A nőkért
2017.12.07.

Férfiasan tökéletes, hirdette valamikor a reklám. 1971-ben egy eldugott svájci faluban ez még hihető illúziónak számít, de aztán betör a hippikor a női szavazati jog képében. A nőkért című mulatságos film bárkiből kicsalogathatja a feminista énjét. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Gyakorló feministáknak nosztalgikus rémálom, a vak komondorban bízó macsóknak maga a fenyegető apokalipszis és múltba révedő elgyengülés: milyen jó is volt régen, amikor még a nő vette ki a sört a hűtőből, zokszó nélkül, lelkesen. Aztán minden elromlott, mert a nők egyrészt felfedezték, milyen hatalom lakozik a saját nőiességükben, másrészt milyen kényszerítő erő és függőség van abban, hogy a férfiak többsége még azt sem érti, miért kell különválasztani a fehér és sötét ruhákat mosáskor. Magyarán: hagyj egyedül egy férfit néhány napig a háztartással, utána már csöndben asszisztál majd ahhoz, hogy kiforgassák a kényelmes világát mind a négy sarkából.

1971-et írunk, a diáklázadások, Woodstock és a szexuális forradalom és az egyre erősebb emancipáció korát, ám mindez a Zürich melletti festői faluba alig szivárog be. Ott a nők még szoknyát hordanak, körülugrálják a férfiakat, és csöndes boldogtalanságban tűrik, hogy arról is a férjük döntsön – ahogy azt a korabeli törvény is szabályozza –, akarnak-e dolgozni a háztartáson kívül vagy sem. Ám a tetszhalott állapot nem tart örökké. Nora, a visszahúzódó, szelíd feleség egy nap hazavisz néhány brosúrát, amelyek a női szavazati jogot támogatják, és egyszer csak a helyi nőmozgalom élén találja magát. Szemben a pozíciójukra féltékeny férfiakkal és a csöndes apátiába zuhant nőkkel. Csakhogy a történelem elszabadult kerekét már nem lehet megállítani.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A nőkért olyan alkotás, amelynek jó előre tudni a végét (még csak történelmi ismeretek sem kellenek hozzá, elég a mindennapos tapasztalat), ám ettől függetlenül izgalmasan kalauzol végig minket a folyamat stációin, kicsit úgy, ahogy Columbo kapja el a már ismert gyilkost. Lépésről lépésre jobban szorul a hurok az idejétmúlt nézeteken, a férfiközpontú világ minden – ma már – felháborító igazságtalanságán. Ráadásul mindezt a bevett recept szerint: alulnézetből, egy olyan világból, amely még ma sem engedte el teljesen a bevált, a nemi megkülönböztetésen alapuló elveket. Persze nem Svájcban, hanem például nálunk, ahol még mindig magyarázni kell, hogy miért illet(ne) ugyanannyi bér egy dolgozó nőt és egy dolgozó férfit ugyanabban a pozícióban. És akkor még nem beszéltünk a „pénz olvasva, asszony verve jó”-szerű „frappáns” közvélekedésekről. Az viszont biztos: A nőkért című film mindenkiből kihozza majd a harcos mozgalmár, netán a feminista énjét.

Az is jó a filmben, hogy nem olyan steril és derékszögű, mint ahogy azt látatlanban elvárná a laikus egy svájci mozgóképtől. Sőt már a műfaja is bizonytalan, mert egyszerre ironikus vígjáték, történelmi gyorstalpaló és persze dráma is, mert a jogokat bizony nem lehet dalolva és heherészve kivívni. Ha vért nem is kíván, de azért akadnak bőven áldozatok is, hiszen a boldogtalanság felismerése után mégsem mehet minden ugyanúgy tovább. A nőkért végkifejlete – minden didaktikusságon túl – így lesz keserédes, bár ha úgy vesszük, az is győztes, aki belátja, hogy ki kell lépnie a látszatéletéből. Vagy azt, hogy sosincs elég késő megtanulni törölgetni.

A nálunk jobbára ismeretlen rendező (Petra Biondina Volpe) filmje takarékos, kicsit sem túlbeszélt (ha mégis, épp csak annyira, amennyit a mozgalom lendülete megkíván). Néha apró és érthető jelenetekben villantja fel a nők fontosságát: a tartalékos katonáról és nemrégiben kinevezett részlegvezető Hansról kiderül, hogy apaként a saját szűk életén kívül teljesen alkalmatlan a legkisebb (házi) feladatokra is. Még tükörtojást sem tud sütni reggelire (a jelenet sajnos nem versenyezhet a Kramer kontra Kramer hasonló jelentével, mikor is Dustin Hoffman apája alulmúlhatatlan idétlenséggel süti meg a reggeli bundáskenyeret). Ugyanakkor nem lesz egyoldalú: világosan mesél arról, hogy a változni kész, belátó férfiak nélkül a győzelem, az életszemlélet megváltoztatása nem lett volna hosszú távú. (Az egyik legjobb jelenet a már haladó férj igyekezetét bemutató snitt, amint a receptes könyvből készíti el az almás pitét, és büszkén mosolyog a részsikereken.)

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A nőkért nem csupán az operatőrnek kínál jutalomjátékot (nehéz lenne nem plasztikusan lefényképezni a svájci tájat és a vászonra illő falucskát), hanem a színészeknek is, akár a legkisebb szerepekben. Kimondottan öröm A híd című skandináv sorozat Asperger-szindrómás, érzelemmentes nyomozónőjét (Sofia Helin) viszontlátni svéd jóni-oktatóként, ahogy a vaginák milyenségéről és fontosságáról tart szenvedélyes előadást a svájci háziasszonyoknak. Minél nagyobb átéléssel adja elő, annál ironikusabb lesz az egész jelenet: ez a kis distancia kell is, hiszen épp ettől válik emberivé és szerethetővé a film. De ugyanígy remekel az egyre öntudatosabbá váló, ám érzékenységét és törékenységét mindvégig megőrző Nora szerepében Marie Leuenberger, mint ahogy a saját nézeteit is felülvizsgáló, tévedéseit belátó, valódi férfivá érő Hans bőrében Maximilian Simonischek. És szintén jó nézni a falucska konzervatív szipirtyóját, a szavazati jog legfőbb ellenzőjét, mindenbe beleszóló gyártulajdonost (Therese Affolter); kár, hogy amilyen jól építik fel és vetik be az alkotók az ő karakterét, úgy felejtik is el a film utolsó harmadára.  

Nem tudom, hány nőnek sikerül majd elrángatnia egy ilyen címmel és ilyen plakáttal rendelkező filmre az inkább horrorra vagy akciófilmre szavazó párját, de azt igen, hogy megéri majd az erőfeszítés: ha nem is porszívózzák ki másnap a lakást, de talán azon elgondolkodnak, hogy ők maguk tegyék be a szennyes edényüket a mosogatóba. Talán a kibontott és kézbe adott sörről már korábban lemondtak. Hiszen mégiscsak fordult néhányat a világ 1971 óta. 

Címkék: Mozipremierek 2017