Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KORNISS 80 és JÖVŐRE 81

Korniss Péter: Folyamatos emlékezet/Magyar Nemzeti Galéria
Korniss Péter: Hosszútáv/Várfok Galéria
2017. nov. 27.
...az igazi fotóriporter, fotográfus újra és újra visszamegy témájának helyszínére, s egyre szűkülő koncentrikus körökben próbál meg eljutni az ábrázolni kívánt jelenség lényegéig... KINCSES KÁROLY KRITIKÁJA.
ezmi
     

1974-ben egy akkor éppen húsz éves fiú lépett be a Műcsarnok kapuján. Élete első fotókiállítására jött, egyedül, hosszas készülődés után, nagy elszánással, nem csak úgy egy a sok közül programként. Ez a fiú akkor világosítóként dolgozott az MTI-ben, a kor legnevesebb fotósainak cipelte a táskáját, s azt képzelte, hogy tud fotózni. Ő maga is számos fekete-fehér képet nagyított éjjelente szülei fürdőszobájában, és úgy általában is azt gondolta, övé a világ. Ez az akkori fiú én voltam, az említett kiállítás pedig Korniss Péter Az eltűnő paraszti életforma nyomában című tárlata, amit mindenki csak „Erdély-kiállítás”-ként emlegetett akkoriban. Ceausescu Romániája szomszédságában, a Varsói Szerződés egyik tagállamában Erdélyről akkortájt nyilvánosan még beszélni sem nagyon lehetett, nemhogy háromteremnyi fotót bemutatni róla. Odamenni egyfajta demonstrációt is jelentett. De a kiállítás nem csak ezért számított az új magyar fotográfia egyik mérföldkövének. A bemutatott fényképek kiemelkedtek kontextusukból, számos további funkciót vettek fel, olyan kérdésekben indítottak el gondolkodást, vitát, amelyek addig nem voltak a hazai fotós és kulturális közbeszéd tárgyai.

Mielőtt azonban elvesznék a fotóelméleti és -történeti kérdések vadonjában, még gyorsan szeretném megköszönni Korniss Péternek, hogy elindított azon az úton, amin azóta is araszolok. Hogy rányitotta a szemem, mennyire kevés az, ha az ember egy jó fényképezőgéppel jár-kel a világban, és ha valami tetszik neki, akkor megnyomja az exponáló gombot. Hogy mennyire nem elég tehetségesnek hinnie magát, hanem ezt folyamatosan, szakadatlanul és nagyon sok munkával újra és újra bizonyítania kell. És hogy ez a hit csak a feltétlen szükséges minimum, de ennél sokkal több kell, hogy az ember a pályáját megfussa. Arra is ráébresztett, hogy a fényképezés sokkal több, mint fényképek felbukkanása különböző előfordulási helyeken. Hogy minden fénykép mögött egy alkotó ember áll, aki életével, személyiségével hitelesíti azt. Vagy nem. Akkor lett az is számomra, számunkra nyilvánvaló, hogy az igazi fotóriporter, fotográfus újra és újra visszamegy témájának helyszínére, s egyre szűkülő koncentrikus körökben próbál meg eljutni az ábrázolni kívánt jelenség lényegéig. Kornissnak már ekkor sikerült ezt megmutatnia, s ehhez képest a Vendégmunkás évtizedet átívelő fotóesszéje csak aláhúzta e fotóriporteri attitűd helyességét. És ha valami miatt érdemes volt negyvensok éven keresztül figyelemmel kísérni munkásságának folyton változó, megújuló, ciklikusan építkező menetét, akkor éppen ez a mostani két kiállítása az. Az addig csak érzékelt, tudomásul vett, elkönyvelt periódusok a Jerger Krisztina rendezte magyar nemzeti galériabeli kiállításon életművé álltak össze olyan, a múltból máig tartó ívvé, melyben minden fontos képe ott és úgy van elhelyezve, hogy ezt a bonyolult szerkezetet tartsa, folytassa és továbbvigye. S ami igazi meglepetés számomra is, hogy legutolsó munkái is szervesen illeszkednek ide.

Ez az ív 1967-ben kezdődik, amikor Korniss Novák Ferenc koreográfus hatására Erdélyben, Széken elkezdte fényképezni a hagyományos paraszti kultúra megannyi részletét, és ahová azután évtizedeken keresztül visszajárt, mindmáig visszajár. Ennek köszönhetően képein végigkísérhető a paraszti életforma és kultúra változása, az eltűnés és az átalakulás folyamata. Ehhez jó érzékkel kapcsolta hozzá Skarbit András évtizedes történetét, a vendégmunkás-témát, amely életművének másik sarokköve, s amely hibátlanul megtalálta helyét ebben az ívben, mi több, ki is jelölte a kiállítás utolsó ciklusának helyét a kornissi képfolyamban. Az Erdélyből, Székről budapesti vendégmunkássá lett asszonyok, akik még viselik hagyományos öltözékük darabjait, de mobiltelefonon tájékozódnak a világban, olyan részei az életműnek, mint a gótikus templomok csúcsíveinek találkozása a zárókőben. Találkozunk a képeken egy olyan asszonnyal is, aki az 1967-es táncházban készült képen ott ült a padon, s most, ötven évvel később széki kézimunkát árul a budapesti flaszteren, míg társai takarítónőként vagy időseket gondozó ápolónőként dolgoznak ugyanitt. S mindezt úgy, azzal a kornissi derűs humanizmussal ábrázolva, hogy az embernek nem a hír, nem az esemény, hanem a dolog emberi oldala lesz automatikusan fontossá.

Fotók: Magyar Nemzeti Galéria
Fotók: Magyar Nemzeti Galéria

Korniss azon kevesek egyike, akinek tehetségét kortársai sem kérdőjelezik meg. Az eltűnő, folyamatosan átalakuló falusi életformát kutató és mutató képei egy véglegesen múlttá váló világ művészi hitelességű dokumentumaivá lettek, s maradnak is, miközben minden megváltozott, a világ, az emberek, a fényképezés és Korniss Péter is. Életéről, kiállításairól és kitüntetéseiről, könyveiről nem kell most beszélnem, hiszen tele velük a net. Egészen biztosan többet tudok róla, mint a saját apámról. És ez nem vicc, inkább gyógyíthatatlan fotómuzeológiai szindróma, aminek tüneteivel persze szívesen élek együtt.

Dicsértem a szerkesztést, a képválogatást, a remek ütemérzéket, mellyel a kiállítás termeiben látható fényképek új és új spirálban viszik tovább a tárlatlátogatókat. Ennek a minden elemében koherens ívnek persze sok ismert, fontos és értékes Korniss-kép is áldozatul esett, nincsenek itt az indiánjai Amerikából, a 25. Színház emblematikus alakjairól és előadásairól készített fotói, a Hollandiában, a táncszínházban, vagy Szibériában fotózott képei. De azt kell mondanom, bármennyire is jó fotók azok is, itt most cseppet sem hiányoznak. A Nemzeti Galéria Folyamatos emlékezet kiállítása – kiegészítve Szalóky Károly Hosszútáv című várfok galériabeli bemutatójával, amely fontos kiegészítője, sok esetben magyarázója a nagy ívű, fél évszázadot átfogó várbéli tárlatnak – így teljes, így emlékezetes. Így lett ugyanolyan fontossá, mint az a bizonyos 1974-es ott a Hősök terén, amelyet félszázezer ember nézett meg, s amelynek az anyagából szerkesztett Elindultam világ útján… könyvét ennél sokkal többen építették be vizuális memóriájukba.

Nem vitás, Korniss Péter a magyar kortárs fényképezés ikonikus alakja. Megkerülhetetlen személy. Nem csak képeivel, könyveivel, hanem folyamatos és alig lankadó kíváncsiságával a szakmája, művészete, annak képviselői, produktumai iránt is. Legyen jövőre 81, és folytassa így tovább! 

A kiállítás január 7-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek