A legnagyobb showman
2017.12.28.

Az eredeti, vagyis kifejezetten a filmszínháznak írt musical olyan ritka, mint amennyire biztosak lehetünk benne, hogy az éneklő Hugh Jackmannel a porondon nem túl nehéz valamiféle világszámot bemutatni. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Most mégse sikerült. Tán éppen azért nem, mert az eddig leginkább vizuális effektekkel foglalatoskodó Michael Gracey mozifilm helyett valóban (igen kapkodós) showműsort rendezett. Főszerepben a legendás cirkuszalapító, P.T. Barnum, pontosabban annak végletekig idealizált Hugh Jackman-megfelelője, a szegénysorsból kockázatvállalással és extravagáns ötletekkel – no meg, ha hihetünk a daloknak – megállás nélküli álmodozással kiutat találó sármőr. Aki persze ember is volt, mármint esendő, hisz nagyon szeretett volna bevágódni a sznoboknál is. Erről is énekelnek a filmben. Sokszor.

A zeneszámokkal egyébként nincs komoly probléma, John Debney és Joseph Trapanese korrekt, dúdolható dalokat írt, a szövegekért Benj Pasek és Justin Paul felelt, akik egyébként hamarabb lettek kész ezzel a munkájukkal, mint a Kaliforniai álom dalaival, amelyekkel igen megérdemelten befutottak – s könnyen lehet, hogy a csúcson is tartózkodnak még egy darabig, elvégre nyakig benne vannak az élőszereplős Disney-filmek közül néhányban, például az Aladdinban is. Tehetségesek, értik a műfajt. A hangszerelés lehetne kifinomultabb, de hát A legnagyobb showmannagyot szeretne szólni az ifjabb korosztálynál is – így az alkotók, meglehet, muszájból is, a legkommerszebb megoldást választották.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Énekel hát az 1800-as évek közepe, kalapostól, kosztümöstől, mindenestől, énekel a szakállas nő, a kisember, a nagyon nagyember, énekel az artista, énekelnek a bánatról, az örömről. Hogy a cirkuszban nem kell szégyellni magukat. És énekel Barnum felesége (Michelle Williams) is, meg az üzlettárs (Zac Efron), meg a nép, meg a mindenki, az élet nehézségeiről, s arról is, hogy milyen fenomenális, fantasztikus ez a show, s milyen felszabadító a sok káprázatos produkció. 

Igen ám, de attól, hogy utóbbiról sokat dalolnak, s a költségvetéstől elvárható igényességű koreográfiák töltik ki a játékidőt, még nem jelennek ám meg ezek a bizonyos elképesztő műsorszámok... Azokat meg is kellene mutatni! Itt tényleg csak énekelnek róla. Nyilván nem a Moulin Rouge bátorságát várja el az ember ettől a filmtől, de ha már ezért hívtak minket ide, lehetne káprázatosabb az előadás.

Egyébként azt is el lehetne fogadni, hogy ha inkább a lélekre koncentrálna a társaság – akkor viszont kisebbnek kéne lennie a mellénynek. A legnagyobb showmant ígérik nekünk, s így mi őt is várjuk. S nem hiszünk feltétlenül a bemondásnak. Jackman ugyan melózik a forgatókönyv helyett is, ő aztán mindig tiszta erőből tolja, amit elvárnak tőle, s viszi a táncba a nézőt rendesen. Pörgünk-forgunk vele, s egy-egy pillanatra el is hisszük talán, hogy elég is lesz ennyi, s megszületik az a valami, ami indokolttá teszi a felhajtást. Na meg a nagy éneklések közepette próbálkozik a film rendesen további mondanivalók megfogalmazásával is: állítólag rasszizmusról, társadalmi elfogadásról, empátiáról is szó lenne itt kérem, de maximum üres lózungokra futja a dalokban. Pontosabban nem a szerzemények tehetnek róla, azok alázatosan szolgálnák azt, ami igazán nincs is benne a filmben. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ötletek, ihletett rendezés kellett volna ide, dramaturgiai kidolgozottság, mert bár a kockázatvállalás szép dolog, a lelkesedés is az, Hugh Jackman pláne gyönyörű, ahogy ragyog, ám A legnagyobb showman mégis inkább tűnik elfogadhatóan összerakott és levezényelt tévéműsornak, mint magával ragadó mozimusicalnek. A csatornák között szörfölgetve valószínű, hogy leragadnánk nála, a Madách Színházban is lehetne belőle sikerdarab – mozimágiából viszont nem jutott elég a nagyvászonra. Ahhoz még egy Hugh Jackmannek is kellett volna némi művészi támogatás.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Mozipremierek 2017