Amennyire saját emlékeim és az internetes keresés alapján ez megállapítható, Andrew Tyson korábban nem járt Budapesten, a Müpa nagytermében adott hangversenye tehát magyarországi bemutatkozás volt. A koncert után pár nappal ünnepelte harmincegyedik születésnapját, nem pályakezdő tehát, jelentősebb európai ismertségre azonban csak a 2015-ös Anda Géza Versenyen aratott győzelmét követően tett szert. Eredetileg meghirdetett műsora túlnyomórészt spanyolos vagy spanyol vonatkozású műveket ígért Scarlattival, Ravellel, Albénizzel és végül Liszt Spanyol rapszódiájával, ennek a programnak azonban csak második részét hagyta érintetlenül, az elsőben végül Schubert A-dúr szonátáját (D. 644) és négy Chopin-művet (cisz-moll mazurka, op. 50; Desz-dúr mazurka, op. 30; C-dúr mazurka, op. 33; Asz-dúr ballada, op. 47) szólaltatva meg.
 Andrew Tyson |
A Schubert-szonáta bevezető ütemeiben először örömmel fogadtam az intenzív tempólélegeztetést, amelyet rubatónak véltem, ám hamarosan rájöttem, hogy ez nem annyira rubato, mint inkább meglehetősen modoros-erőltetett agogika, amelyet a művész következetesen alkalmaz, többnyire mesterségesen akasztva meg a zene előrehaladását úgy, hogy arra a dallamok tagolódása semmiféle okot nem ad. Öncélú finomkodásnak éreztem ezt az előadásmódot, amely rátelepedett az összhatásra. Pedig már a nyitótétel hallgatója is megfigyelhetett számos más, kedvezően értékelhető jelenséget: a kristályos billentést, az érzékeny dinamikai árnyalást, az átvilágított, tiszta faktúrát. A vallomásos D-dúr Andante azután már hitelesen szólalt meg, azzal a leheletfinom, vágyteli sóhajra emlékeztető intonációval, amely e hangismétléses akkord-dallamnak kijár. És a finálé lendületes előadásmódjának poézissel párosuló, könnyed pergését is öröm volt hallani, így aztán a jó benyomások kerültek túlsúlyba a Schubert-szonáta élményének értékelésekor.
A Chopin-mazurkák olyanok, mint a gemmák vagy a kámeák: rövid tételek, de nagyon igényes és aprólékos a kompozíciós megmunkálásuk, amely maximalista előadást kíván. Tyson muzsikálásában megvolt az a részletgazdagság, amelyet ezek a zenék megkövetelnek, s amely képes arra, hogy felnagyítsa a gesztusok jelentőségét, olykor három hangban egy világot mutatva fel. És megvolt a költőiség is: megszülettek a jellegzetes chopini borongások és elmélkedések, révedések és felhorgadások. A három lírai tétel után az Asz-dúr balladát derűsen és energikusan, szuggesztívan és nagy lendülettel tolmácsolta Andrew Tyson.
A mifelénk alig játszott 20. századi spanyol komponista, a Debussy-kortárs Isaac Albéniz (1860–1909) négyfüzetnyi zenét komponált Ibéria címmel. Ebből a gyűjteményből hallhattunk ezúttal néhány tételt. Nemcsak a közös kor miatt volt indokolt Debussy nevét leírni, hanem azért is, mert Andrew Tyson remek előadása Debussyt megközelítő kvalitású zeneszerzőnek mutatta Albénizt ezekben a tételekben. Lehet, hogy ha sokkal több Albénizt hallanánk magyar koncertteremben, talán úgy éreznénk, hogy ez az értékelés túlzó, és hogy akadnak kevésbé jelentős pillanatai is a vesebajban korán elhunyt spanyol zongoraművésznek és zeneszerzőnek – most azonban ez a kóstoló nagyon magasra tett mércéről tanúskodott. A színek, a hangulatok, a rubato, az egzotikus ibér kolorit, az impresszionizmus jelenléte, a kifinomultság – mindez csodálatos egységet alkotott, olyan zenét hozva létre, amely a maga modernségét és a modernség magától értődő vállalását is minden pillanatban természetes gesztussal jelezte. Tyson nagy odaadással, teljes azonosulással játszotta a darabokat, megélve a tételekből sugárzó életérzéseket, kivételesen árnyalt szín- és dinamikai skálát vetve latba az Albéniz-zene értékeinek szószólójaként.
Tyson azt is érzékeltette, hogy Albéniz zenei hispanizmusa áttétel nélkülien közvetlen: ilyen az, amikor valaki arról beszél és azt tárja elénk, ami a sajátja. Liszt Spanyol rapszódiája viszont úgy szólalt meg ujjai alatt, hogy világossá válhatott mindenki számára: ez az elegancia és grandezza szellemi „úti élményt” mesél el, a vonzó idegenség egzotikumát. Vagyis az előadás imponáló érzékenységgel közvetítette azt a három lépés távolságot is, amely a Spanyol rapszódia nemes tartásának egyik alkotóeleme. Élvezetes volt figyelni a zongorista virtuozitásának kifogástalan működését, de azt is, ahogyan a formát felépíti, fokozatosan adagolva a hatás összes elemét: tempót, dinamikát, szenvedélyt, s így jutva el a megfelelő ívben a nagyszerű darab emocionális csúcspontjára, amely egyben a kompozíció vége is.
Andrew Tyson tehát, ha a kritikus nem téved, és a zongorista valóban most járt először nálunk, átadta a névjegyét, és ezt a névjegyet érdemes eltennünk a tárcánkba, mert olyasvalakié, akinek van tehetsége, tudása, ízlése, személyisége. Amit nyújtott, nagyon jó. Igazán átütő erejűnek, valóban nagy formátumúnak még nem éreztem ezt a muzsikálást, az előadót nem vette körül burokként az az elemezhetetlen pódiumvarázs, amely lebilincselővé tud tenni egy-egy produkciót. De lehet, hogy ez is megszületik hamarosan, mert úgy tűnik, a művésznek mindene megvan, ami ehhez kell. Ráadásként az eredetileg meghirdetett műsorból játszotta el a nyitódarabot, Domenico Scarlatti d-moll szonátáját (K. 9).