A Kamara.hu fesztivál koncertje
2017.11.26.

Simon Izabella és Várjon Dénes idei zeneakadémiai kamarafesztiválja a Varázshegy címet kapta a keresztségben – annyiban mindenképpen indokoltan, hogy a „szép hangok özöne” kétséget kizáró módon biztosítva volt. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

S ha volna értelme a mennyiségi összehasonlításnak, akkor én arra szavaznék, hogy ez az özön a november 18-i hangversennyel érte el tetőpontját.
 
Perényi Miklós
Perényi Miklós
Az est műsora a lehető legváltozatosabb volt mind előadó-apparátus, mind pedig stiláris szempontból az általa felölelt évszázadon (1819–1924) belül: a szólózongorától a zongoráson és a vegyes duón át a szextettig és a szeptettig terjedt. A fesztivál hagyományainak megfelelően nem volt meglepő, hogy a hat műsorszám közül egyik sem bizonyult gyenge láncszemnek, netán üresjáratnak; az viszont mégiscsak nagy dolog, hogy az est legalább három olyan csúcspontjának lehettünk tanúi, amilyenekből egy is elég ahhoz, hogy emlékezetessé tegyenek egy koncertet.
 
Az első ilyen csúcspont rögtön a nyitószám volt: Debussy kései kétzongorás darabja, az En blanc et noir, amelyet a fesztivál művészeti vezetői adtak elő, s amelytől Saint-Saëns olyan szenvedélyesen meg szerette volna védeni a francia közönséget. Mi persze már nehezen tudjuk úgy hallgatni Debussynek három évvel a Pierrot lunaire és két évvel a Sacre után komponált háromtételes ciklusát, mint a kubisták (mon Dieu!) művei mellé száműzendő zagyvaságot. A művészházaspár hallatlan alázattal és érzékenységgel közelítette meg a művet – az egész előadást leginkább a „varázslat” szóval jellemezhetném. Kettejük egyetlen előadói szubjektummá összeolvadó, teljes zenei azonosulása, a nyitótétel agogikai gesztusainak olvadékonysága, a Lent tétel rendkívül finom hallással kikevert hangszínei és érzelmi hullámai, vagy a bartóki asszociációkat keltő Scherzando egyszerre tündéri és enigmatikus karaktere egyaránt revelatív erejűnek bizonyult.
 
Chopin posztumusz cisz-moll noktürnje és op. 23 no. 1-es g-moll balladája következett ezután Érdi Tamás megejtő tisztaságú, színekben gazdag és nagyszerűen megformált interpretációjában. A szünet előtt és után pedig egy-egy Janáček-kompozíciót hallhattunk. A héttagú ensemble-ra írt Concertinót Várjon Dénes, Miranda Liu és Muriel Cantareggi (hegedű), Andrea Hallam (brácsa), továbbá Radovan Vlatković (kürt), Klenyán Csaba (klarinét) és Lakatos György (fagott) adta elő. A derűs alaphangú darabnak voltaképp három szólistája van: a zongorista, mint a cím is utal rá, mindvégig; továbbá a kürtös és a klarinétos az első, illetve a második tételben. A két fúvós, a zsémbes vakondot alakító kürt és a fürge mókusként bemutatkozó klarinét (Janáček jellemzései) kongeniális játékán túl Várjon Dénesnek az egész együttest bevilágító kisugárzása, drámai és izgalmas zenélése járult hozzá elsősorban ahhoz, hogy ezt az előadást is kiemelkedőnek éreztük.
 
Marie-Elisabeth Hecker
Marie-Elisabeth Hecker
A másik Janáček-kompozíció még nyíltabban utal a mesevilágra, hiszen a címe, Pohádka is mesét, tündérmesét jelent. Ezt csellón Perényi Miklós, zongorán pedig a fesztivál egyik „felfedezettje”, a fiatal Roman Rabinovich játszotta, egészen valószínűtlen zenei összhangban, és nagyszerűen érzékeltetve az orosz mese elvarázsolt világát. És különleges élményt jelentett, ki tudja, hányadszor, Perényi játéka is: ezúttal talán még a mérhetetlenül gondos és precíz zenei megformálásnál is jobban felvillanyozott Perényi tiszta ezüstként csengő, karcsú csellóhangja, különösen a magasabb regiszterekben.
 
A három csúcspont közül a legkiemelkedőbb azonban még hátravolt. Befejezésképpen ugyanis Schubert Pisztráng-ötösét adta elő Baráti Kristóf (hegedű, beugróként), Kim Kashkashian (brácsa), Marie-Elisabeth Hecker (cselló), Fejérvári Zsolt (nagybőgő), illetve Várjon Dénes. Ha a magyar olvasó Hecker nevével esetleg nem találkozott még, akkor neki elmondom, hogy ez a fiatal csellista is rendkívül figyelemreméltó, érett és maximális koncentrációval játszó előadóművészként mutatkozott be a fesztiválon. Mármost ezt a produkciót, hely hiányában, talán azzal tudom jellemezni, hogy maga a Zene jelent meg előttünk jó negyven percen át a Zeneakadémia pódiumán. A kikezdhetetlen tökély érzetét az első két tételben Várjon és Baráti zenei párbeszédének, egymásra való reagálásának mennyei biztonsága és végtelen érzékenysége alapozta meg; hogy azután ezt a keretet olyan óriási művészek egészítsék ki teljes és nem kevésbé tökéletes testté, mint Kashkashian vagy éppen Fejérvári. Hogy – csak mutatóban – konkrétumokat is említsek: olyan csodákra gondolok, mint Kashkashian és Hecker valóságos szerelmi duettje az Andantéban, vagy Várjon súlytalan kecsességgel felröppenő válaszai a cselló megszólalásaira a címadó variációs tételben. Jobb is, ha nem próbálkozom tovább a többi csoda szavakba foglalásával – tündérek játszottak velünk, talán ez így a legpontosabb.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. november 18.