A fecsegő potyautas 15.
2017.11.30.

Azt akarom mondani, hogy hetibetevőzni szépen, rendesen nem különösebben látványos cselekedet. Viszik a dolgot kézről kézre a hétköznapok. Az erőfeszítés, ha van, elnyúlik, hónapba, félévbe, évbe. Úgy csinálod, hogy tudod, nincsen vége. Nem olyan, hogy vége lehet. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Ott volt például az üdítős részlegnél egy fiatal pár, húsz év körüliek, sokáig ők adogatták a szörpöt. Török polgárságú, ifjú emberek egyenesen a Sátán barlangjából – CEU-s hallgatók, kavargott a fejük fölött a kénes füst. Vagy például az az új-zélandi házaspár, akik a nyáron álltak be segíteni, és akik egyébként otthon, a Gyűrűk urának a csodaföldjén is hasonlót csinálnak, ezek szerint ott is vannak – igazán, a fene se gondolta volna - szegények. Ízlelgetem a kifejezést: új-zélandi hajléktalanok. De például hányszor van úgy, hogy bejön a romkocsma magánudvarára két amerikai, vagy német, vagy japán, és adnak pénzt. Kiveszi a brifkót, húz a zipzáron. Húszezer, tessék. Vagy régi jó barátom, Tibi, aki szülőfalunkból utazik föl egy ideje minden vasárnap. De itt vannak az állandó, nem lankadó, kitartó mindenféle rangú és rendű tagok és munkatársak, illetve a vendéglősök, a pékségek, akik adnak. Főznek. Főzetnek, megsüttetik.

Ilyen narratív esetekben szívesen és lelkesen vagyok hangoskodó, hepciáskodó, buborékszájú demagóg, amikor is a nagyméltóságú magyar államot hozom szóba, illetve az államiság lelkes/szervilis/beszari alintézményeit, amiket rendre kétségbeeséssel tölt el a szolidaritásnak és a segítő kar kinyújtásának ez a rebellis formája, civil!, civil!, nínó, nínó, sikoltozik a sziréna a ferdeverésű állami szívben, mert ételosztás zajlik, meleg, frissen főtt adagok tornyosulnak, és gyümölcs is, meg sütemény, és néha ruha talál gazdára, hanemazonbandeviszont ezek (ők) csak annyit látnak, akarnak látni, hogy csúf, zilált, roncsolt sorsú emberek gyűlnek a térre, az utcára, rontják nagyon a kiváló  országpanorámát, és ebbéli érzéseik folytán nem hogy segíteni próbálnának, hanem akadályoznak, fárasztanak, betartanak, sorozatos vegzálások után kegyet gyakorolnak. Phu. Hányszor táncoltak be a térre illiberális népviseletben a közterületfelügyelet balerinái, hogy tolmácsolják az aktuális nyomasztást. Most meg belengetik a kommunikációs köztérbe, hogy ételosztás-betiltás lesz bizonyos, adott szervezeteknek. De miért is? - kérdezem olyan szeretettel, hogy majdnem Pál apostol lettem. Miért tetszenek úgy gondolni, hogy jobban tudja, akarja csinálni az állam ezt. Ezt is? Nagy plakátban jó vagy, bazmeg, de ezek kis adagok. Menjen el valaki az illetékes hivatalba új lakcímet bejelenteni, beszerezni, du. öt órakor, amikor pedig nyolcig működik az ablakrandevú, már nem adnak sorszámot, és coki. Satöbbi. 

A Heti betevő évek óta kitart, és amit tavaly is sikeresen megcsinált, idén ismételte. Licit! Művészek! Művészet! Alföldi Róbert – akad-e a honban, aki e nevet nem ismeri - a minap megnyitotta a kiállítást a Living Galleryben - stílszerű koraest volt, köd, és lomtalanítottak a Nagydiófa környékén -, ahol megannyi kép, festmény, nyomat, fotó díszelgett a falon. Önzetlen fölajánlások, mintegy ötven, vagy annál is több, ecsetes, digitális kézimunka, csupa izgalmas dolog. Ezekre a képekre lehet most a világmindenségnek licitálni. Az összegyűlő pénzből ételt vesznek a környék büdös és rossz arcú hajléktalanjainak, akik a sorsukról maguk tehetnek, akik nem becsülték meg magukat, akik rontják itt a levegőt, és annyit érnek, amennyijük vvvv…, hát, na jó, fölnéztem én a promenád díszkivilágítós karzatára, kajálni való, cuki, bársonnyal bélelt lelkű, szent juppik sorakoznak, térdig kazah, azeri, kínai kaviárban, az oszlopcsarnok mentén, már föl se kell avatni őket.

De vissza a licithez. Mert az finomabb. Én most egyetlen művészt néven nem fogok nevezni, rosszul venné ki magát, ha valakiket szeszélyesen kiemelnék a többi közül, mert ha számít is az esztétikai minőség, mert persze igen, számít, az összefogás a lényeg. Azt viszont mondom, hogy a licit még tart, itt, ezen a linken, lehet tájékozódni, képeket nézegetni, alkotókkal megismerkedni. És ha valaki kattint, és miért is ne kattintana a gyönyörű mutatóujjával, akkor tkp. a világot látja. Nagyvonalakban, összességében, vázlatolva. Mondom. Van kedves tájakvarell, miniatűrben, még az aktuális testi műtét előtt fölecsetelte. Van íves női hát, illetve kedves tompor, ahol elválik egymástól a két feminin medicinlabda. Evezős apa, lánya, szépségesen csöndes fotón. Olyan kismedence festménye, amelyben úgy van semmi, hogy az a minden mégis, néhány derengő kék vonallal. Hogy lehet több lapot egymásra festeni, hogy az mégis egy legyen, és mégis sok legyen az egy lapon lévő emberi alakok derengése. Csónakházak nagyon, nagyon finom konstruktivista modelljei. A popartra hajazó szenvedélyes, expresszív összeállítások. Lírai kollázsok, bizonyos szép erkölcstelenségekről. Vannak manószerű lények, szecesszív túlrajzok, vannak növényi ábrázolatok, hallgatag vizek, örökre kitárt ajtók, ablakok, zene, tánc, tenger, amerikai automobil, élet. Egy férfi gondosan megrajzolt lába. Illetve egy kislány. Van neve is. Lolita.
 

És még csak annyit mondanék, hogy ez egy komoly esemény. Fontos esemény. Jóságos esemény. De különben, az ilyenkor erősen sertepertélő, jogosan megjelenő sajtó kissé turbóz. Fölfest. De jó, mert karácsony és halleluja. A múltkor láttam egy képet a facebookon, a betlehemi jászol volt, a csodaszülés után, napkeleti tagok is toporogtak már, na, az volt a kép értelme, hogy a kecskén meg a tehénkén kívül mindenki migráns. Puszi. Azt akarom mondani, hogy hetibetevőzni szépen, rendesen nem különösebben látványos cselekedet. Viszik a dolgot kézről kézre a hétköznapok. Az erőfeszítés, ha van, elnyúlik, hónapba, félévbe, évbe. Úgy csinálod, hogy tudod, nincsen vége. Nem olyan, hogy vége lehet. Most majd, az ünnepek után előténfereg másnaposan a január, a kurva hideg, szerencsés esetben havat korpázik néhányszor az ég, jön aztán a buta február, esők, szelek, és érkeznek a tavaszok, változékonyak, kurvák, hímringyók, és még mindig lesz alkalom. Osztani kell holnap, és holnapután is. Ez az, ami fontos. Az igényt nem ők találták ki, megkapták, csinálják. Hogy licit van, az éppen csak bónusz. Viszont sokat jelenthet.