A Reformáció 500 emlékév záróhangversenye
2017.12.27.

Ritkán fordul elő, hogy egy politikai kezdeményezésre létrejövő kulturális esemény igazán jelentős tisztán kulturális tartalmát tekintve is; s még sokkal ritkább, hogy korszakos eseményként éljük meg már elhangzásának pillanatában. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Most mégis ez a valószínűtlen eset következett be a „Reformáció 500” emlékév hivatalos záróhangversenyén, december 19-én, a Zeneakadémián. (Luther fellépésének évfordulója természetesen elsősorban egyház- és kultúrtörténeti esemény; politikai üggyé a kormány által létrehozott Reformáció Emlékbizottság létrehozásával és működésével vált.) Csak sejthetjük, hogy ki(k)nek köszönhetjük ennek a nagyszerűen elgondolt emlékkoncertnek a koncepcióját – maga a hangverseny azonban még a nagyszerű elgondolás puszta megvalósításánál is jóval többet jelentett. Ez persze megint csak a nagyszabású elgondolás bátorságának és előrelátó bizakodásának utólagos megerősítése.
 
Csalog Gábor
Csalog Gábor
A protokolláris cselekvényektől eltekintve a hangverseny a következőket tartalmazta. Először Kemenes András és Csalog Gábor játszotta el Kurtág György hét négykezes-átiratát, amelyet Bach-korálokból készített saját maga és felesége számára. Ezt Kurtág Bornemisza Péter mondásai című, 1968-ban befejezett (és 1976-ban revideált), szopránénekesre és zongorára komponált, Magyarországon utoljára 1996-ban előadott vokális concertója követte Tony Arnold és Csalog Gábor tolmácsolásában. A szünet után a Magyar Rádió zenei együttesei Kamp Salamon vezényletével, Brassói-Jőrös Andrea, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Kovács István énekszólójával előadták Bach 38., Aus tiefer Not kezdetű korálkantátáját, majd létszámban kibővülve, a Schöck Atala helyébe lépő Mácsai Pál mint narrátor közreműködésével Jeney Zoltán erre az alkalomra írt, ugyancsak Aus tiefer Not című, „Cantata ad tempus omnes” alcímű, nagyszabású kompozícióját.
 
Csupa a lét végső kérdéseit fürkésző, bibliai hevületű, kőszikla-keménységű és fajsúlyú zene, megalkuvás nélkül kiválasztott, nagyszerű előadókkal. Egyszersmind a műsor kiegyensúlyozottsága is lenyűgöző volt: vokális és instrumentális művek, a legkisebbtől a legnagyobbig terjedő előadó-apparátus, Luther és Kálvin/Bornemisza, barokk és 20–21. század, magyar és német zene; továbbá a zene mellett a szöveg – szentírási, prédikátori, népi vagy éppen modern profán szövegek – hallatlan súlya a zene mellett és mögött. Vagyis eleve valami rendkívülire számthattunk. Valamit azonban nem tudhatott, legfeljebb remélhetett a hangverseny megálmodója (vagy megálmodói): hogy a hangverseny első részében, a Bornemisza-darab zongoristájaként, Csalog életének talán legnagyszerűbb teljesítményét fogja nyújtani, azt hiszem, igen hosszú időre etalonnal szolgálva a magyar zenetörténet eme alapművének előadásához; és hogy Jeney erre az alkalomra megrázó erejű remekművet fog komponálni. Miután azonban ez történt, nem kell nagy jóstehetség annak kijelentéséhez, hogy ez a hangverseny ugyanolyan legendaként fog megmaradni a kollektív emlékezetben, mint mondjuk a Psalmus Hungaricus 1923-as premierje vagy Bartók 1940-es budapesti búcsúkoncertje.
 
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen esemény értékelése túlfeszíti egy rövid beszámoló kereteit. Ezért itt csupán a számomra legemlékezetesebb mozzanatokat és teljesítményeket emelhetem ki egy-két szóban.
 
Tony Arnold
Tony Arnold
Kemenes és Csalog nem csupán azért volt ideális előadója a négykezes korál-átiratoknak, mert Csalog egész működésében oly nagy szerepet játszik Kurtág művészete, hanem azért is, mert ők ketten, mutatis mutandis, ugyanolyan bensőséges zenei partnerei egymásnak, mint a Kurtág-házaspár, és ugyanolyan szenvedéllyel törekszenek a zene tartalmának mélységi meghódítására, mindenfajta felszínes és dekoncentrált elem távoltartására.
 
A Bornemisza-mondások énekszólistája, Tony Arnold nagyszerűnek bizonyult a Kurtág-zene teljes érzelmi-művészi skálájának szuggesztív megmutatásában, egyszersmind hallatlan magabiztossággal és magától értetődően tett eleget a szinte transzcendentális technikai követelményeknek. Az azonban kétségtelen, hogy nyilvánvalóan nagy gonddal kimunkált magyar kiejtése ellenére magának a szövegdeklamációnak nem volt meg az a folyamatosan jelen levő intenzitása, amely azt előadást abszolút teljessé tette volna. Tisztán zenei szempontból azonban Arnold szinte egyenrangú partnere volt Csalognak, aki kongeniális előadóként Bornemiszával és Kurtággal együtt járta be a poklot s mennyeket.
 
A Bach-kantáta rendkívül szép előadásából feltétlenül kiemelendő a 24 tagú kórus kiegyenlített, áttetsző, rendkívül meggyőző éneklése, és egy másik vokális teljesítmény: a fiatal Brassói-Jőrös Andreáé, aki egészen figyelemreméltó módon, letisztult egyszerűséggel, hangilag rendkívül kiegyensúlyozottan és remek szövegmondással énekelt; nagy ígéretnek tartom őt. Szólistatársai semmivel sem maradtak el mögötte, de az ő kvalitásaikat már jól ismerjük.
 
Hogy Jeney műve pontosan milyen helyet foglal majd el a zenetörténetben és a saját életművén belül, azt ma még nem tudhatjuk. Ám az bizonyos, hogy nem csupán az emberi lét alapkérdéseit feszegető, hatalmas mű született, amely a zsidó-keresztény kultúrkör történetének rendkívül sok kiemelkedő pillanatára reagál – mint eddigi magnum opusa, a Halotti Szertartás is –, hanem ez a műve kivéleles csillagórában született, s megrendítő szépségű és mélységű pillanatai elementáris hatást gyakorolnak a hallgatóra. Az előadás ráadásul minden elemében méltó volt a darab jelentőségéhez, s hogy valóban a tökély erejével hatott, az elsősorban Kamp Salamon kivételesen ihletett, izzó erejű vezénylésének volt köszönhető.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. december 19.