográfiai központ vezetéséről való leköszönése óta) inkább képzőművészként és fotográfusként volt jelen, önálló performanszai kiállításmegnyitókra korlátozódtak. Ezért ez független művészként jegyzett első új műve, melyet régi alkotótársával, a nagybőgős Joëlle Léandre-ral 2017 nyarán Szentpéterváron mutattak be, és azóta Zdar nad Sazavou-ban, Périgeux-ben és Nevers-ben játszottak.

Jelenet az előadásból.

Vajon egy új korszak nyitányát vagy a korábbi tapasztalatok összegzését láthatjuk a műben? Valószínűleg mindkettőt. Az élő zene és az eleven emberi test improvizációs párbeszéde már ismert elem a nagy józsefi színpadokon, váratlan fordulat viszont, hogy a táncos női ruhában jelenik meg. Habár ezt nem azonnal vesszük észre, mert a nyitó képben, a színpadon elhelyezett, üres vászon mögé rejtőző alaknak csak a drótlegyezőt tartó kezét látjuk, mellyel ütemesen ver egy monoton, egyre elviselhetetlenebbé váló ritmust. Ezalatt zenésztársa, egy ezüst maszkot viselve, színpadra lép, és előbb egy asztal lapját és az azon elhelyezett apró tárgyakat érinti meg, súrolja kezével, hozza rezgő-remegésbe vonójával, majd lassan hangolni kezd. 

Közben a táncos kilép az addig paravánként szolgáló vászon mögül, és kimért lassúsággal végighalad előtte. Így bőven jut időnk a megfigyelésére: hosszú fekete ruhát visel, hátán mély kivágással és csipkeberakással, karján és csuklóján szorítókötés, mezítláb van, arcát és haját törzsi maszk fedi el. Egyik kezében a legyező, a másikban egy hosszú fémpálca, mely mintha harci fegyver lenne. Alakja így egyszerre férfias és nőies, vagy inkább nemeken túli, androgün. Egy erős, izmos testet látunk, melyen már nyomot hagyott az öregség. Mozgása – kitartott gesztusai, szertartásos lassúsága – egyszerre utal a keleti színházra (elsősorban a japán Nó-színházra) és az ősi, törzsi rítusokra. Személytelen, anonim, arctalan Alak (ahogy Deleuze nevezte Francis Bacon, Artaud, Kafka vagy Beckett szereplőit), akinek mozgásában a belső erők és energiák áramlását figyelhetjük meg. Még akkor is, ha ezek belülről pusztítják, legalábbis erről árulkodik mozdulatainak feszültsége, izmainak merev megfeszülése. Teste minden rángásával rezonál a hangszer kemény és kegyetlen dallamaira, melyek mintha az ideghúrokon rezegnének. 

Eközben hátat fordít a közönségnek, a vásznon megjelenő árnyékával szemben táncol, majd a dárdaszerű rúddal (amely az imént még mintha a testébe fúródott volna), melynek a végén egy széndarab van, rajzolni kezd. Először egy lepkét, mely egy óriás maszkra hasonlít (újabb persona), aztán mozgása a zene ütemére felgyorsul, mintha maga is hangszerré válna. Ám ellentétben az Ingres festményein háttal látható, hangszerekre emlékeztető, harmonikus női testekkel, ez a test maga a görcsös vibrálás; mintha a táncos hátravetett tagjaival staccatóban próbálna játszani magán, vagy mintha behajlított karjai törötten csapkodó szárnyak lennének. Ökölbe szorított kezében széndarabokat tart, ezekkel folytatja a rajzolást, míg a vászon jobb alsó sarkában lassan felismerhető lesz egy lehajtott fejű szarvas portréja. Mikor ezzel elkészül, a vászonnak háttal állva rajzol tovább: az így kibontakozó, örvénylő vonalakban előbb az őskáosz, majd egy lombkorona képét fedezhetjük fel. Közben a zene is folyamatosan változik, állandó modulációban van, a hangszeres zenét (a zenész vagy a táncos révén) hol kiáltások, hol nyögések, hol siránkozások kántáló énekhangjai kísérik. 

Majd a befejezettnek tűnő munka előterében a táncos a földre hever, meztelen és szénporos végtagjai a levegőben keresztezik egymást. Ez azonban a legkevésbé sem egy hisztériás roham szenvedélyes koreográfiáját, sokkal inkább egy visszafogott és koordinált, minden szenvedéstől mentes agóniát idéz. Az újabb felemelkedés vagy inkább feltérdelés után síneket-rácsokat húz a képre, aztán ismét a közönség felé fordulva, öklére támaszkodva,  négykézláb tesz néhány lépést. Már azt gondolhatnánk, hogy a Nagy József darabjaiban gyakori „állattá-válás” egy jelenetét látjuk, de az Alak felszegett fejjel beszélni kezd. 

Fotók: Desiré Fesztivál

Torzított, durva hangját először harci kiáltásnak véljük, majd érteni kezdjük a szöveget: „olyan ez mint a munka”, „örök munka”, „örök mozgó”, „mindig csak dolgozni”, „én nem dolgozom”, „a munkások dolgoznak”, „dögöljenek meg”… És még más töredékek is felhangzanak a Szabad-ötletek jegyzékéből. Ekkor világossá válik, hogy ez a mű már korábban is, látens módon, jelen volt a háttérben: elég a vásznon kibontakozó figurákra, a szövegben is szereplő szarvasra („szarv, szarvas”) vagy lepkére gondolnunk („én nagyon rosszat tettem, talán lepkét ettem”). Ugyanakkor a szövegfragmentumokra való figyelés erősen megnehezíti a befogadást. Azon kezdünk el gondolkodni, hogy vajon minden mondat innen vett idézet-e (gyanítjuk, hogy nem), miért pont ezek a részletek lettek kiválasztva, és milyen kapcsolat teremthető a szavak és színpadi képek között. A külföldi közönség, aki csak a számára érthetetlen szöveg ritmusára figyel, valószínűleg fogékonyabb lehet az indulat és a harag zenei erejére. Végül – az „örök munka” ismétlődő szólamára – az Alak újra eltűnik, az immár kész munka mögött. 

Ám nem itt ér véget az előadás. Az utolsó képben a táncos, a vászon mögül kiemelkedve, szarvasmaszkot viselve bukkan fel. Így néz szembe a közönséggel, míg a fa lombkoronája fölé egy fekete napot rajzol (a melankólia fekete napját?), majd ugyanolyan kimért lassúsággal, ahogy feltűnt, leereszkedik. A zene még folytatódik, egészen addig, míg a szarvas szelíden a maszkos zenész mögé lép és kiinvitálja a színpadról, ahol egyedül az ember nélküli tájat ábrázoló, lassan sötétségbe boruló, festmény marad. 

Pontosan és szépen megkomponált a zárlat, ahogy az egész előadás is, mely végig egy egyetemes, egyszerre poétikus és szimbolikus nyelvet használ. Egyetlen dolog maradt ki ebből a műből: maga az ember. „Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni” – így kezdődik József Attila autoterápiás céllal írt vallomása, mely egy brutálisan kegyetlen önarcképet tár elénk. „A verseim nem én vagyok: az vagyok én, amit itt írok” – mondja a költő, de vajon megjeleníthető ez a szenvedéssel teli portré teljesen személytelen módon? Nagy József előadása talán túl szép, olyan mint a színpadra állított, előttünk megalkotott festmény. Egyrészt örülünk annak, hogy minden részletében összeáll, másrészt kételkedünk abban, hogy a zaklatott lélek ilyen gondosan megkonstruált rajzban fejezné ki önmagát. Minden ott van a kép felszínén, mégis, egyvalami hiányzik a hátteréből: a valódi, megélt fájdalom. 

Az előadás adatlapja a Desiré fesztivál adatlapján itt található.