Színházi nevelési és színházpedagógiai kézikönyv
2018.01.30.

A szerkesztő s a tizennyolc szerző sokat tett azért, hogy a színházi nevelés fogalma mifelénk is ismerős legyen. S most azon töprengek, a könyv alapján lenne-e kedvem közéjük állni, ha mit se tudnék eddigi törekvéseikről. GABNAI KATALIN ÍRÁSA.

Lenne. S minden bizonnyal így lennének ezzel a hajdan voltak (Mezei Éva, Keleti István), s így vannak a szerencsére ma is aktív szakmai elődök is (például Bucz Hunor és legfőképp Kaposi László), akik nem írásaikkal, hanem életükkel és munkásságukkal, mint hivatkozott szakértők vannak jelen a szép kiállítású, rendkívüli gondossággal szerkesztett könyvben. Ami egyébként nem könnyű olvasmány, s címe ellenére nem is kézikönyv, hisz egy kézikönyv általában a munka közben megakadtaknak nyújt gyakorlati elsősegélyt, míg ez a kiadvány egy magát most meghatározni kívánó művészetpedagógiai szakterület önismereti segédanyaga. Egy lelkiismeretes egyeztetési folyamat dokumentuma született meg, egy minden elfogultságtól mentes, precíz látlelet a magyar színházi neveléssel kapcsolatos megmozdulásokról, némi nemzetközi kitekintéssel.


Cziboly Ádám informatív bevezetője után Novák Géza Máté Alkalmazott színház Magyarországon, Golden Dániel Színház és nevelés Magyarországon és Bethlenfalvy Ádám nemzetközi kitekintést adó írását olvashatjuk, majd három munkacsoport tanulmánya következik. A Színházi nevelési/színházpedagógiai programokhoz kapcsolódó fogalmak glosszáriuma Takács Gábor, Gyevi-Bíró Eszter, Láposi Terka, Lipták Ildikó és Szűcs Mónika munkája, a Színházi nevelési programok visszajelzés alapú minősítési rendszerének kialakításáról Nyári Arnold, Madák Zsuzsanna, Patonay Anita, Pintér Szilvia és Vidovszky György gondolkodott együtt, a Színházi nevelési/színházpedagógiai programok stratégiája című fejezetet pedig Cziboly Ádám, Meszlényi-Bodnár Zoltán, Németh Katalin, Szabó Ágnes és Végh Ildikó írta. 

Nézzünk meg két érdekes felosztást: Novák cikke is Cziboly és Bethlenfalvy előző nagy munkájából, a Színházi nevelési programok kézikönyvéből idézi az alkalmazott színházi metódusokhoz tartozó műfajokat: 1. Szociális színház 2. Pszichodráma 3. Szociodráma 4. Gyermek pszichodráma 5. Playback színház  6. Bibliodráma 7. Színházterápia 8. Színházi tréning 9. Drámatréning 10. Improvizációs színház 11. Közösségi színház 12. Elnyomottak színháza 13. Vitaszínház 14. Interaktív színház felnőtteknek 15. Színházhoz kapcsolódó ismeretterjesztő előadás 16. Közönségtalálkozó. Golden Dániel közli a legmegnyugtatóbb definíciót, miszerint „A színházi nevelés – nevelés a színház és a drámapedagógia eszköztárával.” A színházi nevelés tág fogalmába beletartozik nagyon sokféle színházi (jellegű) tevékenység. Ilyen például: 1. a hagyományos gyerekszínházi előadás 2. a bábszínházi előadás 3. az interaktív („nézőaktivizálós”) gyerekszínház 4. a beavató színház 5. a gyermekszínjátszó csoport tevékenysége 6. a dramatikus játszóházi tevékenység 7. a rendhagyó irodalomóra 8. a többtanáros drámafoglalkozás 9. a színházi nevelési program (Theatre in Education, TIE) 10. a drámafoglalkozás (DIE). 

Nemcsak a szerkesztői nagyvonalúságot, de a területen dolgozók egymás iránt érzett tiszteletét és megértését is jelzi, hogy kitüntetett helyen olvasható például a Down-szindrómás fiatalokkal dolgozó Elek Dórának egy élőszavas megjegyzése: „Az én látószögemből nagyon kikerül, amit úgy hívunk, hogy drámapedagógia, mert én nem értem, /hiszen/ pont ettől lesz az a szintű nevelés, hogy a srácok, akik idejönnek, azok nem nevelési célú színházi előadást néznek meg. Tehát nem azért készült a darab, hogy őket neveljük, hanem egy előadást hozunk létre, mindenki örömére, ők ezt megnézik, és a nevelési cél az a beszélgetés és az interakciók során jön létre vagy nem jön létre, de nem akarok én senkit nevelni, nevelődjön a puszta jelenléttel, hogy ő beül, mint néző, lát egy mindenkinek szóló darabot, és ez működik valami miatt. Tehát én ezért nem szeretem kategóriákat, én a művészet, a színház önálló létében hiszek, én nem akarom ezt még jobban bekeretezni.” 

A kívülállók számára talán mulatságos szőrszálhasogatásnak tűnik a jelenleg még lezáratlan vita, de éppen a színház felől érkezők miatt remélem, hogy csak meg tudnak majd állapodni abban, hogy a terület fő kategóriája a színházi nevelés fogalma, amelynek csak egyik speciális ága a színházpedagógia, ami kifejezetten a színházi alkotómunkával, s a színházi kommunikáció természetével tudja megbarátkoztatni a fiatalokat. Az érdeklődők minden cikk végén találnak irodalomjegyzéket és linkválogatást. A gyors kapcsolatfelvétel legjobb módja a www.szinhazineveles.hu oldal meglátogatása.  

S most elmondom, miért adtam ennek a cikknek a „vissza-vissza” címet, mely hazánkban köztudottan a tapsolni még meg nem tanult, apró tenyerű közönség tapsrend idején harsogó lelkes ordítását idézi. Két oka van ennek, s mindkettő az elmúlt hetekben lett fontos számomra, mikor is táskámban ezzel a könyvvel, vonaton és gyalog jártam az ország színházi neveléssel kapcsolatba hozható produkcióit, s gyakorlatban láttam azon eseményeket, amikről ez a könyv szól. 

Az egyik „vissza!”, a lelkes biztatás, annak szól, hogy – meglehet nem tudatosult még eléggé senki felelős emberben – pontosan az e könyvben foglalt törekvések eredményeképpen megjelent egy új emberfajta a magyar gyerekek közelében, s van is belőlük már pár tucat. Olyan színész-drámatanárokról és foglalkozásvezetőkről beszélek, akikre az egyre kaotikusabb pedagógusképzés gyakorlati egyharmadát vagy inkább felét azonnal rá lehetne bízni. Olyan szakemberek ők, akik képesek figyelni a gyerekre, s akkor és azt mondják neki, amit az éppen felfogni képes. S akikkel öröm együtt lenni. Okosak, frissek, elfogadóak. Óriási a hatásuk. 

Éppen ezért nem titkolom az egészen más értelmű, aggodalommal telt „vissza-vissza” suttogásomat: ezek a nagyszerű képességű drámatanárok és foglalkozásvezető színészek olykor rémisztően silány irodalmi anyaggal dolgoznak. Megszaporodtak a külföldről beszivárgott, vagy itthon eszkábált, gyökértelen, ál-mitológiákon alapuló, lepény-szerkezetű, dramaturgiailag alig használható mesék. Mintha nem hinnének a nagy történetek energiájában és azok katartikus hatásában, össze-vissza foltozgatják, toldozgatják azok cselekményét, s nem egy esetben értelmetlen, felnőttek számára is nehezen kibogozható, eldönthetetlen  erkölcsi helyzetekbe hozzák a foglalkozásra vitt gyerekeket. Sőt, nyilvánvaló butaságok kimondását szorgalmazzák időnként, persze, merő jóindulatból.  Például: „az a jó világ, az a jó ország, ahol őszintén hisznek a mesékben.”  Mit tetszenek mondani? Ezt? Kár. Ez nyilvánvalóan bicegő megállapítás, pontatlan fogalmazás, melynek csak egy kis eresztékén jön befelé a köd, de ha ez így megy, rá lehet kapatni az új közönséget is erre az ősi „jóvanazúgy” technikára. Nem. Nincs jól. Tessék pontosan fogalmazni, tessék örökíthető anyaggal dolgozni, tessék használni a nagy történetek energiáját, s ne álproblémákat javasoljanak a csoportfoglalkozások témájául. Elfogadom, hogy a kamaszok igénylik a hümmögő mélázgatást is, de azt is meg kell alapozni. Akkor talán a csoportokat vendégségbe hozó pedagógusok sem mennek ki vásárolni vagy cigarettázni az idő alatt, amíg a „színházi nevelés” zajlik odabent. Mondom mindezt drukkolva, s a legjobbakat kívánva, magamnak is, hisz az esedékes nyolcvan programnak még csak a felét láttam. Bizakodó vagyok.

Kiadó:  InSite Drama,  Kiadás éve:  2017,  Terjedelem:  228 oldal