Jumanji: Vár a dzsungel
2017.12.20.

Naná, hogy tudjuk: az igazság odaát van. Ott kell keresni, onnan kell kipiszkálni. Amit a való életünkben sikeresen fojtunk vagy rejtünk el, amivel nem merünk szembenézni, az a virtuális világban többé már nem leplezhető, meg kell küzdeni vele. Akár avatárként vagy a Jumanji nevű játék vicces figuráiként. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

A fikciós térben megnyíló másik fikciós tér, a fikció virtuális tükörképe (az egybenyíló tükrök végül a befogadó valóságát adják ki) az Alice Csodaországban óta a fantasyk alaptoposzának számít, kissé rosszmájúan: megunhatatlan közhelyének. Hol egy játék szívja be a kikapcsolódásban reménykedőket vagy a válaszokat keresőket (Tron: Örökség), hol a történelmi események hátterében megbújó párhuzamos univerzum (A faun labirintusa). 

És innen már csak a műfaj marad az egyetlen kérdés: tanulsággal terhes családi mozi legyen, vagy trükkorgiával dúsított fantasy, netán sötét és borongós drámai horror vagy vicceskedő kalandfilm, amely folyton összekacsint a nézőjével. A sokszínűség úgyis egy irányba mutat: rávenni valahogy a befogadót az önbecsapás feladására, utazásra buzdítsa önmagába, saját tudatának és jellemének labirintusába, ahol megküzdhet a maga szörnyeivel, kiállhatja a megfelelő próbákat, hogy végül csalás nélkül nézzen szét és persze könnyedén. És úgy, hogy lehetőleg ne költsön közben terapeutára. Mert ki ne szeretné tudni, hogy valójában milyen mély a nyúl ürege? Miközben csak arra kell vigyázni, hogy ne szippantson még ennél is mélyebbre a játék, a párhuzamos világ: ne maradjunk a kiharcolt igazságunk és a vele járó felmentés foglyai. (Mostanában olvastam, hogy az egyre öregedő japán lakosság reprodukciós képességét az is jelentősen rontja, hogy a negyven év alatti férfiak a számítógépük virtuális valóságában, az avatárjuk bőrében élik át a szerelmet a valódi helyett. Ott Spike Jonze filmje, A nő lassan már cseppet sem számít sci-finek.) 

A Jumanji: Vár a dzsungel a vicces kalandfilm kategóriájában próbálja elérni mindezt. Miközben egyszerre folytatja az 1995-ös eredetit és újrapolírozza a bevált fordulatok megtartásával. A Robin Williamst a soraiban tudó eredeti csak azért nem merült el a jótékony feledés homályában, mert egy időben túl sokszor ismételte a tévé, olyannyira, hogy lassan már mindenki gyanakodni kezdett, lehet, hogy mégis kultfilmről van szó a családi mozi leple alatt. Könnyen lehet, hogy ez a kétes népszerűség és a felébredő gyanú vette rá az új változat alkotóit is (vagy az álomgyárat mindig is körbelengő óvatos ötlettelenség), hogy utánajárnak a kérdésnek. (Aki ma nézi újra a filmet, annak csak a számítógépes trükkök idejétmúlt, már-már bájos otrombasága tűnik fel igazán.) 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Mint kiderül, maga a játék is képes korszerűsíteni magát: a kilencvenes évek közepén, meghallva az idők szavát, a társasjáték varázsütésre videojátékká változik át, hogy így szippantsa be újabb „áldozatát”. Ez a metamorfózis köti össze laza szállal a régi változatot az újjal, a ’95-ös szereplőgárdából senkit sem tartottak meg (ha élne, vélhetően rávették volna Robbie Williamst egy kis cameóra). Azt persze már nem magyarázza meg a film, hogy a 2017-es film jelenéhez már miért nem igazodik a Jumanji, miért marad ósdi és poros rekvizitum a mobiltelefonok világában. Erre talál rá négy középiskolás diák a szertárban, akiknek még a múzeumba illő játék kipróbálása is nagyobb élvezetet jelent, minthogy teljesítsék az igazgató által rájuk kirótt büntetést. Avatart/játékostípust választanak, majd a gép beszippantja őket, és máris Jumanji dzsungelében találják magukat. A feladat egyszerű: ments meg a világot az átoktól, és ne használd el mind a három életed.

Az új változat erőssége egyértelműen a humor. Ezért is bízták a szinte csak vígjátékokat forgató Jake Kasdanra az újraélesztést, és valóban: a családi mozi disney-s humorbonbonjait kamaszos vicceskedés váltja fel, amelyen a felnőttek is képesek jókat derülni. Pedig hihetetlenül egyszerű a recept: a bátortalan, nyüzüge Spencer egy izomkolosszus kalandor (Dwayne Johnson), a nagydarab, menő amerikaifocista Fridge a fél méterrel alacsonyabb, izgága és kotnyeles segéd (Kevin Hart), a nárcisztikus, bombanő Bethany az öreg és kövérkés szobatudós (Jack Black), míg a bátortalan, saját nőiességével küzdő Martha a szuperszexi gyilkológép (Karen Gillan) bőrébe bújik. Az ellentétek minden didaktikusságuk ellenére is számos poén forrásává válnak, amelyeket a film alkotói maximálisan és jó érzékkel használnak ki (egyszer sem válik kínossá a poénvadászat, a nemváltás is megáll a jó ízlés határain innen, és ez manapság már nagy szó), ezzel is feledtetve a szerény nyersanyag korlátait. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Végül olyannyira erőssé válik a vígjátéki szál, hogy a valódi feszültség megteremtésére nem is marad kellő energia. A kalandfilm épp annyira izgalmas, mintha csak a vízszerelő Mariót kísérnénk el Gomba Királyságba. Pedig itt is, ahogy az első részben, vannak vérszomjas vízilovak, dübörgő orrszarvúk és mérgesebbnél mérgesebb kígyók. S bizony a játékosok életei is fogyatkoznak. Ám a halál ebben az univerzumban nem igazán opció, azt a legrutintalanabb néző is igen hamar megérzi, hogy hőseink a rájuk váró kalandokból nem élettelenül, hanem értékes tanulságokkal megpakolva keverednek ki. 

A Jumanji: Vár a dzsungel mindezek ellenére kellemes meglepetés, hiszen önfeledt szórakoztatást nyújt a közel két óra. A négy avatart alakító színész közötti „kémia” nem erőltetett, a színes csapat valódi játékhangulatot teremt, miközben mindegyik maximálisan belakja az önirónia adta teret (ebben főként Dwayne Johnson és Jack Black jeleskedik). És mivel ők maguk sem veszik magukat teljesen komolyan, így a befogadó is könnyebben engedi el a történet sematikusságait, az ősi játékkal egyidős közhelyeket. Olyannyira, hogy a végére nemhogy megbarátkozik az esetleges folytatás lehetőségével, hanem már vágyik is rá: szívesen venné a csapat újabb kalandjait. Hiszen itt a játék valósága nem folyt bele a szereplők valóságába, ezt a „dramaturgiai csavart” most nem használták ki az alkotók – leginkább erre épült az első rész. S ha nem is indulunk az utolsó képkockák után kínzó önutazásra saját gyengeségeinket leleplezendő, azért eljátszunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha a mi bicepszünk is akkora lenne, mint a combunk, és ha elütne a villamos, akkor nem a kórházban kötnénk ki, hanem újra lepottyannánk az égből. Tán még a híradót is más szemmel néznénk.  

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék: Mozipremierek 2017