Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SEM SALLANG, SEM SALAK

Kent Nagano és a Hamburgi Állami Filharmonikus Zenekar / MÜPA
2017. dec. 5.
Keresve sem találhatott volna számomra kedvesebb Brahms-programot november 29-i koncertje számára Kent Nagano és a Hamburgi Állami Filharmonikus Zenekar, mint amit meghirdettek és el is játszottak, vagyis a Hegedűversenyt és a II. szimfóniát. MALINA JÁNOS CIKKE.
És nem csupán a műsor volt remek: megint egy jelentékeny karmestert és egy ragyogó képességű és egyéniséggel bíró zenekart hallhattunk a Müpában, ki tudja, hányadszor az őszi szezonban. Mindehhez pedig még egy rendkívül figyelemreméltó hegedűs is társult a versenymű szólistájaként, Veronika Eberle személyében.
 
Veronika Eberle
Veronika Eberle

A Hegedűverseny monumentális nyitótételében már a zenekari bevezetés meggyőzött minket két alapvető dologról. Az egyik karmester és zenekar egyaránt szembetűnő (időbeli és intonációs) precizitása, amely ugyanakkor nem vált hivalkodóvá, egy pillanatra sem keltette a szárazság, a poroszos drill benyomását. S hogy nem tette, az szorosan összefüggött a másik meghatározó benyomással: a játék alapvető olvadékonyságával, amely egyszerre jelentette az egymást követő dallamvonalak varratok nélküli, szerves összefonódását és a hangzáskép, az egy időben megszólaló szólamok egybeérleltségét. Abban nem voltam egészen biztos, hogy a tempó valamelyest, igazán csak egy hajszállal, nem volt-e vontatottabb az ideálisnál; a zenélésnek ezen a magas színvonalán azonban az előadók szinte bármely tempót ki tudtak volna tölteni történéssel, zenei szubsztanciával.

 
Szinte mindez szó szerint elmondható Veronika Eberle hegedüléséről és zenéléséről is. Salakmentes, fénylő hegedűhangja fortékban ugyan néha mintha beleveszett volna a zenekar hangtömegébe, az utóbbiak minden érzékeny alkalmazkodása ellenére. Ezt az árat azonban szívesen megfizettük azért, hogy Eberle végtelenül gazdagon árnyalt és kontrollált játékát élvezhessük, amely valamiféle „vastagabb” hangképzés esetén bizonyára veszített volna finomságából. A tétel ilyen módon a kifejezés igen széles skáláján, a koncentráció magas fokán szólalt meg, bónuszként a szólamok rajzosságával, plaszticitásával, bizonyítva ezzel, hogy ilyesmire nem csak Bach vagy Mozart, hanem Brahms esetében is érdemes törekedni.
 
Ha a Hegedűverseny előadását inkább jellemezte a tökély, mint a varázslatosság, a szimfónia kezdetének, a Brahms által valaha írt egyik legelbűvölőbb zenének, vagyis a II. szimfóniának a megszólaltatása viszont kifejezetten varázslatos volt. Ám itt is meghatározó élménynek bizonyult a különböző elemek mindenfajta értelemben vett egymáshoz simulása, a mindent átjáró harmónia és arányosság – beleértve Kent Nagano koncentrált és sallangmentes vezénylését. A tétel nagy visszatérése pedig simogató és egyben lélekemelő volt.
 
Kent Nagano
Kent Nagano

A varázslat azután zavartalanul folytatódott a lassú tételben, amelynek áhítatossága és ünnepélyessége mégis intim és kamarazeneszerű maradt. Emlékezetesnek bizonyult továbbá – a versenymű középső tételéhez hasonlóan – a brahmsi abszolút és végtelen legatók ideális és magától értetődő kibontása.

 
A scherzo funkciójú – Allegretto grazioso (Quasi Andantino) tempójelzésű – harmadik tételben, minden bizonnyal Brahms szándékának megfelelően, Naganóék nagyszerűen találtak rá egy olyan karakterre, amely nem igazán tánc, és a benne bujkáló játékosság ellenére nem is igazi scherzo: ez pedig maga a tételtípussá szublimált kecsesség, amely kulcsszóként a tempóelőírásban is megjelenik. Mellbevágó volt a tétel tökéletesen pontszerű együttes indítása is – sokszor öncélúnak érezhetjük az effajta akrobatikus teljesítményt, itt azonban eszünkbe sem juthatott ilyesmi. Az idillt kétszer is megszakító – bár le nem romboló – Presto szakaszok pedig nagyszerű kontrasztként szolgáltak a maguk izmos-ritmikus karakterével.
 
A zárótétel indulása az életerő ősrobbanásaként hatott – ebből nyert kimeríthetetlen energiát az egész tételt átitató ujjongó hang, afféle kuriózum Brahmsnál. A kidolgozás különféle, ám sohasem tragikus bonyodalmai után pedig a visszatérés maga volt a hallhatóvá vált katarzis. Talán ez volt az a pillanat, amelyben a maga teljességében vált világossá ennek a karmesternek és ennek a zenekarnak, illetve a zene lényegét engedmények nélkül, odaadással és alázattal kereső művészi magatartásának példamutató jellege és jelentősége.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek