Jean Cocteau: Szent szörnyetegek / Nemzeti Színház
2018.01.07.

Tamási Áron 1945 őszén kiájult a Nemzeti Színház Ráday által rendezett, Bajor Gizi és Ráday Imre által főszerepelt főpróbájáról, s a következőket írta: „a rossz mű és a rossz előadás sohasem egyszerű.” GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

A Nemzeti Színház új bemutatója, mely a Gobbi Hilda Színpadon került közönség elé Dér András rendezésében, három előadásra való ötletanyagot rejt magában. Hogy ez a három előadás milyen lenne szétszálazva, arra következtetni lehet a produkció motívumaiból, mert mind a három elkezdődik. Míg gyűl a közönség, elindul egy művészettörténeti főhajtást jelző, Jean Cocteau életéből vett, fekete-fehér dokumentumfotókat mutató vetítés. Ezt a későbbiekben egy reneszánsz álcákat tartó, könnyező bohóc (Mátyássy Bence) mimetikus és hangszeres játéka váltja fel. Az álcák felröppenve sokszorosukra nőnek, a főszereplők arcára emlékeztető maszkokká változnak, s kivetítve, fönt forognak a magasban. A tér üres, de a megjelenő tárgyak és térelemek esetében érződik, hogy tervezéskor jó ötletnek tűnhettek.  Falak helyett színesre világított, tágas tüll-csövek, afféle fátyolból készült, égig érő zsákok ereszkednek alá, befogadva, majd újra szabaddá téve a játszókat. Díszlettervező: Bukta Imre
Mátyássy Bence
Mátyássy Bence

Cocteau 1940-es darabjának érzelmesen sprőd, szentimentális és provokatív világa hamar halványulni kezd, mert a prológgal, Kosztolányi 1907-es kötetéből vett A komédiás éneke című versével – „Mulassatok, a hinta indul/ nézzétek e színes pokolt. /Keblem sajog a tompa kíntul, /de jöjjetek, ajkam mosolyg. ” – szállongani kezd a szecessziós szenvelgés ragadós pora. A történet magja egyébként hasonlít a Belvárosi Színházban nemrég játszott Mindent Éváról című Mary Orr-játék cselekményére. Van egy híres primadonna, Esther (Nagy-Kálózy Eszter), aki itt ráadásul egy bulvárszínház igazgatónője is, s annak van egy sikeres férje, Florent (Rátóti Zoltán), ki egy bizonyos nemzeti színház ékessége. Ám egy napon Liane (Ács Eszter), a kezdő színésznő bejelenti Esthernek, hogy őnéki viszonya van a nagy színésszel. Hogy ez igaz vagy sem, nem derül ki, de Esther megzakkan kissé az információtól, s hogy a közelben tudjon mindenkit, férje ágyába segítve és szakmailag is istápolva, lakásukba költözteti a lányt. Az idő telik, Esther mindjobban becsavarodik, s ezt az ő erkölcsi felmagasztosulásaként kellene megélnünk. A gondolat, hogy jelen állapotában szemlélve mindez milyen irgalmatlanul mache, s hogy Molnár Ferenc a hasonló szituációkat mennyivel jobban tudná kidolgozni, hamar bekúszik a nézői agyakba. 

Nagy Kálóczy Eszter, Rátóti Zoltán
Nagy-Kálózy Eszter, Rátóti Zoltán

A hírek szerint a színház ajánlotta fel Dér Andrásnak a darab megrendezését. Valaki beleszerethetett a műbe. Szó se róla, van abban valami élveteg szadizmus, ahogy Cocteau, mint ahogy a gyerek műti a légy lábacskáit, evőpálcikára tekerve húzza ki a szereplők idegvégződéseit a tokjukból, de sajnos csak kihúzza, aztán vállrándítva elejt mindent. A játék alapját képező szöveganyag, ha tetszik, a második mutatványréteg, rejtélyes képződmény. A nagyobb plakátokon Rideg Zsófia a fordító, a szórólapokon Heltai Jenő neve van feltüntetve, a legnagyobb beavatkozás pedig a dramaturg Verebes Ernőhöz köthető, aki felfrissítette és honosította, s bárhol játszhatóvá kívánta tenni a darabot. Így emlegetik a francia bulvárszínházban Jászai Marit, s amikor végre-végre elneveti magát a közönség, az annak köszönhető, hogy a profi színészeknek rájár a nyelve a magyar klasszikusokra, sőt, Nádasdy-fordítást kevernek Arany szövegével. Csongor és Tünde dialógja is feltűnik, s hullik elénk pár szó Rátóti Zoltán kedves Peerjének Aase halála előtti monológjából is. Ezek jó próbapillanatok lehettek. De a modernizáló toldozás-foldozás eredményeként végképp nem lehet mit kezdeni az elintézhető hollywoodi filmes karrier csábításával, s különösen sivár a média lejáratására készült szerencsétlen jelenetsor, a feszültebb pillanatokra való riporteri „rácuppanásokkal” együtt. A mának szóló, ám bizonytalan képeket adó videotechnika, a filmes bejátszások és a Pegazusok Nem Léteznek együttes zeneszámai adják a játék harmadik mutatványrétegét. Alig hihető, de időnként a játszó színészek privát és más előadásokból származó fényképei villognak elénk.  

Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari. Fotók: Puskel Zsolt, port.hu
Nagy-Kálózy Eszter, Nagy Mari. Fotók: Puskel Zsolt, port.hu

Mindeközben nem jó érzékelni, hogy Mátyássy Bence színészete előadásról előadásra egyre darabosabb és színtelenebb. Mi lehet ennek az oka? Nagy Marit viszont mintha valami Molnár-darabokból kölcsönzött buborék óvná, melyből jut időnként a barátnőt játszó Tóth Augusztának is. Tiszta ügy: poénra mennek, és ritmusban maradnak. Rátóti Zoltánnak ebben a fél-főszerepben van pár hiteles pillanata, például amikor zavarodottan billeg felesége előtt, nem értvén, mit is akar az asszony. Nagy-Kálózy Eszter, aki a legszebben beszélő színészeink egyike, most mintha röstellené, amit figurája megenged magának, olykor alig hallhatóan pörgeti a mondatokat. Az előadás legnagyobb félreértése vagy inkább félrefogalmazása Ács Eszter fehérre meszelt arcú, kukorék módon beszélő, karót nyelt energiatolvaja, a csábító lányka. Tükröket is használnak a játék során, és nem sok hiányzik hozzá, hogy ez a vámpírmenyasszony figura ne látsszék benne. Erről a lányról véli Esther, hogy kiemelkedően tehetséges? Valami gond van akkor. Mert igaz, hogy létezik delejes szakmai öröm a tehetség megtalálásakor. Bizony, le lehet borulni előtte. S való igaz, hogy bár rendkívül vékony borotva élén, azért meg tudna jelenni egy lélektani dráma, különösen, ha számításba vesszük a két nő között létrejöhető finoman homoerotikus erőteret is. Ám szó sincs itt semmi ilyenről. 

Az első percek, amikor a baloldali fürdőkádat egy vörös lepellel megosztó Nagy-Kálózy arcát ijesztő maszk fedi, még bizarr előadást ígérnek. De eljön a berregő dzsakuzzi ideje is, amikor egyszer csak az Amerikai szépség virágszirmokkal teli kádjába másznak (újfent ruhástól) a szereplők. Aztán kiderül, hogy dehogyis virágok, fénylő papírba csomagolt, kopogós cukorkák töltik színültig a fehér kádat. Mindegy. A cukorfürdőbe is bele lehet állni. S már rég nem lélegzünk, amikor rájövünk, hogy a mikrofonokba lehellés egy időközben elfelejtett koncepció része. A közös muzsikálás újabb érzéki mezőket kíván megnyitni az est folyamán. A gonosz harmadik végül örömlány-bikiniben vonaglik egy rúd körül, Nagy-Kálózy fuvolázik, Rátóti gitározik, Mátyássy pedig dobol. Szájunkba rágták már, hogy a játszott figurák fennköltek, különlegesek és kiválasztottak. Finálé jön, Ács Eszter és Lázár Domokos dala csendül fel: „Itt vagyunk még, meddig leszünk / Társasjáték a mi életünk / A legvégén majd célba érünk / A végtelenbe visszafekszünk / Meglátjuk majd, volt-e Isten / Vagy egyedül van minden itt lenn.” Ide jutottunk, úgy tűnik, ez a végkifejlet. 

Cocteau-t segítették az ópiát-származékok. Van, aki az efféle munkában leli örömét. De a nézőkkel mi lesz? 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.