"Ahhoz hogy az életről írhass, előbb le is kell élned". Lucia Berlin mondását általában Hemingwaynek tulajdonítják. Bejárónők kézikönyve (A Manual for Cleaning Women) című gyűjteményes kötete végén helyet kap egy néhány oldalnyi életrajzi összefoglaló is, amiből a szikár megfogalmazás dacára is kirajzolódik egy színes, szagos, fordulatokban gazdag és tényleg tollhegyre kívánkozó életút. Világosan látható belőle, az írónő nem a levegőbe lőtte ezt az ars poeticat. Nemcsak hogy végigélte mindazt, amin végigvezet a történeteivel, mesteri rövidprózáit az amerikai irodalom legjobbjai közé sorolják.

Némi késéssel sikerült csak "felfedezni" Lucia Berlin írásait keletkezésük helyén: halála után 11 évvel, 2015 augusztusában olvasott róla először a tágabb amerikai nagyközönség a New York Times webfelületén, amikor beharangozták a Bejárónők kézikönyve című gyűjteményes novelláskötet megjelenését; ám ekkortól nem volt visszaút a sikerlisták csúcsáról, és a nemzetközi hírnév egy magyar fordítást is eredményezett.

Ki ez az épphogy nem kortárs, Európában lényegében ismeretlen írónő, és mit művelt, hogy hirtelen ekkora kultusza támadt? (Rövid válaszom erre persze az, hogy olvassuk el!) Lucia Berlin ugyan távolról sem volt teljesen névtelen író, életében szűkebb körben élvezett némi elismertséget, mint afféle regionális alkotó, bármit is jelentsen ez. Ebben annyi igazság van, hogy történetei erősen helyszínekhez és helyi nyelvhasználathoz kötődnek, ahogy erről Berlin maga is beszélt, egyben azt is tisztázva, hogy ő a helyszíneit is főszereplőnek tekinti, ugyanakkor saját magát mégsem nevezné "regionális" írónak. Hogy is tehetné, amikor hegyvidéki bányászvárosokon át Alaszkától Mexikóig, San Franciscótól New Yorkig számos régióban otthonosan mozgott, élt és írt. 

Szereplői hol idősek, hol lestrapált családanyák, ápolónők, drogfutárok, vergődő alkoholisták, bevándorlók, szüleiknek kiszolgáltatott fiatalok, szóval mindenféle kallódó, "futottak még" kategóriájú figurák; a Bejárónők nagyjából minden története (ja igen, bejárónők is!) az amerikai álom árnyas alulnézetét hozza közel. Ez a tapasztalat érezhetően önéletrajzi ihletésű, de mégsem natúr én-írások, még amikor Lucia is a főszereplő neve, annak sincs döntő jelentősége, hiszen a történetek olyan életrajzi fragmentumok, amelyekkel egy-egy kispróza erejéig könnyen azonosulunk, egyszuszra, több-kevesebb légszomjjal. Novelláról novellára apránként, mozaikdarabonként rajzolódnak ki, térnek vissza a fő motívumok, mintha a szerző sosem akarná megunni, hogy újra és újból nekifusson élete epizódjai elmesélésének. Amilyen sokféle helyet és arcot tud megmutatni egy ilyen kalandos élet, amilyen sokszínűen autentikus,  csoda, hogy egyáltalán felismerhető; talán pont a hangjáról, a hangsúlyairól ismerünk rá. A nézőpontjáról.

Ez a nézőpont és érzékenység rokoníthatja olyan írókkal, mint a már emített Hemingway, de a novelláiról talán kevéssé ismert Jack Kerouac sem idegenkedett a személyes alulnézeti amerikai életképektől; vagy ott van Carson McCullers, aki a depressziót és az amerikai Dél provinciális életét szintén köznapian közeli emberi történeteken át írja széppé, illetve Charles Bukowski, akinek elemi erejű elbeszélései szintén keserédes derűvel reflektálnak saját alkoholizmusára. Az ő hangjuk elért a magyar nyelvű közönséghez is, mi a helyzet Berlin elbeszélői hangjával?

Keresetlen, nem éppen szofisztikált vagy mesterkélt elbeszélőmód az övé, személyes és közvetlen, megragadóan hatásos. A hatvanas évektől egészen a kilencvenesekig bezárólag a gyűjtemény végigolvastat Amerika elsőkézből papírra vetett nyomorán és szépségén: mélypontok és nyugvópontok, lecsúszott alakok és tündöklés a sötétségből, frusztrált unalom és tükrökön csillanó humor, rengeteg reália és folklórgyűjtésnek is beillő élő nyelv. Az irónia és reflektáltság teret nyit annak a finom, szinte rejtőzködő humornak, ami Lucia Berlin szereplői számára nélkülözhetetlen a túléléshez. Egyszerre sötét tónusú realista ábrázolás ez, csiszolatlan és a brutalitásig nyers, ugyanakkor a morbiditásig derűs is, és ez a szépelgéstől mentes empátia a legsötétebb mélyvízen is valahogyan átragyog. Az elbeszélő bölcs melegsége nem szépíti a nyomorúságot: előfordul, hogy ítéletet mond szexizmusról vagy igazságtalanságról, de sosem fedi fel magát valamiféle gyengébbek kedvéért üzent üzenet. Inkább eltávolítanak ezek a szűkmarkúan mért explicit állásfoglalások, amelyeket az irónia amúgy is kikezd, és amelyek szöges ellenpontjai annak a csendes, életerős örömnek, ami áthatja a történeteket. Ez a vacak realitásokba fojtott, mégis pislákoló-sziporkázó, csipkelődő és szatirikus derű nem csak elviselhetővé, de szerethetővé is tesz egy újabb utazást a huszadik századi USA legmélyére.

Nem is mindig egyszerű az idő és az óceán innenső partjáról olvasni mindezt, és komoly műfordítói kihívás átültetni magyarra. A fordító Bíró Júlia érezhetően kapkodja a fejét, hogy mit tegyen a rengeteg amerikanizmussal: hogy a mai olvasónak mi szorul magyarázatra, lábjegyzetre, mi nem, az korántsem nyilvánvaló – nyilván szerkesztői fejfájással is járhatott a művelet, bár nem mondanám, hogy igazán következetes lenne a fordítás. Gyakran érződik, hogy a magyar szöveg a fordítói sztenderd szabatosság javára mintha lejjebb csavart volna valamit az eredeti próza keresetlen gördülékenységéből. Mindazonáltal ez egy finom, barátságos és nagy merítésű szöveg, ahol a részletekben elmerülve is elér hozzánk valami Lucia Berlin erőteljes hangjából, ha magyarul és fordításban is. Hatszáz oldal, valamivel több, mint a fele egy teljes életműnek – első találkozásnak kiadós, alapos és emlékezetes anyag. Remélhetőleg, ahogy hazájában, úgy nálunk is visszhangra talál a kritikusok és az olvasók között egyaránt. Nagy utat tett meg, hogy elmesélhesse, amit látott és megélt.